A jó élni érzetét sugalló személyiség. Ígéretesen indult a pályája, a Katonában volt gyakorlaton, majd Alföldi a Nemzetibe szerződtette. A Mein Kampf erotikus Gretchenétől a Lear király Cordeliáján, a Három nővér Natasáján át a Vassza Zseleznova cselédlányáig sokféle színt varázsolt elő magából. Amióta szabadúszó lett, időnként megtalálják független produkciók a Jurányiban és a Dollár Papa Gyermekeivel. Hét éve töretlen sikerszériában játssza a Vaknyugat optimista, rajongó Kicsilányát az Átriumban.

Szerethető, humoros, groteszk one woman show-t állított színpadra a Mozsár Műhelyben  a két színészi feladat között a multis létbe belekóstoló színésznő. Kilenc hónapot töltött egy contact center (kiszervezett telefonos ügyfélszolgálat) call centereseként a céges világ „falanszterében”.

Fotók: Szarka Zoltán

– Három az egyben vállalkozás a részedről a Call Girl, amelynek a kitalálója, társzerzője, előadója vagy egy személyben, ráadásul először kalandozol a monodráma műfajában.

– Családi „örökség” az írás, apukám újságíró, a nagyszüleim is azok voltak. Korábban is foglalkoztam vele, de soha senkinek nem mutattam meg az írásaimat. Amikor megszületett bennem a gondolat, hogy szeretnék egy előadást a call centeres tapasztalataimról, nyilvánvaló volt számomra, hogy Boronkay Soma dramaturg barátommal együtt írjuk meg. Sokféle technikát alkalmaztunk: néha improvizáltam helyzetekre, és azok alapján szerkesztettük meg a szöveget, néha a multiban gyűjtött háttéranyagra támaszkodva dolgoztunk ki helyzeteket, és volt, amit külön-külön megírtunk, és aztán közösen átdolgoztunk. Fontos volt, hogy az én történetmesélési stílusomat, szavaimat használjuk végig, hogy ezzel is érződjön, mennyire személyes ez az előadás. Két hónap alatt elkészültünk az első verzióval. Soma sokat foglalkozik a dokumentarista színházzal, látott jó néhány Rimini Protokoll előadást. Tisztában van azzal, hogy nem feltétlenül csak a súlyos, vaskos témákat lehet ebben a műfajban feldolgozni. Megkerestük az ötlettel a Manna Produkciós irodát, Gáspár Anna javasolta azt, hogy a Mozsár Műhelyhez pályázzunk. Spáh Dávid úgy jött a képbe rendezőnek, hogy a Tömény történelem című tévésorozatban forgattunk. Amikor említettem neki a készülő darabot, rögtön érdekelte, és elvállalta a rendezést. Amikor beszállt a munkába, az ő ötletei alapján tulajdonképpen újraszerkesztettük a már meglévő darabot. Dávidnak remek vizuális humora van, behozta a filmes világot. Kitalálta, hogy melyik szöveg alatt mi fog látszódni a színpadon, milyen bejátszások kerülnek be. Az Umbrella stúdióban egy napunk volt arra, hogy felvegyük az élő szereplős jeleneteket, amelyek megadják az előadás ritmusát.

– Zsótér Sándortól Petrik Andreán át Ódor Kristófig sokan  ültek vagy álltak modellt a céges alkalmazottak megelevenítésére. A multis lét groteszk ábrázolása miatt nem szerepel az arcuk?

– Ez szintén Dávid ötlete volt. Érzékeljük, hogy ott vannak, de közben személytelenek maradnak a kollégák, és az én reakcióimon keresztül ismerjük meg őket. A business managert Ódor Kristóf személyesíti meg a videóbejátszásokon, teljes testfestésben. Már a felvételek alatt meglepően jól működött ez a szokatlan megoldás, egyszerre szerethetővé, szórakoztatóvá tette, elemelte a figurát.

– A dolgozó nő világát színesítő motívumként bevállaltad a kapcsolatra éhes női mivoltodat is a cég business managerével szőtt plátói álmodozásokban.

– Multis közegre jellemző, hogy párkapcsolatok születnek a munkatársak között. Nőként mindannyian vágyunk arra, hogy felnézhessünk valakire. A színházban felnézel a rendezőre, a férfi partnereidre. Amint bekerülsz egy másik közegbe, tudat alatt rögtön ahhoz kezdesz el alkalmazkodni. Nyilvánvaló volt, hogy a call centerben nem fogok találkozni egy alkotó erőtől duzzadó férfiszínésszel vagy rendezővel. Itt a férfihierarchia csúcsán a business manager van, aki nagyon megkapó volt, aztán pár hónap ottlétem után elszerződött a cégtől.

– Külföldi filmszínészeknél megszokott, hogy karakterles okán tapasztalatokat szereznek abban a közegben, amit megformálnak. Te viszont egzisztenciális okokból álltál call centeres girlnek…

– Ebben a telefonálós melóban van valami nagyon színészes: elérhetetlen vagy, mint a színpadon, és senki nem tudja, hogy amúgy ki vagy a call centeren kívül. Azt nagyon élveztem, hogy ezzel a címmel, hogy „Call girl” még a színész lét szexuális felhangjai is bejönnek, illetve az, hogy mit gondolnak a férfiak egy ismeretlen női hangról a vonal végén. Egyébként hosszan kerestem, hogy milyen munkát tudnék vállalni, ha nem a színészetből élek meg. Beszélek angolul, németül, spanyolul, ezért kipróbáltam a turizmust is, de nagyon zavart, amikor színészkollégákkal találkoztam, miközben városnéző túrákat tartottam Budapesten. A call center ilyen szempontból védett hely, mert nem találkozol senki mással, csak aki ott dolgozik veled az irodában.

– Egyfajta túlélő túrának élted meg a munkádat?

– Olyan szempontól hasznos tapasztalat volt, hogy ha bármikor adódik hasonló helyzet, vissza tudok térni a call centerbe. Azért azt nem szabad elfelejteni, hogy az emberek nagy része, a nemzedékembeliek közül is sokan multiknál dolgoznak.

– A művészvilág nézőpontjából egy olyan világot mutatsz be pörgős másfél órában, aminek a személytelensége, a hierarchikus berendezése kizárólag humorral viselhető el.

– Művészi alkotásként megmutatva leginkább Az ember tragédiája falanszter színéhez hasonlít a multis lét, ebből kifolyólag van egyfajta abszurditása is. Érdekes megfigyelni, hogy teljesen máshogy nézik az előadást a színházzal és a multival foglalkozók. A színháziak akár még azt is gondolhatják, hogy túlspilázottan abszurd a multis világ, ahol teljesen szokványos dolog, hogy kiértékelik a dolgozók munkáját, csapatépítésre járnak, és néha érthetetlenül merevek a szabályok. A multikban dolgozók pedig a színházi világot látják távolinak. Számunkra fontos volt, hogy semmiképpen se érezzék azt a call centeres közegben dolgozók, hogy nem működik az életük ellentétben azokkal, akik színházzal foglalkoznak. A színészetben is van egy csomó diszfunkcionalitás, csak ezeken a problémákon átröppennek a kívülállók, és inkább idealizálják az egész közeget.

– Bátorság, őszinteség kérdése, hogy első szám első személyben ki mertél állni a történeteddel. Kevesen merik felvállalni a szakmában az egzisztenciális mélypontokat, inkább hallgatnak róla vagy panaszkodnak.

– Külföldön teljesen hétköznapi, hogy egy színész civil munkát vállal, lehet, hogy nálunk ez még egyfajta kiállásnak számít, mintha az ember forradalmár volna. A színészek jelenlegi élethelyzetében el kéne fogadni, hogy adott esetben más megoldást kell keresni. Elsősorban saját magunkkal kell meghozni ezt a kompromisszumot. Eleinte én is sokat szégyelltem magam, amikor arra a kérdésre, hogy mit csinálok, azt válaszoltam, hogy kocsmatúrázok vagy call centerezek, de nem akartam szépíteni a dolgot. Ez van. Érdekes volt látni, hogy a kollégák hogyan gondolkodnak erről. Egyszerre voltak elfogadóak és elismerőek. A darabunk egyik fontos témája, hogy beszél a színészi lét kiszámíthatatlanságáról, mert a legtöbb színész fél attól, hogy egyszer hasonló élethelyzetbe kerül, mint amiben én voltam.

– Hiányzó tantárgy a színészképzésben a hogyan boldoguljunk az életben „tematika”?

– Nagyon túl van misztifikálva a mi szakmánk, hivatásunk. Imádok színésznek lenni, szeretem ezt az identitást, titulust, de valahogy mindig nagyon visszásnak tartottam azt az elszeparált létezést, amit színészként élünk. Sokszor azt gondoltam, hogy a színpad az, ami leválaszt minket a hétköznapi létezéstől.

– Miben erősített meg szakmailag, emberileg a multis falanszterben tett kirándulásod?

– Nemrég elbeszélgettem az egyik lánnyal, akivel a call centerben dolgoztam, és látta is az előadást. Kérdeztem tőle, hogy mi van a cégnél, mire azt felelte, hogy nem akar munkáról beszélni. Teljesen furcsa volt számomra, hiszen mi színészek órákon keresztül tudunk a munkánkról beszélni színházon kívül is, és színészként a hivatástudat egyszerre teljesítéskényszer és inspiráció. Az biztos, hogy a Call Girllel új utak nyílnak meg előttem. Kialakult egy alkotói mag Somával, Dáviddal, Annával, akik nélkül nem jöhetett volna létre az előadás. És rajtunk keresztül bejött még egy csomó ember, akiknek a bizalmát élveztük emberileg, művészileg. Megerősödtem magamban mint alkotó azzal, hogy sikerült megírni egy szövegkönyvet társszerzőként, amit aztán színpadra is vittünk. De hogy ennek milyen hozama lesz, milyen következő munkák lesznek, az még nagy kérdés.

– Humorba ágyazva mesélsz a Call Girlben arról, hogy világéletedben különleges karakternek számítottál, és nem igazán tudtak besorolni. Ezt a karakterjegyedet inkább hátránynak élted meg, mint előnynek?

– Végigkíséri az életemet, hogy akikkel találkoztam, azok mindig emlékeztek rám. Tudatosan akartam, hogy semmiképpen ne tegyenek be valamilyen skatulyába. Ezért aztán sokszor ellene is mentem a dolgoknak, makacsul, néha talán kicsit arrogánsan is.  A tűzről pattant lány karakterével azonosítottak. Én meg nem szerettem volna, ha kiszámítható az, amilyen vagyok. A Nemzetiben is azt tapasztaltam, hogy nem igazán tudták eldönteni, tetszem-e vagy sem, jó vagyok-e vagy sem. Néha borzasztó kritikákat, a másik oldalról meg dicsérőeket kaptam ugyanarra a szerepre. A nézők részéről is azt tapasztaltam, hogy nagyon kérdéses volt a megítélésem, sokan szerettek, sokan meg nem.

– A Nemzetiben azért kaptál másfajta szerepeket is. Cordéliát játszottad például a Lear királyban.

– Eléggé másmilyen volt az én megformálásomban, mint egy normál Cordélia. Valahogy egyszerre élveztem a különlegességet, néha meg azt éreztem, hogy olyan jó lenne nem annak lenni. Ha például filmes castingokra hívnak, tudom, hogy nagyjából hatan vagyunk hasonló karakterek. Más kolléganők meg úgy mennek castingolni, hogy legalább hatvanan alkalmasak egyazon szerepre, viszont engem tizedannyi castingra hívnak, mint őket.

– Kritikát is megfogalmazol az előadásban annak kapcsán, hogy a rendezők, a színházigazgatók a kedves lány szerepekre is a bombázókat részesítik előnyben.

– Ebben a szakmában a szépség hasznos, és válogatottan gyönyörű színésznők vannak. Az impozáns nők mindig magukra vonják a figyelmet. Engem is elvarázsol a szépség, az ember sok hibát megbocsát annak, aki szép. Bizonyára az önbizalomhiány is szól belőlem. Ugyanakkor azt látom, hogy a kedves lányok szerepét is a bombázókra osztják, rájuk adnak egy szemüveget vagy lerontják a külsejüket.

– A Dollár Papa Gyermekei Csehov című előadása, a Soós Attila rendezte Orlando a függetlenek irányába jelölte ki az utadat. Igényelnéd az alkotói közösségekhez, a társulathoz tartozást?

– Szeretek közösséghez tartozni, természetesen örömmel szerződnék társulathoz. A Call Girl ebből a szempontból is hosszú távú befektetés. Könnyebb úgy felhívni valakit, hogy van egy futó előadásom, amiben megnézhet. Ez a munka nagyon sok szakmai kérdésben visszaadta a hitemet. Hogy vannak emberek, akikkel együtt tudok gondolkodni, a magánéletben barátok vagyunk, szóval jól érezzük magunkat együtt, szakmailag pedig figyelemmel, teljes erőbedobással, bizalommal és bevállalósan dolgozunk. Nekem erről szól a színház közösségi része.