Én leginkább abban a szélvédett helyén kuporgó magányos lényben ismertem magamra, aki makacsul igyekszik csukott könyvébe temetkezni.

Az úszósapka apológiája

Nem tartozik az olvasóra, mégis ezúttal ezzel kell kezdenem: sosem szoktam előadásról úgy írni, hogy vagy nem nézem meg újólag (ez a mai ínséges időkben, a kevés játszási alkalom és a szoros határidők okán egyre ritkábban fordul elő), vagy nem szerzek róla valamilyen felvételt, hogy legalább fölidézzem azt, amit úgy-ahogy láttam már. Ezért sem vagyok alkalmas rendszeres kritikusnak: nem bízom első benyomásaimban, nem merek gyorsan ítélni. Amikor – engedve a szerkesztő unszolásának – elmentem megnézni Góbi Rita Freestyle c. darabját, és nem törődtem azzal, hogy hova ülök a MU Színház nem épp tágas nézőterén, egy felsőbb sor szélére kerültem. A nem egész 40 perces duett, amelyben Góbi egy japán táncosnővel, Ruri Mitoval alkot szinte tükörszimmetrikus ikerpárt, őszintén szólva, nem tett rám túl mély benyomást. Jól, érdekes „fejlődéstörténetként” indult, de aztán bizony leült. Kissé közhelyesnek éreztem, hogy az úszómedencére vagy atlétikai stadionra emlékeztető térben a párhuzamos pályán egyszerre induló, alig különböző két „versenyző” lassan elválik egymástól, ellentétes irányba fordulnak, sávot cserélnek, végül – áthágva a pályákat elválasztó köteleket – egymásra találnak, hogy aztán – immár a pályán kívül kerülve – el is veszítsék egymást. Sokszor volt vicces, játékos és tán szép is – de mély nyomot azért nem hagyott. Amikor aztán körmömre kezdett égni a határidő, hogy alaktalan emléktörmelékeimet fölfrissítsem, videófelvétel után néztem.

Fotók: Hrotkó Bálint

Nem tudom eldönteni, hogy kinek a számlájára írjam a több-mint-meglepődést, ami a több kamerával rögzített, gondosan vágott, kvalitásos felvétel láttán kerített hatalmába. Én voltam ennyire figyelmetlen és szétszórt, amikor élőben alig valami jött át abból az intenzív látványból, amit most tapasztaltam? Vagy inkább rossz helyen ültem? Ha hajlamos vagyok is elismerni, hogy lehet valami az első feltételezésben is, mégis ez utóbbiról tűnik érdemesebbnek kicsit nyilvánosan is elmélkednem. Mert ez táncesztétikai kérdés, azaz rendezői, szcenikusi kompetenciát érint – és azt hiszem, ezt-azt meg is magyarázhat abból, hogy miért untam kicsit ezt a tulajdonképpen gyönyörű és okos munkát ott és akkor, élőben, a MU Színház nézőtér szélén ülve.

Videón nézve ugyanis sokkal látványosabbnak bizonyul minden. Például a kezdés: alulról, szemből precízebben látszik a padlóra tapadó két tükörszimmetrikus lény lárvaszerűsége. Apró, ismétlődő tikkek, szimmetrikus szárnymozgások modulálnak lassan egyenszabályt követő úszótempókká. A szitakötők vízszint fölé emelkedő úszólányokká testesednek, de fénnyel egycsapásra lepkékké, sivítozó madarakká varázsolhatók. Lassan kezdjük kapiskálni, hogy inkább váltakozó képeket nézünk, mint színpadi eseményt, mint táncfolyamatot. Nem a videó teszi ezt, hanem a rendezés, amely tudatosan tagolja nézetekre a hagyományos színpadi tér egységét.

A kamerák egyike relative alacsonyan, de precízen a színpad középvonalára állítva rögzít: frontálisan szemben a mélységi irányba tartó pályák pengeéles választóvonalával, ami nagyon fölerősíti az úszó vagy futópálya széleit jelölő ortogonálisok perspektivikus összhatását. Csak innen nézve látszik igazán, hogy a szemből-alulról megvilágított szereplők árnyékai milyen különös grafikus arabeszkeket rajzolnak a háttér síkjára – gyakran úgy, hogy a táncosok más-más irányban mozgó plasztikus testei szinte azonos síkvetületeket állítanak elő. Vagy ellentétes irányokban mozogva miként nő közöttük a különbség, netán mikor válnak azonossá egymással a vetület síkján, miközben valójában egymástól távoli pályákon mozognak. Az árnyékok e külön élete megsokszorozódik akkor, amikor a két cseh fénytervező, Pavla Beranová és Zuzanna Bottová eltérő szögekből megküldött színes fényekkel kezdenek operálni – végig az összemetsződések dekoratív geometriájára ügyelve. Az egész előadás talán legerősebb eleme ez a fénnyel való kreatív játék – a tompa derengéstől az éles fénycsíkok metszésein és árnyjátékok poézisén át a darabvég váltakozó felvillanásaiig. De látnunk kell, hogy ezt Góbi minimalista térhasználata, a nézetekkel és szimmetriákkal való, síkok és egyenesek strukturálta játék teszi nemcsak lehetővé, de szükségessé is.

A videót szemlélve az a benyomás keletkezik, mintha e szubtilis képzőművészi játék jobban érdekelné a koreográfust, mint az egyedi mozdulat dinamikája és a testi jelenlét a maga közvetlenségében: hogy a minimalista Góbi, akit jóideje inkább a mozgás geometrikus vetületei érdekelnek, itt sem az energia vagy a vitalitás dinamikájába, inkább a sziluettek és arabeszkek finom mintázatába formálja kis, játékos történeteit.

Lehet abban valami szimptomatikus, hogy a táncoló testek legkarakteresebb vonása az az úszósapka, amely egységes-szabályos gömböt képez a fejekből és a minimumra redukálja az individuális arcot. Igazi telitalálat! Oskar Schlemmer „műfigurái” jutnak róla eszembe: mintha a Freestyle alakváltó úszónőiben az épp százéves Bauhaus magasztos színházi utópiájának ironikus visszfényei villannának elénk. A konstruktivista színtér és a marionett purista esztétikája akkoriban a szenvelgő polgári színjátszás pszichologizmusát opponálta – a jövő nevében. Alig hiszem, hogy ilyesmi megfordult volna Góbi Rita fejében. De attól még a címbe foglalt szójáték rímelhetne is a progresszív tradícióra: akkor haladsz a leggyorsabban, ha szabadon döntesz stílusod szigora mellett.

Mindebből oldalnézetben, a „kakasülőről” alig érződött valami. Góbi színháza látványszínház: legközelebb jobban figyelnem kell, hogy hova ülök, hogy lássam is, amit látni érdemes.

Szél a csapdában

Magasra tette a mércét Goda Gábor és társulata, az Artus négy évvel ezelőtt a MÜPA-beli Cseppkánonnal – és nyilvánvalóan ezt akarta megugrani most A szél kapujával, amelyet az új Nemzeti Táncszínházban mutattak be. Erre vall a két munka rokon szerkezete is: mindkettő egy-egy őselem – az előző a víz, a mostani a szél – metaforikájára épül; mindkettőben távol-keleti harcművészetek stilizált mozgásanyaga és szellemisége dominál; itt is, ott is az igényesen berendezett tágas terekben impresszív látványok, erős fényeffektek, igényes vetített animációk és Philipp György élőben megképződő remek hangzásai teszik teljessé az összhatást. Még a táncosok és tai chi-harcművészek személyében és játékuk közösségében is szembetűnő a hasonlóság. Sőt: ez a „szerepek” kiosztására is igaz: gondoljunk csupán a „könyves ember” szerepében itt is, ott is fellépő Mózes Zoltánra.

Fotó: Dusa Gábor

Nos, összességében úgy találom, hogy ezúttal nem sikerült elérni azt a letaglózó hatást, amelyért 2016-ban a Cseppkánonnak Lábán-díjat kellett kapnia. Persze: ahogy az atlétának is elég magasra kell ugrania, hogy egyáltalán leverhesse a lécet, úgy A szél kapuja is a magasban jár:  gyönyörű, artisztikus és átgondolt munka. De az, amit anno olyan sodrónak és drámai erejűnek éreztünk, hogy nem lehetett nem Lábán-díjjal jutalmazni, most inkább csak szép.

Csak impresszióimat és gyalogos magyarázatomat tudom megosztani az olvasóval: elemezni nem tudnám egyik előadást sem. Nincsenek ugyanis eszközeim hozzá: nem ismerem sem a zen-buddhizmus, sem a tai chi chuan vagy a shen dao kung fu kultúráját és szemléletmódját, nem tudom követni jeleit, nem értem rejtett üzeneteit. Holott Goda nyilvánvalóan mély elkötelezettje az ősi keleti egységszemléletnek: egy újabb interjúja szerint például „a tai chi pont arra tanít, hogy a belső és külső világot hogyan tegyük harmonikussá, hogyan figyeljünk egyszerre mindkettőre úgy, hogy ne ütközzenek, hanem kiegészítsék egymást.”

Fotó: Puskel Zsolt

Megvallom őszintén, hogy nincs elegendő affinitásom az efféle misztériumokhoz: túlságosan is foglya vagyok a nyugati gondolkodásmódnak, amely rendre valamilyen hasadtságban– test és lélek, anyag és tudat, látható és láthatatlan, természet és ember – szükségszerű ellentéteiben észleli önmagát és a világot, s amely csak dialektikus közvetítésekben képes elgondolni – és csak elgondolni képes – ezek egységét, a teljességet. A hasadt pólusok keserves küzdelmét a nyugati metafizikai tradícióban sosem lehetne a szél játékával metaforizálni – akkor se, ha szellem szavunk alighanem a szakadatlan és megfoghatatlan mozgékonyság e természeti képéből ered.

Ezért én leginkább abban a szélvédett helyén kuporgó magányos lényben ismertem magamra, aki makacsul igyekszik csukott könyvébe temetkezni, hogy távol tartsa magától mindazt, amit nem képes szűk üvegkubusán (tudása látható geometrikus szerkezetén) belül tartani, s amit itt a láthatatlan lég mozgása jelenít meg. Hálás vagyok Godának, hogy ennyi támpontot nekem is adott az értelmezéshez: számomra innen válik érthetővé, hogy miért lengik körül erotikus lehelletek, légterelő legyezők és harci suhintások, s miért borzolják szélgépek azokat a könyv-testeket, amelyek nem állnak a térdobozába zárkózó kontrollja alatt.

De „könyves emberként” – és az európai színházon nevelkedett nézőként – mégis meg kell kérdeznem: milyen tünemény váltja meg őt (engem) annak a koromsötétben vakító dicsfénynek az alakjában, amellyel misztikus kezek a fejét övezik, hogy kiragadják őt a véges tudat üvegkalitkájának fogságából? Tényleg gyönyörű a kép – de minek köszönhető, hogy surlódásmentesen sikló, testetlenné fenségesült Sarastro-papként tér vissza, hogy a végén a kavargó szélbe szórja szét addig óvott szent könyve lapjait? Mert értem én, hogy a kis fehér keret épp „a szél kapuja” volna, a feng fu, amely állítólag a tai chi gyakorlatok közben erősen koncentrálva a tarkónkon nyílik meg, hogy „rajta keresztül a régi, poros gondolatok kiszellőzzenek: hogy eltávozzon mindaz, amin esetleg már évek óta rágódunk és tiszta, friss gondolatok kapjanak teret bennünk”. A szél, amely a nyakszirtjéből kibomló hatalmas könnyű leplet felkapja és kaotikus kavargását pompás látványossággá varázsolja, a végtelenné táguló, a megzabolázhatatlanul szabad tudat metaforáját alakítja a színen – a gyengébbek kedvéért még az értelem olvashatatlan szövegei is rávetülnek. Ha van szemünk a nézéshez, a viháncoló fátyoltünemény s a metszően rideg üvegdoboz vizuális ellenpontozása is világosan üzen. De számomra kevés, ha a megtisztulás fordulata nincs motiválva.

Fotó: Dusa Gábor

És érteni vélem a darab keretes architektúráját is: ahogy az elején a titokzatos szerzetesek kara – afféle meditációra szolgáló zen-kerti gyakorlatként – a talajon egyenletesen szétterülő fehér magokból méltóságteljes mozdulatokkal egy fölirat – EZEK BETŰK – betűit formázza ki, majd boronálja el, hogy a végén, ugyanilyen felállásban, ennek logikai kifordítását – EZEK MAGOK – fordítsa a néző felé, majd oszlassa újra el. A tudat ismer magára a néma mozdulatokban, ahogy beviszi az anyagba, majd ki is vonja belőle a szubtilis  megkülönböztetést.

De a színpad kegyetlen dramaturg. Nem éri be a misztériumjáték kimért artisztikumával, lágy formák és kemény formák, betűk és magok, ying és yang egybevágóságával. Azt a drámai intenzitást hiányolom A szél kapujából, amely a Cseppkánont az esztétikai izgalmain túl katartikus élménnyé volt képes transzformálni. (Máig emlékszem Mózes Zoltán ottani „könyves” öncsapkodásának megrázó szólójára). A tobzódó színek, talán a nagy kórus, a zubogó vizek és ziháló testek tették volna? Nem tudom.

Most mindenesetre, amikor végleg kihúnynak a színpadi fények, zavartan támolygok kifelé a színházból. Élveztem Goda pazar tér- és formaművészetét, tetszett letisztult szerkesztése, technikás és fegyelmezett táncosainak színpadi jelenléte, Philipp György hangbűvészete, a bonyolult színpadi masinéria szuverén kezelése, a játék költői szépsége. De tényleg csak úgy kerülhetek igazságának közelébe is, ha keresek magamnak valami kezdő tai chi tanfolyamot?

Mi? Góbi Rita Társulat: Freestyle
Hol? MU Színház
Kik? Előadók: Ruri Mito, Góbi Rita. Zene: Szegő Dávid. Fény: Pavla Beranová. Dramaturg: Zsigó Anna. Koreográfus: Góbi Rita.

Mi? Artus – Goda Gábor Társulata: A Szél kapuja
Gol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Alkotó-előadók: Bakó Tamás, Izsák Szilvia, Mayer Zita, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Szalay Henriett. Harcművészek: Szalkó Zsuzsa, Szeghalmi Etelka. Zenészek: Bartek Zsolt, Philipp György. Tér: Sebestény Ferenc, Goda Gábor. Zeneszerző: Philipp György. Szövegek: Fodor Ákos, Goda Gábor, Krasznahorkai László, Seneca, A. A. Milne. Jelmez: Lőrincz Kriszta, Bodóczky Antal. Kreatív technika: Papp Gábor, Hajdu Gáspár. Fény, alkotó munkatárs: Kocsis Gábor. Alkotó munkatársak: Nagy Eszter, Zahra Fuladvand. Rendező-koreográfus: Goda Gábor.