És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.

A tér, az idő és a mozgás kapcsolata mindig foglalkoztatta a táncművészetet. Egyes felfogások a mozgás pillanatnyiságát és illékonyságát domborították ki, rámutatva arra, hogy a táncművek az állandó megsemmisülés állapotában nem hagynak valódi nyomot maguk után. Más nézetek a táncot egyfajta megtestesülésként, térfoglalásként olvasták, melyben a mozdulat egy tranzitív csatorna, az ember és az őt körülvevő valóság közötti kapcsolat biztosítéka. És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.

Nagy Zoltán ritkán alkot, amikor mégis, munkáját kitüntetett figyelem kíséri. Legutóbbi koreográfiáját, a 2016-os Fekete lovat például Lábán Rudolf-díjra jelölték, és mostani munkája is azt jelzi: jól ismeri a kortárs (és nemzetközi) trendeket, ügyesen és precízen simítja az előadástextúrába azokat a fogásokat, melyek elevenné, lélegzővé és maivá tesznek egy-egy alkotást.

Point of no return. Fotó: Puskel Zsolt

A Point of no return aprólékosan felépített, feszes és tisztán kirajzolódó szerkezetet követ. Az előadók láthatóan szigorúan vannak fogva, meghatározott feladatot hajtanak végre, noha saját kis terüket mind jobban és szabadabban, a személyiségüknek megfelelő mozgásminőséggel töltik fel. Ez a kettősség (vezetettség kontra szabadság) különös ízt ad a koreográfiának, egyszerre koncentrálja a figyelmet és engedi, hogy elkalandozzon az apró, élményszerű részleteken (például Kelemen Patrik jellegzetes mimikáján vagy Raubinek Lili laza, zabolázatlan mozdulatain). Így az előadás szimultán több irányba elmozdul, több szinten zsizseg: lineárisan előre haladva (a „sztoriban”), és egy helyben cirkulálva (a táncosok körül).

Persze a Point of no return linearitása nem egyenes vonalú, egyenletes előre haladást jelent. Az előadás időbelisége inkább parabolisztikus: Nagy Zoltán a flow-t folyton loopokkal szakítja meg, és görbe íveket, körkörös kitérőket, visszatéréseket (return) szerkeszt a darabba. Minden egy helyben topog, és kicsit torzított, elhajlított formában újraismétlődik. A koreográfia pedig e folytonos „beakadás”, illetve felülírás által görög előre, hol komótosabban, meg-megdöccenve, hol sodró lendülettel, sebesen.

Ismétlődik például a hang, melyet élőben rögzítenek az előadók. Eleinte töltelékszavakat, bizonytalanságot jelző kifejezéseket hallunk („Öhm, igen…”; „Hát…”; „Szóval…”), melyek eleve a hiba jelenségét tematizálják, majd második világháborús katonai levéltöredékek következnek („Székesfehérvárra kerültem, ahonnan három nap múlva megszöktem”; „Az a baj, hogy szabadságra a kedves családomhoz nem tudok menni”; „Fiacskám, istenre kérlek, írj magadról”), végül banális mondatok, céltalan kérdéssorok, valamint a színpadiasságra reflektáló rövid szövegfragmentumok váltják egymást („Bőgtem egy rukkola miatt”; „Álljunk meg, hahó, köszönöm”; „Azt tudtad, hogy az ember duplaszaltó közben nem gondolja meg magát?”; „Vesztél már el strandon?”; „Hiszel Istenben?”).

A hangkoktélok rögtönzött összemontírozása ugyan nem mindig megy flottul, és itt-ott mesterkéltté teszi a darabot, a játék mégis jóleső esetlegességet csempész a kiszámítható rendbe. A Point of no return-ben nincsenek nyugvópontok, minden elomlik, visszarendeződik, helyesbíti magát, mihelyst megfogalmazódna.

Fotó: Huisz István

Nagy Zoltán erre fűzi fel aztán a mozgásokat: a jellegzetes, propellerre emlékeztető (és egyébiránt Bakó Tamás egyéni szókincsét meghatározó), karlendítések vezérelte geometrikus mozgásformák például eleinte a szöveg áttetsző kiegészítéseiként jelennek meg, mintegy mellékesen. A mozdulatoknak azonban nincs konzekvens irányuk, folyton elcsúsznak egymáson, összeérnek, majd újra szétszóródnak, és egyre túlzóbb módon ismételgetik magukat. A hangképzés helyett egy idő után a mozgás, és ezen keresztül maga a színpadon mozgó személy válik hangsúlyossá. Ekkor tűnik fel, hogy a darabban két élesen különböző művészi felfogást képviselő generáció táncol, egymást ismételve, utánozva és továbbmondva. Van, hogy Bakó és Gál Eszter imprózza a loopolandó hangokat, míg Kelemen és Raubinek elöl táncol, majd fordítanak a dolgon: Kelemen és Raubinek sétál hátra, Bakó és Gál előre. Máskor mind a négyen a színpad elejére jönnek, vagy éppen mind hátra, míg az egymásba hajló jelenetek egy ponton túl (point of no return) egy helyben való ugrálásban véget nem érnek.

Nagy Csilla AMőBÁjának szintén meghatározó jegye az ismétlés – talán kevésbé csiszolt formában. A színpadon hét táncos, akik egymás apró rezdüléseiből táplálkozva különféle amorf alakzatokba tömörülnek. Akárcsak egy improvizációs gyakorlat során, a megkezdett mozdulat hullámként hömpölyög végig a csoporton, hogy aztán hol fürtökbe, vonalba vagy kör alakba rendezze, hol pedig szétbomlassza, szétszórja a táncosokat. Organikus mozgások tekerednek egymásba, lágy, puha, hajladozó mozdulatok váltják egymást – minden egyfajta csendes harmónia megtalálása és felmutatása felé igyekszik. Tóth Mátyás „hangjátéka” nosztalgikus természetközeliséget idéz, Szabó G. Zsuzsanna helyenként csillogó, máshol cafatos hússzínű jelmezei pedig a meztelen test képét juttatják eszünkbe.

AMőBA. Fotó: Tóth Mátyás

Az előadás tétje a rendezetlenség és a pillanatnyi összhang megtalálásában vagyis a csoportdinamika láthatóvá tételében van. A saját magukra irányuló „belső” és az egymásra irányuló „külső” figyelem játékának összecsiszolásában. A koreográfiában alig vannak rögzített pontok. Csupán skiccszerű vázlat (lehet) amit Nagy Csilla az előadók kezébe ad, amit aztán adott pillanatban a táncosok töltenek meg egyedi tartalommal.

A vázlatos szerkesztés izgalmas és kihívásokkal teli dolog, azonban számos csapdát rejt. Még ha az előadók képesek is a külső/belső figyelmet játékszervezői szintre emelni, meglehetősen nagy gyakorlat és/vagy összeszokott csapat kell ahhoz, hogy a darab egyrészt feszessé, pontossá, másrészt gondolatgazdaggá váljon. Nagy Csilla Vavra Júliával közösen készített – és 2015-ben Lábán-díjra jelölt – Öböl című munkájában ez a mély egymásra koncentrálás például megvalósulni látszott, és egy roppant egyedi koreográfiába rendeződött, melyben a mozdulatok monoton ismétlődése a gépiesség ellenére is hipnotikussá és valamiképpen személyessé is vált. A két előadó – személyiségük és mozgáskincsük különbözősége dacára –, talán éppen az egymásra figyelés mélysége miatt úgy összerántotta maga körül a teret, hogy valósággal beszippantotta a nézőt a színpadra. Ez a „beszippantás” az AMőBa esetében elmarad. Miért? Fogós kérdés. Talán túl sokan voltak egyszerre a színpadon? Talán nem tették igazán a sajátjukká az előadók a koncepciót? Vagy talán túlságosan is a koreográfusra jellemző – kicsit éteri, kicsit meditatív, kicsit lágy vonalvezetésű – mozgásrendszerhez próbáltak idomulni? Mert hiába a szép egyéni teljesítmények, különösen Oberfrank Réka progresszív, hétköznapibb elemeket beemelő vagy Dömötör Lucafelhős mozgása, az AMőBa mégsem alkot organikus egységet.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Az Öböl egyik kulcsa, a meglepetésszerű, feszült ismétlés ezúttal várakozás nélküli monotóniává szelídül a színpadon. A mozdulatok és a mozgássorok kissé erőtlenül, kiszámíthatóan halmozódnak egymásra, feszesség és feszültség nélkül, szenvtelenül. Sűrű textúra helyett laza szövedékké válik a koreográfia, mely éppen az improvizáció, az „itt és most” erejét adó váratlanságot nélkülözi leginkább. Az egyik csúcsjelenetként is értelmezhető szekvenciában például, amikor ki-ki megmássza a testekből összeálló „húshalmot”, már a második szereplőnél pontosan tudjuk, mi fog következni – és valóban. Egyik a másik után, ki magabiztosabban, ki remegő lábakkal „feltör a hegyre”, végül a többiek feje fölé magasodik, de hogy mi célból, a jelenetsor végére sem derül ki. Az egyes szekvenciák rendre önmagukat ismételgetik, az előadók újra és újra bejárják a színpad minden szegletét, ám ennek oka éppúgy titok marad.

Hol? Nemzeti Táncszínház
Mi? Nagy Zoltán: Point of no return
Kik? Koreográfus: Nagy Zoltán. Táncosok: Gál Eszter, Raubinek Lili, Bakó Tamás, Kelemen Patrik
Dramaturg, szöveg: Zsigó Anna. Zene: montázs. Fény: Nagy Zoltán.

Hol? Jurányi Ház
Mi? Nagy Csilla: AMőBA – az örökké változó Egység
Kik? Alkotó-előadók: Varsányi Szonja, Julia McCall, Bali Boglárka, Garádi Gréta, Dömötör Luca, Oberfrank Réka, Peták Róbert, Koncz Judit, Kovács Domokos. Alkotótársak: Bakó Tamás, Sándor Annamária, Tóth Mátyás, Veres Flóra. Zeneszerzők: Mózes Zoltán és Tóth Mátyás. Élőzene: Mózes Zoltán. Fény: Vajda Máté. Fotó-videó: Tóth Mátyás. Jelmez: Szabó G. Zsuzsanna. Rendező-koreográfus: Nagy Csilla