Állj be, Béla a sorba! – mondták az akkor pályakezdő fiatal színésznek. Van-e a sorban kijelölt hely? Örömökről, színházhoz való elkötelezettségről, kérdőjelekről, lehetőségekről is beszélgettünk Fesztbaum Bélával.

Fotók: Szarka Zoltán

– Szinte első pillanattól a Vígszínháznál vagy. Most jellemzően sokan keresik a helyüket, sűrűbben váltanak társulatot. A Vígszínházban is elég nagy a fluktuáció. Téged mi köt ide?

– A kilencvenes évek végén Marton László hívott el a Vígszínházba. Nem ígért semmit, annyit mondott csak: „Állj be, Béla a sorba, s csináld azt, amit kapsz!” S ebbe a sorba én boldogan beálltam, benne maradtam, s csináltam sokfélét, kisebbeket, közepeseket: mindig a közepét. Nem rólam szólt a szereposztás, de nem bántam, örömet találtam a kisebb feladatokban is. Kezdetekben a sok munka tartott itt, majd ehhez jött egy folyamatosan alakuló és érlelődő elköteleződés. Vígszínházi színésznek gondolom magam, s büszke vagyok erre. Valóban van egy hosszabb ideje tartó fluktuáció, de ennek látom a pozitív oldalát is, mert így dolgozhattam Mohácsi Jánossal, Szász Jánossal, játszottam sok színésszel, többek között Láng Annamarival, fáj is, hogy ő nagyon gyorsan máshova szerződött. És itt tartanak a kollégák, a mag, akikkel összetartunk.

– Az „állj be a sorba” ma mit jelent?  Hol állsz most?

– A Vígszínház epizódszínésze vagyok, aki amúgy nagyobb feladatokat is elbír. De ezzel is jóban vagyok. Rengeteg munkám volt, sok szerepet eljátszottam, s ennek a sokszínűségnek leginkább az örömét csípem el.

– Meg kellett tanulni, hogy örömöt találj benne? Voltak kétségeid, s gondoltál arra, hogy máshol is kipróbáld magad?

– Kételyek mindig vannak, olykor keserűségek, meg reménykedik az ember, de ha a nagy egészet nézem, akkora bajom sosem volt, hogy felálljak. Nem tudom, hogy más sors várt-e volna rám máshol. Nem próbáltam, de nem is dübörögtek az ajtómon, hogy menjek. Itt maradtam, ennek a színháznak a szekerét tolom, miközben ezekben a szerepekben is próbáltam előre jutni.

– A szerep „nagysága” a színész mércéje? Miközben a rengetegféle szerep tágíthatta is a karakterét.

– Így gondolom én is, ez a fajta színészi lét jó értelemben konzerválja az embert a játék-örömben, mert mindig jön valami új, ahol persze szükség van a „bélás” megvalósításra. Egy időben sokat játszottam a csetlő-botló, szemüveges, elálló fülű karaktereket. Van olyan szerepem, amit több mint húsz éve játszom.

– Az idő hogyan hagy nyomot ezeken a figurákon?

– A Padlás c. előadásban kétbalkezes rendőrként kezdtem, majd lettem detektív, hosszú évek óta pedig Témüllert, a házmestert játszom. Nagyon finom feladat itt Magyarországon egy ilyen emblematikus darabban olyan alakot színre fogalmazni, aki noha együttműködik a hatalommal, mindenütt a bajt keresi, nagyra tör, de végül elbukik. Ismerős, s a karakter évtizedek alatt sem kopik.

– A Vígnek megvannak a saját rendezői, de az elmúlt időszakban nagyon sok izgalmas külföldi és hazai vendégrendezést is láthattunk. Az Istenítélet, Mohácsi János rendezése számomra fordulópontot jelentett. Érzékelhetően új pályát ír a színház?

– Az Istenítéletet én is nagyon fontos előadásnak tartom, sajnálom, hogy már nem játsszuk. Valami olyat mutatott meg az előadás, amire a társulat nagyon alkalmas volt. Jó energiákat szabadított fel. Mohácsinak nagyon személyes témája lehet, nem véletlenül vágott bele többször is. A gyorsasága, a szemtelensége, az anyagkezelése, a semmiből az ujjai között hirtelen színház születiksége, ugyanakkor a színészre rendkívül sokat bízó munkamódszere lenyűgöző volt. Stohl András vígszínházi társulati tagságának rövidségét is nagyon sajnálom, nagy szükség volt a jelenlétére, meg arra is, hogy láttuk, egy ilyen drámai főszerepet a színház nagyszínpadán hogyan kell érvényesen minden este beledögölve megcsinálni.

Marton is folyamatosan kereste a megújulást, kereste a frisset Alföldivel, Rudolf Péterrel, Zsótérral és természetesen Eszenyi Enikővel. Nyilván saját szájaíze szerint vezette a Víget, de megpróbált saját tehetsége, lehetősége, ízlése szerint a korhoz képest új hangokat megszólaltatni. Eszenyi Enikő igazgatása óta ez a hang még látványosabb, még erősebb, sokkal több benne az új. Hatalmas vadászat folyik a fiatalok után. A fluktuációnak alapvetően két oka lehet: nagyon megváltozott a színházi lét, a szabadúszás művészi és anyagi értelemben is sok esetben felül tudta írni a Víg ajánlatait. Másrészt a színház vezetősége és a fiatalok közötti kommunikáció, ahogy ezt a nagyon sűrű jövés-menés is mutatja, mintha nem működne zökkenőmentesen. A színház nem tudja megtartani az idecsábított fiatalokat. A Vígszínház az elmúlt években anyagi és művészi versenyképességéből sokat vesztett, minden pozitív törekvése ellenére. Az ittmaradóknak meg marad a távozók hiánya és az okok kibeszéletlensége.

– A váltás helyett jöttek az önálló estjeid, a színháztörténeti kutatás, a rendezésed?

– Az önállóest-sorozat Kosztolányival kezdődött, Molnár Ferenc és Seress Rezső követték. A Kosztolányi-estem ebben az évadban lesz túl a századik előadáson, büszke vagyok, hogy ilyen sokáig él a tizenegy évvel ezelőtt színpadra állított munkám. Szívesen nyúlok ehhez a korszakhoz, szeretem. A nyáron az Óbudai Társaskörben egy régi szívem csücskét valósítottam meg: Café Mennyország címmel egy kabaré-előadást. A régi századfordulós Pest bátor, frivol hangulatát akartam úgy visszahozni, hogy szóljon a mához is.

– A bátorság, legyen az a kabaré, a Molnár Ferenc-szövegek vagy a Rosmersholm-rendezésed, mennyire fontos neked? Vannak számodra olyan fontos kérdések, amiket ezeken keresztül tudsz megmutatni?

– Jól kiegészítik egymást a színházi szerepeimmel. Ugyanakkor az is látszik, hogy ezek a munkáim többnyire nem a Vígszínházban jönnek létre, rendezőként ott nem dolgozhatok, a Vígszínház csak színészként számít rám. Csinálom így máshol, amivel a függetlenség ízét is megtapasztalhatom. Mindaz, amit vígszínházi színészként, gondolkodóként a saját stílusomban, ízlésemben elmondanék, arra időnként nyílik ajtó más helyeken. Ez arra is inspirál, hogyan lehet mindezt nem csak színészként megfogalmazni. A lehetőségeim elég szűkek, kis költségvetésből dolgozom, olykor magam vásárolom a kellékeket. Ez ad egy kis egyenes derekat, meg rengeteg tapasztalatot.

– Az önálló estjeidet a közös korszakon túl mi köti össze, egymásból nőttek ki?

– Kosztolányi, Molnár és Seress figurájának kettősségével érzek nagyon szoros rokonságot. Úgy érzem, értjük egymást. Mindazt, amit ők képviseltek, a személyes szűrőmön keresztül érvényessé tudom tenni a mai közönségnek. Fontos, hogy ezek az előadások ma és a mának születtek. Számomra Molnárnál és Kosztolányinál kevés, a magyar nyelvet ennyire fölényesen, szellemesen, máig jól érthetően képviselő író van. A könnyedségük mellett mindhárman megéreztek valamit az elkövetkező időszak tragédiájából, és hallatlan érzékenységgel tolmácsolták azt. Kosztolányi és Molnár szenvedélyes újságírók is voltak, nagyon érdekes őket ezen az optikán keresztül is vizsgálni, ami az ismerthez egy új arcot is hozzáad.

– Néhány éve színháztudományi mesterszakon szereztél diplomát. Az estek összeállítása, a kutatás vitt el ehhez, vagy mindig érdekelt, mi van a színházcsinálás, a darabok múltja mögött? 

– A színészet mellett egyszer csak elkezdett hiányozni az elmélet. Ha nem a Színművészetire vesznek fel, akkor minden bizonnyal az esztétika szakot végeztem volna el. A színházelméleti érdeklődésemet erősen megalapozta a szentesi gimnázium drámatagozata. Szentes nagyfokú önállóságot, tartást, felnövést adott. Szabad, jó levegőjű, jó szellemű együttlét alakult ki a tanárainkkal, életre szóló élmény mindaz, amit érzésben, kultúrához, színházhoz való hozzáállásban onnan hoztunk. Ez kezdett egy idő után hiányozni. Miután egyre jobban megismertem a színházat, úgy éreztem, érdemes a történetek mögé menni, komplexebbül megismerni őket. Ezt dolgoztam fel a színháztudományi diplomamunkámban a Pannon Egyetemen, majd Ditrói Mórról írtam meg a doktori dolgozatom az SZFE doktori iskolájában. Olykor rácsodálkoznak a doktorságra, miközben nagyon sok színésznek van DLA fokozata. Én talán azért kerültem kicsit jobban rivaldafénybe, mert a Corvina Kiadónál könyv is született a munkából.

– A Corvina igazgatója, Kúnos László fordította újra Ibsen Rosmersholm drámáját, amit a Rózsavölgyi Szalonban rendeztél meg, s Rosmert játszod az előadásban. Ibsennek és ennek a darabnak is most valahogy ideje van, a Vígben vendégszerepelt Andrij Zsoldak rendezése. Az előadás a magánélet és a közélet bonyolult összefonódásáról szól, meg arról, hogy felelősek vagyunk-e a közéletért.

– Ez a kettősség érdekelt, a magánélet és a közélet különös egymásba kopírozása. Miközben az ibseni analitikus dráma szerkezetén belül izgalmas krimi, hogy mi történik a szereplőkkel. Ritkán játsszák, talán problematikus mű, de most valóban reneszánsza van. Monumentális mű egy kicsiny helyen, először aggódtak is a Rózsavölgyiben, hisz nem feltétlenül a Szalon profilja ez az előadás, de bizalmat kaptam. Úgy érzem, egy ilyen súlyosabb kérdéseket feszegető előadásnak is helye van ott. Hogy a közélet és a magánélet problematikája hogyan van hatással egymásra. Hogyan függ össze a döntésképtelenség és az élethazugság mindkét terepen. Hogy a férfiúi önzés hogyan dönt romba női életeket, a nők titkai hogyan keserítenek meg férfiéleteket. S van-e hitele a közéletben annak az embernek, akinek a magánélete romba dőlt. Rengeteg fontos kérdést boncolgat a darab. Valamikor a kilencvenes évek közepén a Radnóti Színházban láttam Valló Péter rendezésében, azóta foglalkoztat, viszem magammal. S azon a képzeletbeli polcon, amiről időről-időre leesik valami, egy önálló színházi est, A GRUND vígszínházi fiúzenekar megalapítása, ott előkelő helyen volt mindig a Rosmersholm. Egyszer csak úgy hozta az élet, hogy megvalósulhatott. Sajnos egyeztetési problémák miatt a Rózsavölgyi Szalon nem tudja kitűzni a produkciót erre az évadra.

– Mit szólnak a kollégák, a Vígen kívüli munkáidhoz?

– Úgy érzem, kíváncsian figyelnek rám. Csak akkor beszélek, amikor mondanivalóm van, de nincs mindenáron csináljuk kényszerem. Ötleteim vannak, várakozom, és igyekszem olyan súlyokkal labdázni, amiket elbírok.