Arról a történelmi pillanatról, amelyben a Színház folyóirat létrejöhetett, mi, mai szerkesztők csak feljegyzésekből tudunk, szerkesztőségünk nagy része 1968-ban még meg sem született. Mi most annak az időnek vagyunk a tanúi, amikor a lap működtetése rendkívül küzdelmes, és fennmaradása talán soha nem volt ennyire bizonytalan. A „talán soha” azt is jelenti, a mi szerkesztői életünkben a 2018-as év szinte maga a csoda: meg tudunk jelenni terveink szerint, azaz 10 lapszámmal, és olyan tartalommal, amit nincs okunk szégyellni. Sőt, talán nagyszerű szerkesztőelődeink is érdeklődve olvasnák a mai folyóiratot.

Nekünk minden lapszám ünnep. Az a „viszonylagos nyugalom”, amiről mint munkakörülményről Koltai Tamás írt a puha diktatúra korszakában, ma már nem létezik egy független szerkesztőségben. Viszontagságos évek állnak mögöttünk, és némi bizakodás előttünk: folyóiratunk fenn fog tudni maradni, mert – hisszük – szükség van rá: egy nyomtatott színházi folyóiratra.

A 40. évfordulóra Koltai Tamás ezt írta: „A SZÍNHÁZ az első pillanattól kezdve igyekezett megfelelni egy szakmai folyóirat nemzetközi követelményeinek, és úgy viselkedni, mint egy szabad ország független lapszerkesztősége.” Ez ma sincs máshogyan, bár ugyanannyira illúzió, mint amennyire elődeink számára az volt.

Dolgunknak érezzük, sokszor személyes áldozat árán is, hogy a nehéz körülmények ellenére fenntartsuk a kritikai gondolkodás gyakorlatát egy olyan korban, amikor a kritikai véleménynek rendkívül szűk a tere, a ráérős gondolkodásnak pedig még kevesebb. És az együtt gondolkodás gyakorlatai is kiveszőben vannak.

Örülünk, hogy megérhettük az ötvenet, az első ötvenet – mondjuk bizakodva.

Fogadja az olvasó nyitottan és érdeklődéssel az ünnepi dupla számot, amelynek témái a számvetésünkhöz tartoznak: múltfeldolgozás, hiba, mérgező gyakorlatok.

Maradj velünk, kedves olvasó!