Az este tétován billeg a politikai jelrendszer és egy rendkívül sablonos családi groteszk tengelyén.

Sascha Krieger || Stage and Screen

Schilling Árpád legújabb előadása az idegenséget járja körül. Egy olyan témát, amelyet a rendező jól ismer: hazájában az állam ellenségének kiáltották ki, jelenleg Franciaországban él. Az utolsó vendégben egymásnak ugrasztja az „idegeneket”. Klara, az egykori operaénekesnő spontán módon hazaviszi az őt szállító taxisofőrt, Blaut, aki először kerti munkát végez, majd később az ő dolga lesz a szomszéd ház felújítása. Blau származási országát homály fedi, a férfi erről mélyen hallgat. Különben sem beszél sokat: alig több, mint a nyugati ember pillantásának projekciós vetülete. Egyesek (Klara) egzotikus csodálattal, míg mások – a családi barát és titkárnő Jutta, valamint a nő lánya, Berta – félelemmel figyelik, hiszen Blau különbözik tőlük, ezáltal fenyegetést jelenthet.  Klara maga is „idegen”, kizárólag azért házasodott össze a kerekesszékében zsarnoki demenciával trónoló professzor férjével, hogy megszökhessen az NDK-ból. Ő sem tartozik a villához. „Ismerem ezt a szagot! Ezt a bűzt!”, mondja egyszer Blaunak. „Én is bűzlök!”

Fotók © JR Berliner Ensemble

[…] Schilling a rasszizmus, asszimiláció, társadalmi nyomás és gazdasági-politikai erőviszonyok témáival zsonglőrködik – ám labdái ritkán maradnak a levegőben. Többek közt azért, mert nem teljesen világos, milyen irányba akarja mozdítani az előadást.

[…] A frontvonalak hamar egyértelművé válnak: az „idegenek“ kívül maradnak, vagy önmaguk feladásának árán kerülnek besorolásra. Mindez konfliktusban áll azzal az eldöntetlenséggel és befejezetlenséggel, ami a darabot és a rendezést egyaránt átszövi.  E súrlódás szikrákat nem vet, csupán felgyorsítja a bomlást. Schilling Árpád a nagyszerű színészi alakítások dacára (…) elvész saját anyagában, a gondolati szálak összekuszálódnak. Talán pont azért, mert e történet akut módon a sajátja is, túl közel áll hozzá – így képtelenség megtartani azt a távolságot, ami a művészi feldolgozáshoz szükséges lenne.

Simone Kaempf || NACHTKRITIK

[…] Schilling a kellemes-meleg hangulatot már a kezdettől fogva kényelmetlen tónusokkal elegyíti. Ezek az idegenség elnyomásáról szólnak, és a cseppet sem hajszálvékony, inkább kifejezetten egyértelmű repedéseket célozzák meg: Klara ragaszkodik a férjéhez, mivel ő hozta át Nyugatra. Másfelől a férfinak évtizedeken át viszonya volt felesége barátnőjével. Demens beteg, kerekesszékében ülve folyamatos vizelési kényszerrel küzd a nők legnagyobb megütközésére. Arnold, a válása közepén ragadt mesterember már a következő nőjével veszekszik gorombán. Ebben a körben a tényleges idegené lesz a vigasztaló szerepe, aki iránt a bizalom mellett erotikus szalmaláng is lobban.  Nem is csoda, mivel Nico Holonics meggyőzően játssza a fiatal, rokonszenves figurát; barátságos, rendezettebb lelkű, mint a többiek.

Mindez azért hat Schilling konstellációjában idegennek, mert mindenki rejteget valamit a „jóember“, de akár a „vesztes“ külcsín mögött.  A párbeszédekből újra és újra csatározások bomlanak ki, voltaképp bármi – meghiúsult remények, keleti-nyugati életrajzok – ellen, mivel Klara az NDK-ból származik, fél a haláltól. Nem is beszélve a házaspár lányának banális félelmeiről: mi mást akarhat Blau,mint kifosztani a szüleit??

Schilling még a díszletbe is nagy, társadalmi maszkabált rendez: a ház előterében elegáns nappali látványa. Amint a forgószínpad a hátsó részre vált: ósdi kanapék, babakocsi, hulladékhalom. Ha a mesteremberek takarítanak, csak még nagyobb lesz a káosz. Aztán a lakók is feltárják önmagukat, teljes és összeegyeztethetetlen valójukban.

Schilling a záráshoz afféle színházi puccsként abszurd-brutális konfrontációt, díszletromboló dühöngést gondol ki. Megmozdulnak a bútorok, beindul a szélgép, ismét elpusztul minden. Ez alapjában véve jól sikerül, eldördül a startpisztoly: ki-ki eldobhatja maszkját.  […]

Ahogy Judith Engel (Jutta, a barátnő) és Corinna Kirchhoff (Klara) a kezdeti párbeszédekben egyfajta normalitást sugalmaznak, amelyben a romlás az apró részletek által sejlik fel – páratlan. Kevesebb jó színésszel máshogy nézett volna ki az este. A játék nem hagy hidegen, a kitörésekben felvillan a hétköznapi egoizmus: a vagyonosok körvonalazatlan elégedetlensége, valamint a bukott oldalon állók haragja. Ez sokkal erősebben is hathatna, ha a helyzetkomikum nem ennyire demonstratív jelleggel szolgálná ki a zsánert. Így az előadás különböző hangulatokkal játszik, többek közt a bulvár műfajával, s akár rendkívül komikus pillanatokat provokál. Ám ez a színpadon túli valóságba sajnos nem sugárzik át.

Jakob Hayner || junge Welt

[…] Schilling Árpád és Zabezsinszkij Éva  nem a magyarországi tapasztalatairól írt darabot a Berliner Ensemble számára, Az utolsó vendég cselekménye a német jelen időbe illeszthető. És alighanem elbizakodottság lenne Schillingtől elvárni, hogy e jelen időt pusztán az élményei alapján jobban értse vagy magyarázza el, mint mások. A darab mindenesetre nem képes rá.

Bár elég szórakoztató, ahogy a kulcsjelenetek egyikében a szereplők a kanapén ülve teáznak, és a szokásbéli eltérések, a köztük lévő finom különbségek élvezetes módon bontakoznak ki. Az egyik oldalon a mindig helyesen viselkedő úrihölgyek, tökéletes műmosollyal. A másikon az építkezés elhanyagolt külsejű munkásai, akik szemmel láthatóan még sosem kerültek közelebbi viszonyba egy csészealjjal, és bizonytalanul kapaszkodnak a kanapé szélébe, mielőtt billen egyet a jelenet, s ők is magabiztosabban lépnek fel. Akciót előremozdító konfliktus mégsem fakad mindebből. A meglehetősen laza cselekmény elvész a darab végére. A titkos szerelmi ügyek, nem kívánt terhességek, valamint „az ezo-maca és a tróger”-módra hangolt jelenetek inkább káoszt teremtenek a színpadon, nagy nézeteltérések kibontása helyett ugyancsak alulmotivált perpatvarokat felmutatva. Pusztán az emberek banális élethazugságai kerülnek felszínre. Hamis öntudat? Meglehet. Ám ennek szükségszerűsége nem kerül említésre. A befejezéskor az utak és különböző világok újra elválnak egymástól – anélkül, hogy tudnánk, miért. Az idegenek idegenek maradnak. Ahogy mi magunk is.

Fabian Wallmeier || RBB24.de

[…] Jutta, Klara barátnője és mindenekelőtt Helmut szembeszökően túl közeli titkárnője megrémül, mikor először látja Blaut. „Furcsa pillantása van“, mondja. „Nem tudom. Olyan vad.“ Klara domináns lánya, Berta (Bettina Hoppe) is gyanakvó. Jogosan vagy jogtalanul? Schilling a férfi fenyegető oldalát is megmutatja: a csábító, aki látszólag mágikusan vonzza magához és használja a nőket, anélkül, hogy mindezt észrevenné. De a rendező nem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, végső soron homályban hagyva a Blau-rejtélyt.

Ez jól működik, ám mindemellett túl sok egyéb dolog marad nyitva: Schilling nem dönti el teljesen, hogy a szöveget komolyan veszi, vagy komplett farce-ként rendezi-e meg. Összességében: láthatóan túl sokat tervezett. Nagy a motívumáradat: Kelet és Nyugat, rasszizmus, az idegen férfi varázsa, a gyökerekre való büszkeség és családi drámák sora.

[…]

Az utolsó harmadban fordul egyet az este és meglehetősen érdekessé válik, legalább egy kis időre. A karakterek egy őrületes, esküvőt idéző álomjelenet során kitörnek önmagukból. Aztán persze véget ér az álom, újra elfoglalja helyét a szomorú valóság, meglazult végpontjaival.

De kicsoda „az utolsó vendég”?

Elképzelhető, hogy az előadás vendég-motívuma a rendező és társíró életrajzát tükrözi: Schilling Árpádnak hátat kellett fordítania Orbán Magyarországának, jelenleg disszidensként él Franciaországban. Az utolsó vendég azonban számos egyéb dolog is lehet: az emberekben rejlő felmérhetetlen rasszizmus. Klara, aki ezt a házasságot soha nem akarta igazán, aki Kelet és Nyugat között soha nem érkezett meg, és gyászolja hátrahagyott karrierjét. Berta, aki azzal fenyegetőzik, hogy beköltözik az anyjához, ha Helmut végre otthonba kerül. Helmut, akinek szellemi ereje pusztán nyomokban csillan fel. Vagy természetesen a titokzatos Blau, aki láthatóan soha, sehová nem érkezhet meg.

Christine Wahl || Der Tagesspiegel

[…] Az este tétován billeg a politikai jelrendszer és egy rendkívül sablonos családi groteszk tengelyén. Az idegen története – aki a régimódi ház renoválása közben felrázza annak lakóit bénító rutinjukból – szegényes, térdcsapkodós komédiába fordul: az erekciós problémákkal küzdő villanyszerelő, a főnökétől függő titkárnő, az érzelmileg alultáplált karrierista nő, valamint a kerekesszékből bömbölő pátriárka a főszereplők. Mintha a színészek az improvizációk során közvetlenül megtalált, elsőkörös sztereotípiákat követnék. […]

Ulrich Seidler || Berliner Zeitung

[…] Ha a helyzetek nem működnek, a színészek a „szem becsuk, és gyerünk!”-módszerrel menekülnek előre, s a bulvárszínház színes-szagos rutinfogásaihoz nyúlnak: eszköztárukban teátrális szünetek, kellékszínház, ripacséria találhatók, kétségbeesésüket poénokra húzzák fel. […] Nem pusztán esztétikai és játékmódbeli színházi klisék kerülnek terítékre, tartalmi szinten ugyancsak sablonképeket lát a néző. […] Úgy tűnik, mintha Schilling a helyi közönség elvárásait, valamint a szolgáltató igényeit rendezte volna meg. Ez lehetne e keserűen meghiúsult este valódi veszteségdrámája.

IRENE BAZINGER | Frankfurter Allgemeine Zeitung

[…] Az éretlen példázat a jól szituált nyugati polgárok boldogtalanságáról szól, akik saját környezetükből kilépve sem válnak önfeledtté, habár nyitottak az egyszerű mesteremberekre és a rejtélyes külföldire is. A társadalmi összeomlás-szcenárió hiátusait a kitűnő szereposztás még inkább kidomborítja. A társulat határozottan, olykor elragadtatva húzza az igát a párbeszédek és jelenetek kietlen mezején, noha a karakterek többnyire vázlatosak, és a darab sem bomlik ki igazán. Pedig Schilling Árpád a félelmek széles (mag)tárházából merít, A romlás virágaihoz hasonlóan: a fogyatékosságtól, betegségektől, idegen emberektől, megcsalatástól, öregségtől, családon belüli törésekről, magánytól való aggodalmak formájában. […]

Összegyűjtötte és fordította: Néder Panni

Szereposztás:
Blau: Nico Holonics. Klara: Corinna Kirchhoff. Jutta: Judith Engel. Helmut: Wolfgang Michael. Berta: Bettina Hoppe. Arnold: Sascha Nathan. Sabine: Inka Friedrich
Író & rendező: Schilling Árpád. Társíró: Zabezsinszkij Éva. Díszlet & jelmez: Ágh Márton. Zene: Jörg Gollasch. Művészeti tanácsadó & dramaturg: Clara Topic-Matutin. Dramaturgiai research & fordító: Lengyel Anna. Fény: Steffen Heinke. Produkciós vezető: Ságodi Ildikó. Tolmács: Sandra Rétháti . Köszönet: Jakab Juli, Hans Mrak