Halasi Zoltán a revü műfajába utalja művét, és ezt komolyan kell venni.

A dráma letölthető INNEN

Emlékezzünk csak vissza, hogy Lukács Az ember tragédiáját azzal utasította el, hogy erősen „revüszerű”. Hogy ez igaz vagy sem, e pillanatban nem érdekel, ami most lényeges, hogy az egykor negatív jelző mára inkább pozitívvá vált. A Feszty-körkép is revü volt. Halasi műve ennek egyik ellenjátékosa, drámája ugyancsak magyar körkép, csakhogy nála a giccset öklendezésig töltik a néző/olvasó fejébe.

Még inkább igaz ez, ha a revü helyett a karneváli jelzőt dobjuk be az olvasó tájékoztatására. A kacagás és a gyötrelem itt kéz a kézben jár. Minden személy és minden fogalom meghal a röhögéstől. Önmaga (ki)röhögésébe fullad bele.

Ebben a szövegfolyamban minden az, és mégsem az. Majdnem minden idézet, de semmi sem kapcsolható a valóságos alakhoz, aki az idézett mondatokat egykor elmondta, leírta. Horthy nem Horthy. Apponyi nem Apponyi. A Népbíróság nem Népbíróság. Minden látomás, de senki látomása. Pontosabban és talán: a magyar történelem szellemének víziója. Szövegtest és szöveglélek egy.

Halasi rendkívüli nyelvi képzelőerővel megalkotott szövegoperájában a magyar történelem szökött bűnözők és elmebetegek haláltánca. És örök visszatérése egyben: Twist again.

Nem ismerek ennél mélyebben és szenvedélyesebben patrióta művet az újabb magyar irodalomból. Egyik őse Széchenyi István Nagy Magyar Szatírája, a XIX. század leghihetetlenebb magyar „regénye”. Mi is volt annak eredeti, a szerző által tervezett címe? Önismeret.