Csúcsra van járatva a Vígszínház, hiszen alig van nap, hogy ne három előadást tartsanak párhuzamosan, sőt, a nagyszínpadon a zenés előadásokból hétvégeken gyakran napi kettőt is játszanak.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevőivel nem kívánok vitatkozni, a többnyire általánosságban mozgó megállapításaik nagy részével egyetértek. Inkább konkrétumok segítségével próbálom kitágítani a Vígszínházról alkotható képet.

Jómagam folyamatosan négy korszakot kísértem figyelemmel, a Várkonyi Zoltán, Horvai István, Marton László és Eszenyi Enikő igazgatása alatt lezajlott ötvenöt évet. Nyilvánvaló, hogy e kommentár nem teszi lehetővé ennek a teljes időszaknak a részletes elemzését, ezért drasztikusan leszűkítem a vizsgálatom időtartamát, és az idei évad repertoárját, valamint a február és március hónap műsorrendjét néztem végig, s ebből igyekszem következtetéseket levonni.

A színház honlapjának tanúsága szerint a 2018/19-es szezonban 50 produkciót tartanak műsoron – ebből kettő koncert, kettő befogadott előadás –, azaz ténylegesen 46 darab alkotja a repertoárt.

Elképesztően nagy szám! Hogy mennyire, az akkor derül ki, ha megnézzük, ebből mennyi fér be egy-egy hónap műsorába. Februárból csak húsz napot néztem át, a márciusi műsort egészében. (Az előadások eloszlását mindkét hónapban befolyásolja, hogy március elején három bemutatót tart a színház, ami februárban a főpróbák és az előbemutatók miatt pár napos kimaradást jelent, márciusban pedig az új előadásokból jóval többet játszanak, mint átlagosan a futó és sikeres produkciókból.) Februárban 21, márciusban 41 darabból 42, illetve 91 előadást abszolvál a társulat a három helyszínen (mindkét hónapban még két koncert 2-2 előadásának is helyet ad a Vígszínház).

Ez azt jelenti, hogy csúcsra van járatva a Vígszínház, hiszen alig van nap, hogy ne három előadást tartsanak párhuzamosan, sőt, a nagyszínpadon a zenés előadásokból hétvégeken gyakran napi kettőt is játszanak.

ifj. Vidnyánszky Attila A diktátorban. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A következő kérdés: milyen darabok alkotják a repertoárt, miből menyit tűznek műsorra? Igaz-e, hogy a kínálatban túlsúlyba kerültek a zenés darabok? Igaz-e, hogy kommercializálódott a Víg műsora, játékmódja? (Ezek a kérdések természetesen nem kizárólag a Vígszínház esetében tehetők fel, ez a problémakör a színházi élet egészére vonatkoztatható.) A kifejezetten zenés művek (Óz, A dzsungel könyve, A padlás, A Pál utcai fiúk) sem a repertoár egészéhez, sem a havi előadások számához mérve (20-25%) messze nincsenek túlsúlyban. A Víg kifejezetten prózai színház. Az sem állítható, hogy a prózai művek között többségben lennének a könnyed szórakoztató darabok (pl. Játszd újra, Sam!), sőt, épp ellenkezőleg: igen nagy hányadot tesznek ki a klasszikus drámák (A félkegyelmű, Bűn és bűnhődés, Háború és béke, Hamlet, A velencei kalmár, Szentivánéji álom, Lóvá tett lovagok, John Gabriel Borkman, A képzelt beteg, A vágy villamosa, Bíborsziget stb.). Ami nincs, az magyar prózai darab nagyszínpadon (kivétel Nádas Péter Találkozása és Spiró György Kvartettje), holott a Vígszínház kezdetektől fogva a mindenkori kortárs magyar drámák egyik legfontosabb bemutatóhelye volt. S ez Várkonyi és Horvai idejében is az egyik legpregnánsabb műsorréteg maradt. Persze ez sem csak vígszínházi jelenség, Marton László már egy 1994-es interjújában panaszosan számolt be arról, hogy a magyar művek a stúdióba szorulnak. S ez így van most is. A Házi Színpad ad helyet a túlsúlyban lévő szólóprodukciók mellett az új magyar drámáknak is; ezen a helyszínen a vizsgált időszakban tizenhárom előadás látható.

A hatalmas repertoár nagyobb része az elmúlt négy év bemutatóiból áll, a legrégebbi premier a Játszd újra, Sam! (1986), de nem sokkal későbbi A padlás (1988), A dzsungel könyve (1996), a Sógornők (1997) vagy a Budapesti Kamaraszínházból hat éve a Pesti Színházba áthozott A vágy villamosa (1999) sem. Nyilván van rájuk érdeklődés, ezért maradhatnak műsoron, de nemcsak a karbantartásuk, hanem a játszhatóságuk is erősen megterheli a teátrumot. Ugyanis ezek – és sok más, kevésbé régi produkció is – havonta csak egyszer, nagy ritkán kétszer kerülnek be a programba. Tehát annak a beszélgetésben előforduló megállapításnak, hogy nem egységes a színház műsorstruktúrája, elsősorban ez az oka.

Meg az, hogy kik rendeznek a Vígben. Ez ugyanis a legdöntőbb a színház játékstílusának alakulásában. Élesen el lehet különíteni a pár sok éve, évtizede ott dolgozó rendező munkáját a fiatalabbakétól, s az előadások jelentős részét az előbbiek viszik színre. Marton László, Valló Péter vagy Tordy Géza értelemszerűen más ízlést, más koncepciót képvisel, másként viszonyul a kortárs jelenségekhez, mint akár Eszenyi Enikő vagy Telihay Péter, akár a legfiatalabbak ifj. Vidnyánszky Attilától Kincses Rékán, Pass Andreán át Király Dánielig, és mindőjük másként, mint mondjuk Horváth Csaba. A rendezői gárda sokfélesége persze a színházi kifejezésmód sokszínűségének záloga, ugyanakkor a művészi arculat heterogenitásának is okozója lehet. Mindkettő felvethető a Vígszínháznál.

Eszenyi Enikő igazgatásának idején – s annak is a második felében – világosan kirajzolódik két tendencia. Az egyik a társulat fiatalítása, a másik a játékmód átrajzolása. A kettő egymásból következik. Valló Péter rendezései még magukon viselik azt a stílust, amelyet hagyományosan vígszínházinak mondanak, gondolnak, Eszenyi vagy ifj. Vidnyánszky előadásai pedig igyekeznek igazodni a kor ritmusához, információbefogadási szokásaihoz. Az előbbi előadástípushoz elmélyültebb nézői viszony szükségeltetik, az utóbbi arra épít, hogy a nézők hamar befogadják az ingereket, de ugyanolyan sebesen el is engedik azokat, tehát gyors egymásutánban erős hatásokat kell a színpadon produkálni. Hol van már az elegancia, az érthető, szép beszéd, a viselkedni tudás, a jó értelemben vett fölényes játékrutin! (Néha, például a Borkmannál látható, milyen hálás ezekért a nézők jó része.) De van rohanás, ötletzuhatag, hangos zene, fénytámadás és egyéb adrenalinfokozó hatáselem.

Hogy ez jó vagy nem? Hogy ennek mi lesz a hosszú távú hatása a színházra, a színháznézésre? Hogy szegényedik vagy megújul a színházi alkotás a közeljövőben? Ezekre a kérdésekre nehéz válaszolni. Egy biztos: elképesztő kihívás ma egy akkora színházi komplexumban naponta közel kétezer embernek korszerű színházat csinálni, mint a Vígszínház.