Kovács Dominik és Viktor az ELTE harmadéves hallgatói, 22 évesek. 2017-ben és 2018-ban is bemutatta egy-egy darabjukat a Nyílt Fórum a pécsi POSZT-on – ez volt a Jégtorta és a Mintapinty, melyek a Nyílt Fórum-kötetekben is megjelentek – , Bérnász című művükkel pedig elhozták a második díjat a Litera Arany-pályázatán. Olyanok, mint két tojás, egymást kiegészítve folytatják a másik mondatait, sugárzik róluk, hogy harmóniában vannak a világgal és egymással. Irigylem őket, és az anyukájukat is.

– Tudom persze, hogy a fikcióhoz nem feltétlenül szükséges életanyag, de akkor is nehéz elképzelni, honnan ismeritek és értitek például Molnár Zsókát, az égetthalmi falumúzeum nyugdíjba küldött igazgatóját, aki a Mintapintyben elmeséli az életét. Mitől van közötök ezekhez a sorsokhoz?

– A legfontosabb magyarázat talán az, hogy mérhetetlen kíváncsiság dolgozott bennünk már egészen kicsi korunktól kezdve, és mindig is vonzottak bennünket a családi történetek.  A ’24-ben született dédnagymamánk gyakran vigyázott ránk, és rengeteget mesélt nekünk, talán az ő történeteivel kezdődött minden. Egy csodálatos családban nőttünk fel, ahol a történetmesélésnek óriási hagyománya volt, mindenkit foglalkoztattak a világ dolgai, és értékelték, ha véleményünk volt valamiről. Soha nem hallottuk azt otthon, hogy ehhez mi nem értünk, ez még nem nekünk való.

Fotók: Szarka Zoltán

–  Ez akkor, gondolom, nemcsak a dédnagymamára, hanem a nagyszülőkre, szülőkre is vonatkozik. Ti voltatok az „egy szem” unoka a családban?

– Igen, és nehezen születtünk, talán ennek is köszönhető a különleges figyelem, ami körülvett minket. A dédnagymamánk egy végtelenül emberszerető valaki volt, sok mindenen keresztülment: a nagy világválság volt az első intenzív élménye, amit még gyerekként élt át. Földműves családból származott, a szomszéd településen, Cecén lakott, ide vezethetőek vissza a családunk gyökerei egyébként. Különleges elbeszéléstechnikája volt, a cselekedeteikkel jellemezte a szereplőit, nem jelzőkkel, pontosan úgy, ahogy a drámai ábrázolástechnika működik. A történeteit mindig a korunkhoz igazította: a mai napig emlékszünk – pedig kb. öt évesek lehettünk –, amikor mesélte, hogy minden reggel gyalog ment az iskolába, és a szomszéd kislánnyal elfelezték a héjában főtt krumplit, amit az édesanyja reggel a kezébe nyomott, hogy melegítse az út során, mert a barátnőjééknek még erre sem telt. Ilyen képek segítségével szivárgott belénk a múlt. Sokat köszönhetünk az anyukánknak is, aki csodálatos ember, amellett, hogy iskolában tanít, folyamatosan képezte magát, és mindig beszámolt arról, mit tanult az egyetemen, ha nekünk való történetek kerültek elé, azokat megosztotta velünk, olvasmányokat ajánlott annak kapcsán, ami éppen foglalkoztatott bennünket. Meghatározó élményünk lett Illyés Gyula szociográfiája, a Puszták népe, amely a mi vidékünkről szól, és amit szintén ő adott a kezünkbe 12 éves korunkban.

– A Jégtorta zseniálisan tömör címe sokfelé elindítja az ember gondolatait… A dédnagymama történeteit is valahogy így képzeljem, egy-egy képben egy egész sors?

– Igen, nagyon sűrű történetek voltak ezek, mindegyikben ott lüktetett a történelem, amit akkor még mesei keretben értelmeztünk. De nemcsak neki köszönhetünk sokat, a nagyszüleinkhez is nagyon erősen kötődünk, ma már sajnos csak az egyik nagyapánk él, de most is éjszakákat-nappalokat beszélgetünk át vele. És édesapánk is – a testvéreivel együtt –  rengeteget mesélt a családjáról. Azon az ágon sajnos nem ismertük a nagyszüleinket, de ezek az elbeszélések lehetővé tették, hogy közünk legyen hozzájuk, és megőrizhessük a történeteiket.

– Lényegében a múlttal is közvetlen kapcsolatban vagytok, szinte jelenként élitek meg. Talán ezért is tudjátok annyira „kézzelfoghatóvá”  tenni a drámákban…

– A dédnagymamánk által az ő édesanyjáról, nagymamájáról is őrzünk több történetet,  így lényegében  kétszáz évet látunk visszafelé. Ebből a múltból azt tanultuk, hogy bármilyen társadalmi kérdésről vagy személyes problémáról legyen szó, a megoldáshoz csak az előtörténet felgöngyölítése vezethet el: hogy mit okoznak például az interperszonális kapcsolatok alakulásában az évtizedekkel ezelőtti történések, vagy hogyan reprezentálódnak múltbéli traumák vagy örömök a jelenben.

Az elmúlt egy-két évben született mindhárom darab örökség-dráma: egyfajta eleve elrendeltetés van a szereplőink sorsában azáltal, hogy hordoznak egy örökséget magukban. A Jégtorta főszereplői, Gyuri bácsi és a lánya, Saci az agressziónak és a trauma-hordozásnak a két színét képviselik.

Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy nekünk egy pozitív örökség jutott, és talán pont ezért a fonákján is elgondolkodtunk, a szereplőink nagy része meglehetősen traumatikus háttérrel rendelkezik. Az persze mindig kérdés, hogy valaki mit tud kezdeni egy ilyen örökséggel, le tudja-e győzni például. A mi hőseinknek ez általában nem sikerül.

– Az egyetem óta többet vagytok Budapesten, mint otthon, Simontornyán, új közegbe kerültetek. Változtatott ez rajtatok, hat arra, amit írtok?

– Megerősödtek bennünk a magunkkal hozott történetek, valamint ezzel párhuzamosan megnyílott előttünk egy másik világ is, kétlakiak lettünk, és ezt nagyon élvezzük: azt az érzést, hogy állandóan úton vagyunk.

Ezzel egy időben kezdődött a Nyílt Fórummal a kapcsolatunk, járhattunk Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban, részt vehettünk a DESZKA fesztiválon Debrecenben, voltunk a POSZT-on, Gyulán, és a Vígszínház Házi Színpadán felolvasószínházon mutatták be a darabunkat. Ráadásul ez a váltás fontos személyes tapasztalat is: segíthet annak megértésében, hogy milyen kihívások elé állíthatott valakit 60-70 évvel ezelőtt a vidékről városra kerülés. Ez a társadalmi folyamat is elkezdett érdekelni minket.

– A „tipikus mai fiatalok” közhely biztos nem illik rátok, de azért a saját korosztályotokkal is megtaláljátok a hangot?

– Persze. Simontornyán jártunk iskolába, és lényegében az általános iskolai osztálytársainkkal érettségiztünk. Sokat beszélgettünk, függetlenül attól, hogy mindenkit nagyon más dolgok érdekeltek. De már középiskolás korunkban is többfelé megfordultunk: feljártunk Pestre a Radnóti Színház Ifjúsági Műhelyébe, kétszer is voltunk a sárvári írótáborban, az ottaniak közül sokakkal most csoporttársak vagyunk az egyetemen. Minden közeg különböző történetek sorát jelenti, újabb és újabb tapasztalásokat. Bár elsőre biztos riasztóan hangzik, de gyakran szoktunk például beszélgetni ismerősökkel otthon a temetőben, ahol mindenkiben feltörnek a régi emlékek. A temető szakrális hely, a traumák nyilvános tere, eleven kapcsolatban van a múlttal.

– Egy ímélcímetek van, a Facebook-oldalatok is közös, egyforma ruhákban jártok. Gondolom, a szobátok is közös otthon, Simontornyán…

– Egybe tudjuk nyitni a két szobát, és többnyire nyitva van az ajtó.

– Mindent együtt csináltok, sose vagytok egyedül?

– Ha fizikai távolság van is közöttünk, akkor se vagyunk egyedül. Természetesen alakult ez így, sose gondolkodtunk el rajta. Talán azért sem, mert belső személyiségjegyeinkben még jobban hasonlítunk, mint külsőleg. Mindig ugyanaz érdekelt mindkettőnket, ha az egyikünk megismerési horizontjára került valami újdonság, akkor azt rögtön ajánlotta a másiknak. Az anyaggyűjtésnél is  megosztjuk a feladatokat: az egyikünk mondjuk a beszélgetőtársunk társadalmi hátterére koncentrál, míg a másik az érzelmekre. Mindketten jól tudunk hallgatni másokat, általában a megfigyelői szerep a miénk a társaságban. És ma már tudatosan is „vadászunk” történetekre.

– A szövegeket is együtt írjátok?

– Teljes szimbiózisban van a gondolkodásunk. Utólag már  többnyire nem tudjuk megmondani, ki találta ki az adott mondatot vagy fordulatot. Egy klaviatúra előtt ülünk – illetve az egyikünk általában járkál –, és egyfolytában vitatkozunk, hogyan lenne a legjobb.

– Arra emlékeztek, hogy a Jégtorta kinek az ötlete volt? Az, hogy egy cukrászda legyen a helyszín?

– Ez is a családi legendáriumból származik, az 50-es évekből.  Akkoriban a családunkban – de talán a faluközösségben is – a névnapok fontosabb ünnepnek számítottak, mint a születésnapok. A nagymamánk egy cecei tanyán nőtt fel a testvéreivel együtt, de a keresztanyja Budapesten élt, és néha felvitte őket magához látogatóba. Ilyenkor ámulattal figyelték a cukrászdai süteményeket, ugyanis a falusi gasztronómiában a bukták, kalácsok, vagyis a kelt tészták domináltak. Nem nagyon láttak ilyen gyönyörűen díszített tortákat korábban. Az egyik budapesti látogatás után nagymamánk testvére kitalálta, hogy a névnapjára ilyen városi süteményt szeretne. Egy ismerős asszony felajánlotta, hogy majd ő csinál egyet: meg is érkezett az eprekkel, tejszínhabbal díszített torta – lábasnyi víz jéggé fagyva, díszekkel a tetején. Ez az igaz történet jelentette a kiindulópontot, a többi azután már a fejünkben állt össze.

– A darabban a jégtortát Saci kapja cukrász apukájától a születésnapjára. Ez az egy kép sokat elmond  kettőjük kapcsolatáról…

– Ezeknek a képeknek a megtalálása a legnagyobb feladat írás közben, ha már nagyjából megvan a történet. Mik azok a szimbólumok, amelyek sűrítve ábrázolják a mérgező emberi kapcsolatokat? A Jégtortában  az erőszak differenciáltan jelenik meg a két karakterben: Gyuri bácsi egy „fehér kesztyűs erőszaktevő”, a szavaival, az indulataival bánt. Erről a „lappangó” agresszióról sokkal kevesebb szó esik a hétköznapokban, pedig legalább olyan gyilkos fegyver.

– Ugyanakkor az is kiderül Gyuri bácsiról, hogy az általa képviselt lappangó agresszió mögött a teljes kiszolgáltatottság van, a másikba való kétségbeesett kapaszkodás…

– Igen, az fontos, hogy nincsenek egyszerű, fekete-fehér karakterek. A darab szereplői egy ideált kergetnek maguk előtt: Gyuri bácsi mindenekelőtt a külvilágnak akar megfelelni, a süteményeknél sem feltétlen az íz a fontos, hanem hogy jól nézzenek ki.

Az ő figurájának megértéséhez is hozzájárulhatnak Mark Seltzer gondolatai, aki szerint a trauma egy körforgásban megjelenő entitás a világban. A trauma hordozójának természetes, tudatalatti igénye, hogy a traumát valahogy reprodukálja: a skála nagyon széles a művészi feldolgozástól kezdve – ami lehet akár kiállás a nyilvánosság elé –  egészen addig, hogy valaki hasonlóan borzalmas tettekkel próbálja kiseperni magából azt, amit elszenvedett.

– Az idei POSZT Nyílt Fórumos felolvasásán szereplő Mintapinty egy egészen új nyelven szólal meg, játszotok  a szavakkal, hozzáadtok-elvesztek…

–  Mindig aszerint választjuk meg az elbeszéléstechnikát, hogy a főhőshöz és a cselekedeteihez milyen atmoszféra illik. A főszereplő Molnár Zsókának ez a „lefegyelmezett”, kezdetben is már nagyon szűk élettere hozta azt, hogy egyfajta költészeti regiszterben mesélje el a sorsát. Ez az ő stílusa. Az ő tragédiája más, mint a Jégtorta hőseinek nagyon is nyilvánvaló életkudarca: lappangó, „soha ki nem fakadó” tragédia az övé.