Aki már ennyi előzetes tudással kezdte nézni a vígszínházbeli Premiert, s netán Eszenyi Enikő magánéletének bulvársajtóból ismert epizódjairól is vannak emlékei, az óhatatlanul eljátszhatott a gondolattal, hogy ez az előadás tartogat-e színházilag bármi érdekességet, vagy inkább a főszerepre kézenfekvő választásnak tűnő Eszenyi Enikőre lesz kihegyezve.

A Vígszínház nagyszínpadi bemutatóinak tervezésében idén kétségkívül győzedelmeskedett a filmes hatás. Ősszel A diktátor című Chaplin-filmet adaptálta színpadra Eszenyi Enikő, most tavasszal pedig az amerikai John Cassavetes 1977-ben bemutatott Premier című mozialkotása alapján rendezett előadást a Szlovákiából meghívott Martin Čičvák. Mivel a Vígszínház a főváros legnagyobb nézőterével rendelkezik, ezért a jelenlegi kultúrafinanszírozási helyzettől nem függetlenül egyre inkább a szórakoztató bulvárt kereső nézőréteget célozza meg, hiszen ezzel a műsorpolitikai irányváltással látja biztosítottnak a telt házat. Ennek következtében az esztétikailag merészebben fogalmazó előadások egyedül a Házi Színpadon kapnak helyet. Annyi azonban bizonyos – még a szórakoztatás érvényesülése esetén is –, hogy egy kitűnő film még nem garantálja a színpadi adaptáció sikerét, főleg, ha fájóan hiányzik mögüle egy koherens rendezői koncepció. Martin Čičvák keze alatt ugyanis Cassavetes filmjének minden erénye és karakteressége eltompult.

Holott a Premier igen rétegzett, mondhatni, aktualitással is bíró problémákról szól: főszereplője Myrtle Gordon színésznő (a filmben Gena Rowlands nagyszerű alakításában), aki egy színdarab főszerepén keresztül szembesül azzal, hogy nincs privát élete. A negyvenes Gordonnak egy idősödő nőt kell megformálnia, aki a kispolgári élet kellékeiből semmit sem tud felmutatni: se férje, se gyermeke nincsen, amije van, az csak a színház. A színházi metafora funkciója Cassavetes filmjében kettős: a „színház a filmben” alakzat Myrtle Gordon lelki krízisét erősíti fel, hiszen az általa megformálandó szerepbe estéről estére beszivárog saját hullámzó lelkiállapota, hogy aztán a szerep teljesen el is tűnjön, s összeolvadjon a színésznő belső válságával. Myrtle elveszti a kontrollt, felülírja szerepe szerinti szövegét és a rendezői instrukciókat, érzelmi kimerülése miatt ugyanis nem tud játszani. Számára a színpadi események fikciós jellege mindinkább elhalványul: szabályosan és valóságosan összeomlik, amikor azt a jelenetet próbálják, amelyben a történet szerinti volt férjétől kap egy pofont. (További csavar: a filmben a volt férjet maga Cassevetes alakítja, aki a való életben is Gena Rowlands házastársa volt.)

Aki már ennyi előzetes tudással kezdte nézni a vígszínházbeli Premiert, s netán Eszenyi Enikő magánéletének bulvársajtóból ismert epizódjairól is vannak emlékei, az óhatatlanul eljátszhatott a gondolattal, hogy ez az előadás tartogat-e színházilag bármi érdekességet, vagy inkább a főszerepre kézenfekvő választásnak tűnő Eszenyi Enikőre lesz kihegyezve. Čičvák rendezésében sajnos az utóbbi érvényesül, már csak amiatt is, mivel az előadás Eszenyi Enikő saját, illetve az általa igazgatott intézmény mítoszára (és egyre halványuló nimbuszára) épít. Čičvák rendezése sajnálatos módon teljesen eltekint a lélektani mozgások finom felrajzolásától, Myrtle krízishelyzetének, kialakuló alkoholproblémáinak lehetséges okai rejtve maradnak. Ennek következtében az előadás egyre inkább súlytalanná, némiképp önmarketingklisék tárházává válik, ugyanis öncélú módon teszi a játék részévé Eszenyi és Myrtle Gordon sorsának közös halmazát. Eszenyi például az egyik jelenetben szerepe szerint teátrálisan körbemutat színházán, majd kijelenti, hogy „számomra nincs semmi ezen kívül”; s aki már olvasott tőle valaha interjút, az tudhat Myrtle-ével rokon magányáról, vagy arról a nyilatkozatáról, amely szerint a Vígszínházért a vérét adná. (Hogy ez még kifejezőbb legyen, az előadás eme pontján a nézőtér összes fénye felgyullad.) Az ilyen típusú technikai megoldások így szépen lassan átveszik a főszerepet a rendezés tartalmi hiányosságait kitöltendő, emellett a látványra utazó dizájndíszlet keretében színes lufik, cuki gyerekszínészek és a színház a színházban formát kihangsúlyozó mozgó miniszínpad látható, belül kétoldalt egész falas kivetítővel, továbbá számos nézőtéri ki- és befutás is felhabosítja a néhol sekélyes jeleneteket.

Ebben a színpadi környezetben kevéssé tudnak kibontakozni a színészek. Példának okáért az elgázolt tizenhét éves rajongó, akiben Myrtle saját elveszett ifjúságát látja, itt projektált démon helyett cserfes manóként jelenik meg (Szilágyi Csenge alakítása), a hatalommániás rendező, Manny (Hegedűs D. Géza) pedig smart casual öltözékéhez híven a lazaságtól már-már széteső, kiégett figura, de Maurice, Myrtle exférje (Hevér Gábor) is alig tűnik többnek egy szórakozott színésznél. Ebben a konstellációban logikus módon a főszerep súlya sem érzékelhető: Eszenyi alakításának alig van íve, hiszen a belső alapkonfliktus, az elmúlástól való félelem és az elvesztegetett, színháznak áldozott élet okozta tragikum helyett inkább a jövő felett érzett privát szorongás kap teret.

Börcsök Enikő és Seress Zoltán. Fotók: Dömölky Dániel

Az előadás másik problematikus pontja, hogy a színházi metafora ilyen módon aligha emelhető át a filmből: a film laboratóriumszerűen tudja külső nézőpontból ábrázolni a színház világát, míg itt a színházi utalások automatikusan a színház intézményére és annak társadalmi jelentésére is minduntalan visszautalnak. Ennek kapcsán két jelenetet emelnék ki: az egyikben néhány néző kedves fejsimogatást kap a széksorok között sétáló Eszenyi Enikőtől, az előadás utolsó harmadában pedig – a történet szerinti premier előtt – a Víg nézőterét látjuk kivetítőn, majd ugyanott azt, ahogy néhány díszletmunkás cipeli be a Szent István körútról a házba a Víg ittasságot imitáló igazgatóját. Eszenyi és színháza tehát szereplővé válik: a színésznői lét és a színház kortárs társadalmi megítélése, a Víg és a színház hatásfokának múló presztízse is a játék része lesz. Ehhez azonban már hiányzik az a mediális és kulturális környezet, amelyben a színház még nagy presztízsnek örvendett, s amely tartalmat adott a dívákat körüllengő kultusznak. A mai színházképünket az előadás akaratlanul, és így önreflexió híján hozza játékba. A Cassavetes-filmből átemelt színházi vonatkozású kijelentések új kontextust nyernek, hiszen aligha állja meg a helyét az előadás színlapján szereplő közhely, miszerint a Premier „a színház misztikus világába” kalauzolja nézőjét. S bár nem volt célom a #metoo-ra kifuttatni a gondolatmenetet, mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy a színésznői szerepre és a színház belső, zárt világára egészen más módon tekintünk az elmúlt évek fejleményei után. Éppen ezért rajzolódik ki az előadás alapján egy saját intézményi szerepére reflektálni képtelen színház képe, ahol továbbra is semlegesen hangozhat el Manny, a rendező szájából, hogy „Mi van abban, ha felpofoznak? […] Ez már tradíció, a színésznőket felpofozzák.” Az előadás végén ez a kijelentés ráerősít arra a régi művész-sztereotípiára, amely szerint a nagy művész Isten másodszülöttjeként tűnik fel, ráadásul szenvedélybetegségét vagy pszichés zavarát is képes kordában tartani. Mai szemmel Cassavetes filmjével is az a legfőbb probléma, hogy miután gondosan felépíti, hitelteleníti a lelki krízist, a New York-i premiert pedig a zsenikultusz jegyében ábrázolja, megközelíthetetlen zseninek beállítva a nagy művészt, aki bármilyen lelki megrázkódtatás ellenére is képes emberfeletti teljesítményt nyújtani. Ennek jegyében a premieren Myrtle erősen ittas állapotban eljátssza, sőt kijátssza magából minden lelki gondját, s még kedves bókot is kap érte az ügyelőtől (Király Dániel): „Sok részeget láttam már életemben, de olyat, aki ennyire részeg volt, és ilyen jól nézett ki, még sosem.”

Mindez ebben a szórakoztató-bulvár kontextusban rendkívül hamis, másfelől szép lenyomata annak az esztétikai és intézménypolitikai bátortalanságnak, amely hozzájárul a megalvadt struktúrák továbbéléséhez.

Mi? John Cassavetes: Premier
Hol? Vígszínház
Kik? Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Hevér Gábor, Börcsök Enikő, Seress Zoltán, Balázsovits Edit, Orosz Ákos, Szilágyi Csenge, Király Dániel, Egri Márta és mások / Színpadi változat: Forgách András és Vörös Róbert / Dramaturg: Vörös Róbert / Díszlet: Hans Hoffer / Jelmez: Pusztai Judit / Zene: Presser Gábor / Rendező: Martin Čičvák