A velencei kalmár kétes kimenetelű kognitív disszonancia redukció kísérlet a csoportközi előítéletekről, ami elnézve a világot, egy darabig nem lesz idejétmúlt. Mivel színdarabnak közel sem hibátlan alapanyag (meglehet, tán semmi nem hibátlan), átíródott.

Mohácsiék nem egyszer értették már meg velünk, színházbolondokkal, hogy vannak anyagok, amelyeket érdemes többször elővenni – aminek azon kívül, hogy más művészek máshogy viszonyulnak hozzá, az is járulékos izgalma, hogy egyik, majd másik előadás által környezetünk változásait ugyancsak összehasonlíthatjuk, személyes érzeteink megbízhatatlanságával is számot vetve. Nagyon leegyszerűsítve nekem ez a miskolci munka sarkosabbnak és érzelmesebbnek tetszett (a Mohácsi testvérek korábbi, 2013-as, nemzeti színházas bemutatójához képest – a szerk.)

Fotók: Éder Vera

Mohácsi Shylockot bátran testálta Görög Lászlóra, méltán. Görög lassan bontja ki, miből is van Shylock eltökélt konoksága. Kevélyen távolságtartó, hallgatag fölénnyel barátságtalan; megátalkodott érzéketlenséggel pergeti le magáról az ellene irányuló gyűlöletet – eleinte a rasszista viccek iránti, palástolt kíváncsisága az egyetlen, amivel érző embernek láthatjuk.

Persze ahhoz, hogy egy fajsúlyos Shylockot láthassunk, feltétlenül szükség van egy hihető Velencére, lévén minden ember társadalomban betöltött szerepe konstruált, a többiekhez való viszony elemi módon határoz meg mindannyiunkat – a történet csatornává szűkült tengerszorosába ott lépünk be, hogy a csodálatos városállamból már majdnem minden zsidó kivándorolt. Velencét pedig a nemesek és a bizalmukat bíró dózse képviseli.

Mediterrán mulatságba csöppenünk, mit lehet tenni, ha az ember Velencében van és aranyifjú, élvezettel vegyes elképedéssel szórakozunk a mikultúránk szociálpszichológiai dolgozatán, amely által megértjük, milyen attitűdökről beszél Shakespeare, amelyeket mind behatóbban van szerencsénk nekünk is megismernünk. Hús-vér (nem, ez nem szpojler) embereket látunk, egyszerűségükben is egyszerű alakokat – és ha nem tudtam volna sajnos előre, mire számítsak, nem zárom ki, hogy egy darabig képes lettem volna szimpátiát érezni a széles jókedvvel ünneplő fiúk iránt, bár idejekorán, még a harsányan bátor zsidózás előtt kedvemet szegte volna, mit gondolnak a nőkről. Kérdés, ki mit lát ebben: irreálisan megátalkodottnak ábrázolt, ennél azért jóravalóbb, éppen csak megtévedt ifjakat, vagy civilizált formájában azt a most is létező közeget, mint amilyen – szélsőséges, de valós példa – a titkosszolgálatok elnéző szimpátiáját is bíró neonáci debreceni underground volt tíz évvel ezelőtt.

Nekem az előadás meglepetése az volt, hogy végre elhittem, megértettem, Shylock miért tudja ellökni magától a lányát, amikor újra találkozik vele annak szökése után – az általam látott eddigi értelmezések szerint olyan élettelenül teoretikusnak tűnt, hogy a magára maradt apa azért utasítja el később a lányát, mert az nemcsak tőle, hanem a hagyományoktól is elmenekült. Görög László Shylockja valójában ott törik meg, amikor arra döbben rá, hogy felnőtt a gyermeke – de olyan keserves lenne elengednie, hogy nem is képes rá. Persze egyetlen szóval nem beszél erről, de ahogy megenged magának egy kis szentimentális önsajnálatot a veszteség feletti hatalmas keserűsége mellé, az esendően emberi – nem tudnám pontosan megmondani, hogyan csinálta, de megpendített valamit a felnőtt gyerekes szülői szívben. Ezt erősítette az is, hogy emberibbre igazított monológját „…Vicces vicceken nem nevetünk?… Ha megszúrtok, nem vér­zünk? Megmérgeztek, nem halunk meg? Ha meggyaláztok, ne álljunk bosszút?…” kicsit később mondja el, miután nem kapja meg időben a tartozást – mert Szegedi Dezső a világot nagyon is értő, flegma Lanzelója Antonio utasítására hentesre vár – ezáltal jobban elválik a felnőtté veszítettség fájdalma a kisebbségi lét kínjától.

A történet befejezése a sok-sok igazítás, frissítés által lényegesen árnyaltabb lesz, mint ahogy az eredetinek rögzített változatnál. A bírósági jelenetben azonban, ami a történet allotróp miniatűrje, érzésem szerint még mindig maradt finomítanivaló ahhoz képest, hogy például gátlástalanul elmarhulnak a ládikázással – amit úgy fokoznak, hogy aki arra jár, mind megpróbál belenyúlni a tutiba, és a legmulatságosabb párbeszéd után Shylock csak azért csúszik le, mert sabbat van –, és amit a végén feloldanak azzal, hogy Portia elolvassa az apja búcsúlevelét, amelyben mentesíti a lányát a mesésen ostoba férjhezmenetel alól. Így szerencsére a darab- és a szerepértelmezés azt is kimatekozta, hogy Láng Annamária autonóm Portiájával és Tenki Dalma tűzről pattant Nerissájával képtelenség lenne elhitetni, hogy a gyűrűs-detektívszál megfejtése a reflektálatlan boldogság lesz.

Az előadásnak a legkisebb feltűnés nélküli állandó viszonypontja Szatmári György dózséja, akin látjuk, hogy látja a B-közép képzettségű nemeseket, de vegyül velük, hiszen egy reálpolitikus: az ő Dózséjuk. Nyilván maga is felismeri, amikor már túlvegyül, és a függetlenség feddhetetlen álcája mögül úgy igyekszik Antonio segítségére, hogy minden kereskedelmi célú sajtját pénzzé teszi (így „A Szent Márk téren térdig járni a parmezánban”), de rájön, hogy észrevétlen kopik a hitelessége. Olyan figura, aki élő módon visszajelzi, melyik szereplő hol tart, és azt is, hogy bár titkon, ám pontosan érti, hova tart a történet – mindig az a kellemetlen érzésem volt, hogy őt nem tudom eléggé figyelni. Leginkább hozzá lehet mérni ezt a Simon Zoltán alakította Antoniót is, akit az események valamelyest lecsillapítanak – némiképp talány, rá mi hat és mennyire mélyen: alighanem jobb is, hogy pontosan nem tudjuk.

S persze nem lehet így, ahogy írom, elválasztani a díszletet, a jelmezt és zenét, ami meghatározza az előadás világát. A tér installáció, Mohácsi András munkája. A ki tudja, mi mindent rejtő, égig érő, tán kopott állami irattári szekrényekből épült, forgóra tett sikátorok textúrája, talányossága és valósága lett a mi Velencénk – olyan minőség, amely nem kényszerít, hogy meg akarjam fejteni: hagyja, hogy csak nézzem. A mediterrán hangulatú jelmezek (Remete Kriszta) közt véletlenül sincs két egyforma, tökéletesen megfelelő viseletek lehetnének egy elegáns tengerparti bárban – bár meglepően eredetinek találnák őket. A fekete-szürke dominanciát nyomott mintás fémes selymek egészítik ki, a néhány szín finom jelként mozog a térben – a látvány, ami egyáltalán nem választható el az előadástól, olyan erejű, hogy kíváncsivá tett: milyen lenne végignézni befogott füllel, egy szót és egy hangot se hallva.

De nyilván hülye lennék egy Mohácsi előadást befogott füllel nézni. Kovács Márton és csapata Móser Ádámmal, Nagy Nándorral és Szegedi Dezsővel ahol kellett, bárzenekarként funkcionált, de alapvetően a történet tanúja és elbeszélője volt. Szegedi Dezső Lanzelója, a mindenkori muzsikus kisember úgy jár át, mint aki kintről befelé igyekszik, bentről meg kifelé – és hát, kit érdekel, hogyan boldogul. Ebben a Velencében azonban jókora tisztesség éri: az ő hátán fordul a történet szekere. Kovács Mártonék szavakkal aligha elmondható jóérzésű zenéje sejtet, kiemel, vigasztal, úgy használ világzenei témákat, és úgy hallgat el, ahogy azt csak a világ legérzékletesebb nyelvén lehet. Ez a zene a nem múló időt is artikulálja, a múlni nem akaró társadalmi konstrukciókat, és kihalljuk belőle, hogy transzcendenciája túlmutat önmagán, időtlenségében is az állandó múlást éljük általa, az átmenetiségét, tapasztalati módon.

Ez az előadás nyugalmat ad, vigaszt, mert a színpadon úgy van meg mindenkinek az igazsága és méltósága, ahogy az életben nem. Akik lemaradtak róla, felteszem, a következő évadban láthatják, hiszen már így is, hogy a kamarában csak tizenkettőt ment, jelentős sikernek örvend a városban, és ahogy olvasom, a szakmában is.

Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Mi? William Shakespeare: A velencei kalmár
Kik? Szereplők: Mészöly Anna, Feczesin Kristóf, Láng Annamária, Papp Endre, Tenki Dalma / Prohászka Fanni, Szatmári György, Rózsa Krisztián, Farkas Sándor, Somhegyi György, Szegedi Dezső, Litauszky Lilla e. h., Molnár Sándor Tamás
Zenekar: Kovács Márton, Móser Ádám, Szegedi Dezső, Nagy Nándor/Bódi Tamás.
Díszlettervező: Mohácsi András. Jelmeztervező: Remete Kriszta. Dramaturg: Perczel Enikő. Zene: Kovács Márton. Ügyelő: Gazdóf Dániel. Súgó: Fekete Zsolt. Segédrendező: Szalay Petra. Rendező: Mohácsi János