A magyar irodalomtörténet egyik legkülönösebb – és nem elfeledett, de igazából soha fel nem fedezett –műve Hamvas Béla Karneválja.  A műfajilag nehezen meghatározható, sokszínű, monumentális regényfolyamból először született színházi adaptáció a k2 Színház gondozásában.  Több, mint nyolcórás színházi előadás, amelynek a főhőse valójában a néző.

Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, így Karnevál című, egyetlen regényét csak egy szűk baráti kör ismerhette elkészültétől, 1951-től az 1985-ös publikálásig.  A megjelenése után sem dédelgette különösebben a kánon, nem került be tananyagba, és nem citálták alkotók néhány felolvasó-performanszot kivéve. A rajongók körében is a szerző bölcseleti művei voltak népszerűbbek, az esztétika meg nem tudott, de talán nem is akart igazán mit kezdeni a regénnyel. Így nem volt nehéz az inkább kivételesen érzékenynek mondható Hamvast letudni ezoterikusnak, lelkes olvasóit, kutatóit pedig a misztikushoz vonzódóknak. Az emberiség sokféle kulturális hagyományát szintetizálni, az egyetemes tradíciókat rekonstruálni igyekvő, az emberi lét végső kérdéseit kutatni szándékozó művek végtére is beskatulyázhatatlanok.

Fotók: Pál Zsombor

Mindemellett persze az is igaz, hogy nem könnyen olvasható regény a Karnevál a maga sajátos felépítésével, sziporkázó nyelvezetével és az írói szándékkal, ami végigvonul rajta. Bizonyos részei olyanok, mintha a posztmodern kortársak eszmefuttatásait olvasnánk beépített és végtelenített lábjegyzetekkel, de vannak egészen szappanoperai, vicces, krimiszerű, esszéisztikus, abszurd, pikareszk, meg a történelmi tényregények komolyságával bíró részek is. Olvasása és értelmezése során derül ki, hogy a szerző előzőleg írt hermeneutikai értekezései szinte előkészítették, megtámogatták Hamvas „isteni színjátékát”.

A k2 Színház nem kevesebbre vállalkozott a 12. Ördögkatlan Fesztiválon, mint beavatni a közönséget a regény bonyolult szövetébe, kirándulásokat tenni az analitikus-, a polifón-, a pikareszk-, illetve családregény különböző, érdekes tájaira. A drámai forma új dimenziókat adott a regényfolyamnak, mintha a nagy gomolygásból templomcsarnokok, hegyek, pajták emelkedtek volna ki. Miközben mintha egy close reading eseményen vettünk volna részt: pusztán azzal, hogy a színészek elmondták a veretes, hétköznapi vagy épp játékos szöveget, közelebb is hozták a profántól a szakrálisig igen széles skálán mozgó mondanivalót.

Kicsit ijesztőnek tűnt az ötlet, hogy mindezt nyolc órában fogják tenni négy szünettel, de az ilyen-olyan indokkal elszánt nézők nem bánták azt sem, hogy végül majd’ 9 órásra sikerült az előadás. Az ilyen-olyan indok, vagyis a szándék a néző részéről elengedhetetlen ahhoz, hogy részt vegyen egy ekkora vállalásban, és ez fontos. Az ember mondjuk vagy kritikus és akkor illik az ilyesmit eltűrni, vagy Karnevál-rajongó, és szeretne mélyebbre ásni, esetleg előfordulhat, hogy bonyolulttá vált az élete, és egy jelentősebb színházi megmérettetéstől várja a tisztulást. Mindhárom tényező is felmerülhet egy adott személyben, de a k2 előadása kapcsán létrejött közösségi meditáció során kiderült, hogy sok más motiváció is létezik a nézéskényszerre. Például a k2-ért vagy az Ördögkatlan legendás beremendi helyszínéért való lelkesedés. A díszbemutató előtt, a fesztivál ideje alatt a társulat több alkalmommal tartott a szöveggel kapcsolatos beavató beszélgetéseket, nyitott próbákat a Megbékélés Kápolnánál, és volt, aki az összesen részt vett, és az előadáson is. Szóval a k2 Karneválja már szinte vallás volt, egész heti elfoglaltság a nézőknek is, mire a bemutató napja elérkezett. Mióta az Ördögkatlanban rezidens a csapat nyaranta, evről-évre minden faluban feldolgoztak és bemutattak egy-egy helybéli sztorit, jól elkarikírozva, a történelem valamely vészterhes időszakából a falubeliek nagy mulatságára is, szóval a k2 társulatra helyben is alaposan fel volt már készülve a közönség.

Persze senki nem készülhet fel eléggé egy ilyen majd’ 9 órás előadásra Hamvas Béla Karnevál című művéből. Cserébe viszont senkinek nem kellett úgy éreznie, hogy be van zárva egy színházba, mert az alkotók ráhagyták a közönségre a döntést, hogy megmásszák-e velük a regény várkastélyát és betekintenek-e annak az izgalmas zegzugaiba, vagy felelőtlenül távoznak valamelyik jelenetnél, esetleg magukra húznak egy szalmabálát a hidegben és elalszanak. A szabadtéren, különböző helyszínek és tereptárgyak között – susnyás, domboldal, rét, szalmabála, templom mellett (isten háta mögött) – helyet változtatva, ülve, fekve, bárhogy lehetett nézni a történéseket. Közelről vagy távolabbról is megfigyelhetők voltak az élükre vasalt vagy a fejük tetejére állított jelenetek, amelyek között egy felvonáson belül is voltak lélegzetvételnyi szünetek. A regény is ilyan: van, hogy belelapozós és merengős, van, hogy koncentrációt kíván, van, hogy izgalmas, körömrágós, és előfordul, hogy átlapozzuk a kurzivált, agymenős, szakrális szövegeket.

Aki nem lankadt – vagy lankadt, de kávézott a szünetekben –, és kilenc órán keresztül figyelni tudott, az joggal érezhette magát beavatottnak, joggal érezhette azt, hogy egy zarándoklaton, illetve szövegmeditáción vett részt, és tulajdonképpen ez volt a jutalom. Többféleképpen történhetett a beavatódás, akár a regény cselekménye szerint is, amit eleve nem könnyű szétszálazni.

Az első felvonásban még a domboldalon, a susnyásban, a kis ösvény mellett hasonlik meg a jelentéktelen levéltári segédfogalmazó, és egy kisvárosba utazik, hogy megtalálja magát. Ott viszont, és ez már templom oldalában játszódik, képtelen dolgokat hall magáról és képtelen dolgok történnek vele, amelyek hatására a belső kozmoszba menekül.  Mihály arkangyalnak képzeli magát és papírra veti unalmas bölcsességeit. Bormester Virgil nem dicsőül meg, csupán maszkot cserél.

A nyitány után, még mindig a templomnál jelenik meg Bormester Mihály, a filozofáló arkangyal fia, akinek életútját nyomon követhetjük, és aki a történet mesélője is egyben. Megszületik, felnő, házassága borzalmasra sikerül – ez az előadás vígjátéki része, szerepet cserélnek a nők és a férfiak, sziporkáznak a színészek a bokrok között, és időnként pancsolnak egy műanyag medencében. Bormester aztán megjárja az első világháborút, mindkét frontot, az előadásban itt kettéválik a nézősereg, ki északra, ki délre megy néma tanúnak. Hazatérte után Bormester megfojtja feleségét, három gyereke anyját, mert az idegesíti.  Közben az apjáról megtudja, hogy nem is az apja, de börtönben van, viszont ő nem kerül oda, mert felismeri az angyalt, aki mindenki életében megjelenik egyszer ugye, Hamvas szerint. Egy látomásban megjelenik neki önmaga női fele, vagyis a tisztaság.  A titokzatos mestertől ezért túlvilági utazást nyer, ahol a lét és az idő teljességével találkozik. Visszatérve felneveli a gyerekeit, majd a második világháború végén, az ostrom idején a pincében hal meg. Bormester tehát megismeri a magasabb létezést. Semmi nem zárul le viszont, mert új szereplő jelenik meg: Vidal, a könyvtáros, aki a véletlennek köszönhetően megfejti a titkokat, amelyek a regényhősök sorsába beleszóltak, ám úgy tűnik, mintha saját sorsát nem tudná megoldani, viszont ezt tudja leplezni. Nem túl hiteles figura, viszont a regény és az előadás is az ő próféciáival zárul.

Az előadás szerkezete Hamvas – az alkímiai eljárásnak megfelelő – felosztását követi az egyébként 1948–50 között általa kommentált Tabula smaragdina vonatkozó fejezetei szerint. Ez az a módszer, melynek segítségével az ember a saját magában lévő lényeget húzza elő, ami egyébként a világ összes spirituális tanítása szerint az ember legfőbb feladata.

Az első felvonás tehát a sublimatio, a finomítás, a belső mocsok eltávolítása, amihez fel kell ismernünk azt, hogy romlottak vagyunk.  Így kezdődik a belső utazás, sötét egyenruhában és fehérre festett arccal játszanak a színészek, mint a lárva állapotban lévő pillangók. Bormester Virgil nekiáll a tisztogatásnak, de elrontja, unalomba fullad, mint azt már korábban megfejtettük. A közönséget viszont még eső permetezi, nap süti, esőkabátot húzunk, napkrémet kenünk magunkra, élvezzük a természetet. Az úgynevezett függönybeszélgetéseket, amelyek az író és a vele folyamatos párbeszédben lévő, számunkra a történéseket értelmező spirituális ügynök (agent spiritual) között zajlanak, gong vezeti fel és gong zárja le. Ezzel is éberen tartva a közönség figyelmét.

A második fejezet a solutio, az oldás, az értelmezés szakasza. Itt zajlik a cselekményben az, hogy Bormester Virgil a börtönkapun kilépve egy megváltozott világban találja magát, ahol mindenki tökéletesen fel van készülve a másik hibáiból, viszont a saját gyarlóságára nem lát rá. Ide születik Bormester Mihály, az igazi hős, akinek sokat megtudunk a gyerekkoráról is. Aztán felbukkan Pataj, a mágus, és kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. A nézők nem lankadnak, fantáziálnak, megfeleléseket találnak a saját életük párhuzamos eseményeire.

A harmadik rész a separatio, elkülönítés, amelyben a hős megtanulja a világ és önmaga hazugságait. Valamint mi nézők is megállapíthatjuk, hogy a világot magunk tesszük pokollá, másoknak is meg magunknak is. A nők férfiakat játszanak, a férfiak nőket az előadásban, kész feminista melodráma, ugyanakkor kabaré, a mai brazil szappanoperák forgatókönyv írói is megirigyelnék a párbeszédeket. Ekkor még meleg van és jókedv, és közeleg a második kávészünet.

A negyedik szakasz, a preparatio, az előkészítés a regényben és az előadásban is a párhuzamos életrajzok szakasza. A főhős megkettőződik, a kalandor életvitel és a keleties elmélyülés két párhuzamosa nem találkozik. A legnagyobb geg az alkotók részéről, hogy ezen a ponton kettéosztják a nézősereget, így lehet vágyakozni a hátha jobb felé, vagy lehet lesajnálni a többieket, hogy nekik nem lehet ennyire jó. Az ismeretlen észak vagy az ismeretlen dél misztikusabbá teszi a történetet. Sötétedik, és ahogy egyre kevesebben maradunk, összébb húzódunk amúgy is, és a jelenet végére a két csapat újra egyesül (és mindenki megfogadja, hogy a következő ilyen alkalommal majd a másik csapatba került).

Az ötödik a calcinatio, kiégetés, a legkeményebb művelet, amelynek során a lélek alkimistái minden szemetet felszámolnak belül egy szellemi vezető segítségével. Domokos Zsolt nagyjelenete ez, kész görög dráma. Egy szalmabálákkal körülvett kvázi boxring körül ülünk, és figyeljük a zenével kísért alvilági utazást, kapaszkodunk a szavak szilárd szikláiba, gomolygunk a képzelet ködével. Már amúgy is olyan sötét van, hogy nem látszanak a körvonalak, mintha a pokol szélén ülnénk magunk is.

A szellemi táplálékhoz jár egy kis forró gulyásleves mindezek után. Tábori a hangulat, visszatérünk önmagunkhoz, hiszen ez már a hatodik rész, a reductio, avagy a visszavezetés. Mire elfogyasztjuk az ételt és megkeressük magunkban, a figyelmünkben, ami még ép maradt, egy légópincében találjuk magunkat. Itt játszódik az őrület csúcsa, itt vész el az emberi mivolt – vagy menekül meg. Mást nem tehetünk: az elcsendesedett, bölcs Bormesterrel együtt nézzük a haláltáncot, az árulást, a szenvedést, a háborút. A leves melegéből még maradt egy kevés a jelenet végére, de gyakorlatilag már együtt reszketünk az éjszakában a magyar történelem legkevésbé felemelő pillanataival.

Az utolsó műveleti területre készülünk, pokrócokkal, székekkel, vissza, fel a templom elé és várjuk a feloldozást, vagy a megdicsőülést. A coagulatio, a szilárdítás következik a nagy szertartásmester szerint. Hamvas Tabula smaragdinája azt írja, hogy a spirituális fejlődésnek ez a fejezete mértékletességet igényel, mert könnyű végletekbe esni, és akkor hiába minden erőfeszítés, bálványok vagy puhányok leszünk. Vidal, Bormester Virgil valódi fia nem éli át a beavatást, érintetlen marad, mi nézők viszont semmiképp. Ámulunk a templomból áradó visszhangokon, a színészek kitartásán, Piti Emőke el-eltűnő hangján és önmagunk állhatatosságán is. Mintha káprázat lett volna az egész, hogy kibírtuk a baromi hidegben. Valahogy sajnáljuk is, hogy már vége, hiszen ebből most nem térhetünk meg Nagyharsányba a faluba egy Quimby koncertre mulatni. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni inkább, és úgy kezdeni a másnapot, mintha isten országának kapujában állnánk. De mindenesetre összeállunk egy csoportképhez, mert a pácban mindenki benne van ugye, és az már maga a nézői megdicsőülés.

A k2 számára a regény alaptézise volt a kiindulás: megkeresni az embernek önmagát és megpróbálni eligazodni a létezés zűrzavarában. Meg talán valamiféle Guiness rekord ígérete is ott lebeghetett, hiszen az időtartamát és a témáját tekintve is egyedülálló színházi vállalkozás ma Magyarországon Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Gyöngy Zsuzsi, Horváth Szabolcs, Király Dániel, Piti Emőke, Törő Gergely, valamint a két rendező, Fábián Péter és Benkó Bence munkája. Ami a legszebb érdeme ennek a csapatnak, hogy talán a méltó helyére teszik ezt a titokzatosnak hitt alkotást, ezt a magyar Ulyssest az irodalomtörténetben is, és talán alakulnak a megfejtésére klubok, olvasókörök, akár a tarot, akár Schubert azonos című zeneművének szabályai szerint. A Karneválegyébként a Wass Albert-rajongó hatalomnak is kíméletlen tükör, miközben tiszta forrás bármely alkotónak, amelyben a k2 tisztességgel megmerítkezett. Októbertől a Benczúr házban folytatják a szembenézést és beavatást, vállalva a saját tökéletlenségüket is.

Hol? Ördögkatlan Fesztivál?Mi? Hamvas Bála: Karnevál
Kik? Domokos Zsolt, Borsányi Dániel, Gyöngy Zsuzsa, Horváth Szabolcs m.v., Király Dániel, Piti Emőke, Törő Gergely Zsolt m.v.
Díszlet: Szakács Ferenc. Jelmez: Horváth Jenny. Dramaturg: Fábián Péter, Benkó Bence. Zene: Benkó Bence. Produkciós vezető: Olasz Liza, Erdélyi Adrienn. Rendezőasszisztens: Szabados Edina, Biár Nelli. Rendező: Benkó Bence, Fábián Péter.