Ellenmű, fricska, vitairat, pamflet, látlelet, emlékmű – ilyen és ezekhez hasonló fogalmak repkednek az ember fejében a Hodworks bemutatóját, a Délibábot nézve. A két, nagyobb egységre tagolt produkcióban ott sorakoznak a koreográfus, Hód Adrienn (dramaturg-alkotótársa ezúttal is: Szabó-Székely Ármin) egyes markáns, félreismerhetetlen stílusjegyei, s mint megszokott: megannyi új, friss motívum. Meg kacaj és gyász.

Az elmúlt időkben – a hazai kortárstánc-mezőnyben viszonylag ritka madárként – a társadalom fontos alapkérdései; műfaja s önnön művészi gyökerei felé friss szemmel, gyilkos iróniával vagy épp szeretetteli, elemző-újragondoló érdeklődéssel forduló Hód Adrienn már a címével – Délibáb – is pozícionálja új alkotását.

Fotók: Ofner Gergely

A „gondolatébresztőként” aposztrofált darab első kétharmada a tűréshatárok „kimaxolásának” kegyetlen példája. A Délibáb alakjai, remek karakterei (Cuhorka Emese, Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Horváth Máté, Simmet Jessica és Vakulya Zoltán) fekete test-dresszben lépnek elénk, szép sorjában a teljesen üres térbe. Az általuk viselt, csuklótól bokáig zárt, fényes kezeslábas, e divatjamúlt tánc-szkafander, mely bármely testen borzalmasan áll, egy korszak szimbolikus színpadi viselete. A hat táncos mintha egy megyei amatőr pantomim-találkozóról, egy lerobbant művelődési ház színpadáról szökött volna elénk a nyolcvanas évek elejéről – a korérzetre külön ráerősít Molnár Csaba leginkább a korai Markos Györgyöt idéző bajsza. Idomtalan, pontosabban idomtalanító öltözetük és mozdulataik egyszerre idézik a Szentivánéji álom mesterembereinek dilettáns bájú jelenését és világmegváltó köldöknézések suta közkatonáinak játékát a pantomimjátszás (amúgy roppant izgalmas figurákkal teli) Kádár-kori hőskorából.

A hat, fekete dresszes táncos alakját különös energiák mozgatják. Groteszk karakter-töredékeket, gesztus-skicceket hordanak elénk. Félemberi-félállati lényeket jelenítenek meg, (rém)álomból szökött, sziszegő, hörgő, bizarr pózokba gabalyodó karaktereket. Játékuk hol meghökkentően vicces, hol taszítóan mellbevágó: néha mintha váltakozva bekapcsoló és leálló mutatványos-gépeket látnánk valami szürreális, ősrégi vurstliból. Sziszegés-vernyogás kísérte cicaharc, osonó gepárd-faun, fürge majom, magyarul és angolul röfögő (röf-röf, oink-oink) vadmalac a színen. Hód Adrienn (és alkotótársai: az előadók) mesterien bánnak e látomásokkal, látomásos alakokkal. Mint szimbolista festő egy illékony álomképet, tehetséggel ragadják meg, bontják ki, emelik elénk e lehetetlen karaktereket. Játékuk egyszerre vicces, mellbevágó és bódító. Nézni őket olyan, mint mikor hosszú órákkal az ébredés után, pár enyésző pillanatra még egyszer visszajönnek a hajnali álmok, mielőtt (javarészt) végképp eltűnnének az emlékezetünkből – lásd a noradrenalin nevű neurotranszmitter izgalmas működését.

A párhuzamos mozgássorok, olykori interakciók, állatias neszek, gesztusok dzsungeléből – Cuhorka Emese által – emelkednek ki, mint valami evolúciós példajátékban az első, voltaképp emberinek mondható gesztusok és szavak. Voltaképp – írom, mert megszólalása, egy izgatott, egyre trágárabb, alig artikulált hangorkán, melyet a bájos copfban, mesebeli Piroskaként előtte illegő Jenna Jalonenhez intéz, nagyjából kiviszi a székből a nézőt. A hajnali Nagykörút villamosmegállójában, herbáltól beállva őrjöngő emberi roncsokból szakadnak ki ilyen, a személyes pokol legmélyéről előtörő, jobbára hallucinált partnernek címzett, átkozódó monológok. „A tehetetlenség helyzetgyakorlatai” – firkantottam fel jegyzetfüzetembe e jelenetfüzérről. A jajszóként előtörő kiáltások a toporzékolva üvöltő Jalonentől („Look at me !”), a röhögő-visító, tomboló Cuhorkától („Micsoda szabadság !” illetve: „Amíg élek, addig jó!”), a görcsösen böfögő vagy habot-trutyit köpő fiúk groteszk bambasága ijesztő tabló a kilátástalanság zugainak mind népesebb populációjáról.

Pillanatnak élő, lézengő, céltalan, süllyedő lények groteszk tablója előttünk – modelljeiket széles választékban megtekinthetjük a már emlegetett Nagykörút, falusi kocsmakörnyék, kisvárosi peremutca mentén. Vagy: szinte bárhol. A Délibáb alakjai bizarr-mókás figurákból vedlenek át e hátborzongató alakokká: eltartással, olykor kifejezetten tárgyilagosan idézik őket elénk, a gúny, a paródia legkisebb jele nélkül. Láthatatlan, rejtélyes, kiismerhetetlen erők, egyfajta poltergeist rángatta mozdulataik-mimikájuk, újabb és újabb karakterekbe átvillanó játékuk olykor kissé túlnyújtottnak érződik, de az erős hullámzás, melyet a nézői érzelmekben keltenek, a játék éles kontrasztjai (mint a nyílt színen, szinte halálos görcsben fetrengő mellett civil small talkba bonyolódó társak félrebillentett fejű „konzíliuma”), a groteszk karakterek kavalkádja megragad és magával ránt. A parodisztikus, civil kikacsintás, a real time reflexió, mint Simet Jessica négykézláb elzihált, sírásba hajló monológja díjról, kritikáról, táncosi küzdelemről („mert nem a ti problémátok, én megoldom, elintézem én magamat…”) szellemes és zavarba ejtő.

Ami ezt követi, a Délibáb záró harmada-negyede, egy látványos, pimasz, meghökkentő „finálé” a keservesen röhögtető társadalmi rémrajz, hallucinogén tabló után. Hód Adrienn Bartók Béla Gyermekeknek-ciklusa nyolcvanöt rövid zongoraművéből válogatott egy csokorra valót, a leginkább közismertek közül. A színpad négy sarkán stilizált stadion-fények gyulladnak fel, majd megkezdődik a Hodworks pörgős orfeuma, a ciklus rövid műveire komponált, groteszk tánctörténeti revü – a néző fejében pedig felderengenek a jogok lejárta előtti idők elhíresült botrányai a Bartók-örökös(ök) és a színpadi művekhez (elsősorban A csodálatos mandarinhoz) újító felfogással közelítő alkotók (például Bozsik Yvette vagy Horváth Csaba) között.

A ciklus darabjai, népdalfeldolgozások, generációk gyerekkori ismerősei: dallamukat még azok is fejből fújják, akik be vannak oltva komolyzene ellen. Bartók rövidke, örökre agyunkba fészkelt remekei – fogalmazzunk finoman – groteszk újragondolás tárgyát képezik. És itt ismét szembesüljünk a mű címével: Délibáb. Bartók, a XX. századi művészet szentjeinek, gigászainak egyik legfontosabbika: életműve önálló galaxis, melynek e ciklus talán az egyik legközismertebb remeke. Nincs értelme, hogy komponistaként, roppant eredeti és bátor gondolkodóként, korának gyakran oly kényelmetlen, kophatatlan zsenijét itt bővebben méltassuk. Hód Adrienn gesztusa, hogy a Bartók-kompozíciókra e sziporkázó revüt létrehozza alaphangon is: eredeti és formabontó.

E tételben, dúsan keretezett görbe tükörben felvonul a XX. századi táncművészet megannyi pillanata-közege-hőse. Szellemesen, szeretettel, értőn stilizálva, parodizálva, olykor vad röhögésre késztetve.  Vakulya Zoltán vadember-parókás, farmeres-csizmás, „Népművészeti Tehetségkutató 2016 Miskolc” feliratú néptáncosi jelenése, Cuhorka Emese groteszk szólója egy megbabonázott műanyagpapucsban, Molnár Csaba és Horváth Máté twerkelő showtánc-sziporkája beleég az ember retinájába. Az egy szál műborostyánba öltözött táncosok a mozdulatművészet hajnalába kalandozó szkeccse fergeteges. Selyemkesztyűk és strasszbugyik, libbenő copfok, csörgődob és ágyékról csüngő kasztanyetta, „bikanős”, kortársi harci-táncszóló – fergeteges ötletparádé, szellemes paródia, nem kevés melankóliával átjárt-átitatott esztrád zajlik a szemünk előtt. Hód Adrienn Délibábja, annak két tétele izgalmasan játszik hangulatokkal, alakjai kockázatot vállalva, az érzelmek pengeélén táncolnak.

A játék első fele látszólag a széles társadalommal foglalkozik, míg a második a szűken vett művészeti ág önképét, történetét, reflexióit teszi színpadra. Látszólag. A két térfél rafináltan és értelemszerűen nyílik, jár át egymásba. Hiszen a tánc, mint bármely más művészeti ág, igazán csak tágabb társadalmi összefüggésekben értelmezhető, érthető meg igazán. Hiszen művelői egyszersmind a tágabb társadalomhoz tartoznak, akárcsak a kőfaragók és a biciklisták. „A kortárs tánc megsemmisítése és pusztulása, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság állapota, hitvesztés, kudarc, a mozdulat halála. Mindennapi érzéseink és elképzeléseink megkérdőjelezése” – olvassuk a darabról a színlapon. A Délibáb című korrajz röhögve sírós, kemény és olykor vakmerő tudósítás azokból az időkből, mikor például bedől a magyar kortárstánc-képzés ikonikus intézménye, ahol sokak közt e mű koreográfusa nevelkedett.

A tánctörténeti-stílusesztrád utolsó perceiben, zörgős, gyatra felvételről mulatószene szólal meg: a legalja ócskaság, fülhasogató, bömbölő audio-moslék. Letaglózó, ironikus lezárás – majdnem lezárás. Mert az utolsó pillanatban, mint egy kis lángocska, felcsendül ismét Bartók: az Egy boszorka van, majd a Kis kece lányom. Groteszk mozgolódás a függöny mögött, a klasszikus kalamajka a takarásban-geg, majd Molnár Csaba záró szólója: tánc közben a Kis kece lányomat énekli, fehér kendővel a kezében. A jelenet végén kimegy, az üres térben a földre ejtett kendő fehérlik a vaksötétté gyérülő fényben.

Hol? MU Színház
Mi? Hodworks: Délibáb
Kik? Előadók–alkotótársak: Cuhorka Emese, Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Horváth Máté, Simet Jessica, Vakulya Zoltán. Zene: Gryllus Ábris, Bartók Béla: Gyermekeknek. Fény: Mervel Miklós. Jelmez, kellék: Vass Csenge. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Koreográfus: Hód Adrienn.