Már az elmúlt évet is a legjobb művészszínházként abszolválta a Radnóti, és úgy tűnik, ennél alább nem is adják. A 10 után ismét az évad egyik legjobb előadását hozták össze.

Kováts Adél három év alatt az ország egyik legjobb színházává tette a korábban lassan elirodalmiasodó Radnótit. Voltak előadások, mint például az Iván, a rettenet, amelyek megrostálták a nézőközönséget, de ebből a generációcseréből a színház jól jött ki. Ennek a frissességnek a titka – az erős színészgárda mellett – a friss szellemiségű meghívott rendezők, mint például az előbbi produkció rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila, Hajdu Szabolcs, Mohácsi János vagy éppen Alföldi Róbert, akik állandóan karban tartják a kiváló színészeket.

Fotók: Dömölky Dániel

Ami A gondnokot illeti, a férfidolgok történetéhez első lépésként venni kell három férfit, ebben a tekintetben a Radnóti társulata igazi bőségszaru, van miből válogatni. Végül Schneider Zoltán, László Zsolt és Pál András lett az a három férfi, akik a történet szerint a semmittevő élhetetlenség világában próbálnak együtt élni és megélni. Pinter darabja a valószerűtlenség határpontján mozgó sztori, főként a testvér, Mick figurája miatt, aki mintha valóságosan ott sem lenne. Mintha ő volna Aston világba kifordított fonákja, aki hatalmat és egzisztenciát grundol anélkül, hogy bármit is tenne érte.

Adja magát az összevetés a Nézőművészeti Kft. előadásával, amely szintén a realizmust választotta kiindulópontjának. Kálmán Eszter színpada a Radnótiban egy csövekkel hálózott, élhetetlen pincehelyiséget mintáz, amibe pontosan illenek ezek az alakok. Néha csepeg és csordogál a víz, amit a házigazda Aston hol megjavít, hol nem – neki csak az a dolga, hogy ezt az élhetőség határán lévő helyet éppen csak élhetővé tegye.

A Nézőművészeti előadásában Astonként Schrerer Péter olyan arcát mutatta meg, amit korábban nem nagyon láthattunk: érzékeny lelkű, autisztikus alakot mintázott. László Zsolt ezzel szemben egy teljesen érzéketlennek tűnő, végtelenül zárt alakot kelt életre. A csavargóként a fura házba kerülő Daviest ott Mucsi Zoltán kicsit elmucsiskodta, Schneider Zoltán viszont egy intenzíven magamentő, szagló figurát hoz, aki bicskanyitogató módon jellemtelen, és minden helyzethez és hangulathoz azonnal tud illeszkedni. Kiváló alakítás. A Nézőművészeti előadásában Katona László volt a testvér, aki a lényszerűségével remekelt, Pál András ugyanezt az alakot egyfajta belső brutalitással toldja meg. Egyszerre félelmes és szánalmas.

Óramű pontossággal működik Alföldi rendezése ebben az emberekkel teli, emberséget csak nyomokban tartalmazó térben. Aston beengedi magához a bajbajutott csavargót, de hamar kiderül, hogy a felújítás alatt álló házban nem csak ketten laknak. A felújítás szünetel, Aston is a saját kis fészerét építgeti, és a testvére sem nagyon csinál semmit sem. Elkelne egy gondnok, s mindketten fel is kérik a feladatra Daviest, aki elkezd lavírozni kettejük között. Első körben próbálja kitúrni a helyről Astont, de őt a bátyja bevédi, arra pedig mindenképpen ügyelnie kell, hogy nehogy dolgozni is kelljen. Nem elég nagystílű manipulátor ahhoz, hogy hogy jó helyzetbe hozza magát, az egymáshoz nem is szóló testvérpár közötti köteléket még csak megpiszkálnia sem sikerül. Egyenként sem menne sokra, de kettejükkel szemben végképp tehetetlen.

Itt nem nagyon van kit megszeretni (szemben Scherer Péter Astonjával), az előadás szép lassan ránk olvassa az élhetetlenségünket. Mindenkinek megvan a maga igazsága, de ezekből az igazságokból nem lesz se közösség, se otthon. A darabbeli világ szűkössége ellenére is lehetőséget ad élni és megélni, de ezzel a sansszal Davies nem tud mit kezdeni: ő munka nélkül szeretné megoldani a helyzetét, ilyen opciót azonban nem kínál az alaphelyzet. Ahogy az élet is csak nagy ritkán.

Miután Alföldi Róbert a hazai ellenállás egyik ikonikus figurája lett, az emberek zöme meg van róla győződve, hogy nem csupán közszereplőként, de rendezőként is előszeretettel politizál, aktualizál, hogy olyan keményen beszólogató rendező. Ez korábban sem volt így, ezért érthetetlen, hogyan tilthatta ki az önkormányzat a Besenczi Árpád vezette zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházból, hogy lett az egész városban persona non grata, miért nem engedte be Vincze Balázs Pécsre Igenis, miniszterelnök úr! című előadást, amiben pedig végképp nincsen különösebb aktualizálás, és Alföldi csak egy szereplő. Talán még arra is emlékezhetünk, hogy a szombathelyi igazgatóválasztásánál egyetlen szakmainak szánt érv hangzott el a színházalapító Jordán Tamás ellen: Alföldi rendszeresen rendez nála. Azóta is rendez, és nem lett forradalom Szombathelyen. Az biztos, hogy az ottani kormánypolitikai erők nagy öngólt rúgtak ezzel maguknak: Jordán Tamás mellett kisebb tömegmegmozdulások voltak, és ezek nem múlnak el nyomtalanul.

Noha arabozásból és abszurditásból nincsen hiány, nem különösebben aktualizál a rendezés – ahogy ez amúgy sem jellemző Alföldi Róbert rendezéseire, amelyek a nagy hatalomdrámák felől az utóbbi egy-két évben a „kiérdemelten” nyomorúságos embersorsok felé fordultak (A salemi boszorkányok, A sötétség hatalma, A félelem megeszi a lelket). Mintha a hatalom természete felől az ember természete felé nyitna. Sok jót most sem tudhatunk meg magunkról. Rajtunk áll, mit kezdünk ezzel a keserű tudással.

Hol? Radnóti Színház
Mi? Harold Pinter: A gondnok
Kik? Szereplők: Schneider Zoltán, László Zsolt, Pál András
Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter. Világítás: Vida Zoltán. Zene: FödőSándor. Ügyelő: Kónya József. A rendező munkatársa: Hatvani Monika. Rendező: Alföldi Róbert