A Szüleink-projekt Homemade című előadása (2016) – a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka – 2019 májusában volt látható a Vígszínház Padlásán. Mivel az előadás az erdélyi családok körében végzett kutatásokon alapul, és szülők és gyerekeik kapcsolatát dolgozza fel, két kritikust kértünk fel, hogy életkorukból és eltérő munkatapasztalatukból adódóan két külön generációt képviselve beszélgessenek az előadásról.

Gabnai Katalin: A hetvenes évek elején nálunk is elkészültek az első életjátékok, melyek közös anyaggyűjtést követő, irányított improvizációk során születtek. A dramaturgiai rendbe állított, megrostált jelenetsorok aztán rögzített kollektív drámákká lettek, s kit fölháborított, kit lelkesített a belőlük áradó igazság. Az eddig elhallgatott, most megmutatott életanyag sokszor hókon csapta a közönséget, de volt olyan is, hogy az általuk kiváltott hatást később mások is megkívánták. Hazamentek, felhevítették pár érzékeny témára a saját csapatukat, néhány rögtönzésből kiemelték a legvadabbakat, s azokat – nem adva biztos formát, s vele védelmet (!) a játékosoknak – közönség elé vitték. Sokszor megesett, hogy elvitte őket az odamondogatás, a fügemutatás indulata, de – reszkető lábakon állva bár – mindenki hősnek érezte magát. Frissiben erre az időszakra emlékeztetett engem ez a produkció. S bár vallom, hogy a fontos dolgokat rosszul is csinálni kell, kiegészítem azzal: de nem örökké. Hiszen a sikerre vivő módszer, ha nem csak az elszánás bátorsága dagasztja, idővel és megfelelő tehetséggel elsajátítható.

Gergics Enikő: A kétezres évek közepén Magyarországon forradalminak számított kimondani, hogy a család nem szent, és többnyire nem boldog és biztonságos hátország, hanem az egyén megnyomorodásának intézménye, a házasság alapvető buktatóinak elkerülésére pedig csak a kivételes néhány százalék képes. Ki kellett mondani azt is, hogy az anyák mártírságának felmagasztalása hamisan cseng, az, hogy apa „besegít”, már önmagában is kívülállóvá teszi a családban, és hogy a szülőségben egész sor játszmalehetőség van. Erre a felszabadító társadalmi diagnózisalkotásra, arra, hogy ezek az alakok nem egyszeri történetek szereplői, hanem rendszerszintű jelenségek, egész brandek épültek. Bennem abszolút ezt a mozgalmat idézi fel a Homemade.

G. K.: Engem megviselt a látottak problémacsokra, de elolvasván a projektre vonatkozó anyagokat, szelídülni kezdtem. Balázs Nóra, a projektmenedzser készített interjút a játék két dramaturgjával, Bíró Rékával és Deák Katalinnal, s ebből kiderül az a hályogkovács hősiesség, amivel megkezdték, majd végig is vitték a munkát. Jelenleg azt érzem, hogy ifjúi energia, felnőtti odaadás és vitathatatlan jó szándék hozott létre valamit, ami azonban jelen állapotában szakmai vakrepülésnek számít. Az első nagy teher a vállalkozáson, hogy a nagyszabású felmérés során készült, kilencszáz oldalt kitevő hetven mélyinterjúból kiemelt témák mindegyikével egyszerre akartak foglalkozni. S persze olyasmivel, ami fáj, ami titkos, bárhol a világon. A második, hogy a kiválasztott anyag feldolgozásához nem sikerült módszert, bemutatásához pedig nem sikerült műfajt találniuk. Ha drámai szerkezet tud kiépülni, ott lesz struktúrát adó történet, s védi a szerep a fellépőket. Ha csak mozaikos anyag tud összeállni, akkor erős zenei dramaturgia tudja megemelni a morzsalékos szöveganyagot, tartalmi és formai rímek teremtik meg azokat az íveket, melyek formát adnak a játéknak.

Mikor elkezdődik egy előadás, az első percekben meg kell hogy tanítsa saját nyelvére a nézőt. Ez a produkció megtévesztő dramaturgiai „ígéretekkel” csalogat, túl sokfelé indít el bennünket. Érezhető cél az otthonosságra törekvés. Ismert dallam szól, de kicsit sokáig. Aztán hatan elénkbe ülnek, s három rossz természetű házaspár státuszdialógusait halljuk, olykor Ionesco stílusában. Sistergő gonoszság árad a mindent megszóló, gőgös szavakból, s érezhető a közös fájdalom: ezt – ne! A jelenet szinte megüt bennünket. Aztán az abszurd drámák blazírt hanghordozását felváltja valami shakespeare-i tágasság, mely kabaréba hanyatlik. De azért jó lesz ez, reménykedik a néző.

Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház

G. E.: Végig fokhagymás rántásszag terjeng, szinte még a lépcsőházban visszhangzó kiabálást is hallom hozzá, bezártság érzésem van. A látvány is az általánosítás eszközeként működik, a három színész ugyanazt a nadrág-ing-hózentróger szettet viseli, a színésznők pedig valamennyien valamilyen virágmintás ruhában vannak: férfiak és nők, egyének, de mégis a szerepükbe betonozottak.

G. K.: Valami oknál fogva – remélhetőleg nem azért, mert a színész kiválóan énekel – katonanóta zendül. Törmelékes, különálló szavakból épített, soroló szabad verset hallunk, a huszadik század közepi magyar költők stílusában, s közben vagy négyszer újra szól a férfiének. (Most már nem tudni pontosan, merre megyünk.) Kiskamaszok szövegét halljuk arról, hogy mi ciki, mi nem ciki. (Mindig nagy gond a dokumentumszövegek rendezői gondozása és színészi megvalósítása. A csehovi beleélés és a klasszikus játékmód összetöri a sokszor csak mikrofonközelben életképes vallomásokat.) Gyermekjátékok következnek, morbid mondókák, vadabb szövegek, mint az angol dajkarímek, s felnőtt nők járják a táncikát, jelezvén, élnek itt gyerekek is, s azok ilyesmiket csinálnak. De fölmerül a kérdés: ki beszél, amikor valaki hozzánk szól? Választ vár a színész? Tényleg? Játékvezető lenne? Á, nem, hisz rebbenve menekül szövege végeztével. Akkor mit akart? Tánc és ének kezdődik, s utálkozó féltékenységi jelenet indul.

G. E.: Ezekben a részekben látszik leginkább, hogy az előadás sokat mond a férfi-nő kapcsolatról is, abból építkezik a szülő-gyerek téma felé. A három férfi színész egymás mellé rendelt, eltérő produkciói, a katonadal, a szóláncszerű felsorolás és a monológ arról, mi ciki férfiként, a férfiak szerepelvárásaira reagál. Ennek párjaként következik a három színésznőpáros „mondókázása”. Még egyértelműbb a szimmetria az apa és az anya monológja között, amelyek arról szólnak, mit várnak tőlük, mit kell teljesíteniük, mi alapján értékelhetőek. Végső soron az egész családi egység egyetlen klausztrofób élménnyé válik.

Generációs konfliktus helyett szerepkonfliktusok vannak. Ez látszik abban a jelenetben is, ahol a boldog szülők használt autót ajándékoznak a lányuknak és annak ökotudatos vőlegényének. A szülők pont úgy nem értik a gyereküket és annak jövendőbelijét, ahogy egymással sem jutnak dűlőre, és a jegyesek közt is érezhető a kimondatlan feszültség. Ezeknek a témáknak a töredéke is kitenne egy előadást.

G. K.: Az egyik legszebb rész az a néma futam, amikor az üres üvegek közt űzi a férfi az asszonyt. Az alkoholizmus és a bántalmazás témája oly erős, hogy mint búvópatak, így, némán, végigfuthatna az egész estén. Értjük, féljük, rettenetes. De egy sikoltással abbamarad.

G. E.: Tényleg erős, ahogy az ittas férfi közeledése fokozatosan csap át üldözésbe, ahogy a részeg férfi rádőlne a nőre, de az elhidegült házastárs újra meg újra visszalöki. A feleség eleinte csak utálkozást mutat, aztán egyre hisztérikusabbá válik, mígnem felpattan és menekül. Ez talán az egyik legsűrűbb pillanatsor: már csak ennyiből is úgy érzem, hogy nem a színészi vagy a rendezői eszközök hibádznak, sőt, a produkció tele van jó megoldásokkal.

G. K.: A tragikus fölismerések java részét ahhoz, hogy a fájdalom közölhető legyen, távolítani kell valahogy. Ehhez kéne a történet, ami védelmet adna, vagy a zenei szerkezet. Menekülés lenne még a humor, melynek lényege a megbocsátás, de annak itt most nem nyitnak ajtót. A kabaréstílusú komikum viszont engedélyt ad a kinevetésre. Aztán meg a darabos, szatirikus tréfa vált át könnyek közötti ordításba és káromkodásba. Egy pszichodráma-foglalkozáson előfordulhat ilyen helyzet. Ám itt és most nincs fölvezetve. Lebénulunk.

G. E.: Eleve nagyon egyenetlen az egyes epizódok hangulata és stílusa. A szülők konfliktusában sérülő gyerek válásra biztató monológja mellé odailleszteni annak a kamasznak a panaszait, akit a szülei Facebook-használata hoz megalázó helyzetbe a kortársai előtt, nem humoros, sokkal inkább goromba megoldás. Nem bagatell az sem, hogy a szülők „legjobb barátként” való viselkedése mennyire sértő lehet a serdülőnek. De hogy lehetne releváns sérelemnek látni a szüleink Facebook-feedjét, miközben bántalmazás, alkoholizmus, szeretetlenség szerepel mellette?

G. K.: A második rész kezdetekor papírlapokat látunk zsinórra fűzve, melyekre a nézők bejövetelkor apjuk és anyjuk keresztnevét írták. Papírgalacsinokkal lehet megdobni „őket”, amikor a játékvezető kérdését hitünk és életünk szerint megválaszoljuk. Egyetlen csoportomban sem biztattam volna senkit társai előtt, de négyszemközt sem, hogy most dobd meg apád-anyád nevét, ha azt érzed, „gyűlölöm a szüleimet”. Van a rákérdezésnek felelősebb formája is, például az, hogy „emeld föl a kezed, ha úgy tudod, van, aki gyűlöli a szüleit”. Épp elég ez, nem kell, hogy a felszabadulás helyett rászabaduljon csapatostul hazainduló kamaszközönségünk a felmenőire. Ezt a dobálózó vallomásosdit semmiképp nem pártolom, hisz utána nem követjük a gyerekeket, s a békítő kérdezősködés nem biztos, hogy lecsillapítja a hirtelen megnyíló indulatokat.

G. E.: A színésznő velünk szemben, törökülésben, sajátként olvassa fel ezeket a „gyűlölöm”-állításokat, egyedül itt érzem működni a direkt megszólítást. De elég egyetlen megjegyzés, amelyről nem hisszük el, hogy az övé, és szétesik az őszinteség, a közönség azonnal bele is szól. Ezáltal elveszíti az erejét az indulatok szabadjára engedése és a kötelező megbocsátás is. (Megint felmerül: miről szól az előadás, az emberi kapcsolatok kisszerű, szinte kikerülhetetlen bűneiről, vagy az ellenünk, néhányunk ellen igazán vétkezőkről? Azt bocsátjuk meg, hogy a szüleink nem vettek emberszámba, vagy azt, hogy nem engedtek el szórakozni?) Lehet, hogy kamaszok, a célközönség előtt működik ez is. De ez a mostani közönség a Vígszínház padlásán úgy dobálja a papírgalacsinokkal a szüleik leadott nevét, hogy sejthető, ezeknek a szülőknek egy része már nem él.

G. K.: Újabb műfaj következik, két Mosonyi Aliz, Czakó Gábor vagy a kortárs filmesek stílusában elgondolt, kis móriczi áthallással megírt, gyönyörű szépen elmondott „rémmese”. Ez bizony irodalom is, színház is, pedig csak állnak és mesélnek. Utána fölhangzik a Dance Me to the End of Love, szövegestül. A szülői értekezlet nagyjelenetében a kétségbeesett pedagógust gyalázzák a kétségbeesett szülők. A színészi gárda érdekelt a téma boncolgatásában, de – mivel ez alighanem „lüktető űröcskének” meghagyott szabad improvizáció – nyúlik-mállik a jelenet.

G. E.: A két hátborzongatóan feszes mesemondás, a murokfőzelék és a bántalmazó hétfejű sárkány története végén a két színész általános értelemben vett szülői figurává válik, a gyerekeik körbeveszik, megcibálják őket, és rájuk olvassák, hogy hülyére lehetett őket venni. A vádak súlya – „elhittétek, hogy kaptam az óvszert, hogy még szűz vagyok, hogy nem cigire költöttem azt a pénzt” – nincs összhangban a stilizált brutalitás mértékével. Sokszor érzem, hogy sem a színészek, sem én mint néző nem kapom meg az egyes epizódok elvarrásának lehetőségét, és az új kép kezdetén még bőven azt figyelem, hogyan tudtak a színészek visszaülni azok után, ami történt. Ennél a jelenetnél is nagy szükségem lenne arra, hogy legalább pár másodpercre kimenjenek, és ne kelljen benne maradniuk a megalázott szülők szerepében. A szülői értekezletes imprót megint élvezzük, mert ez egy bő lére eresztett déjà vu, élménybeszámoló valami olyanról, ahol mindnyájan ott voltunk, de nem vezet tovább.

G. K.: Zavarba ejtő monológ következik az anyai lét örömeiről és gondjairól, mely megint előhozza a dokumentumszövegek tolmácsolásának színészi problémáit, és a színészi és a játékvezetői jelenlét izolált szakaszainak szükségességére is rámutat. Egyszerre is működhet ez a kettő, de akkor tanítási drámáról beszélünk, melynek mások a szabályai, s melynek itt az árnyéka sem jelenik meg, s ez ezen a gyakorlottsági szinten nem is volna szerencsés.

G. E.: Ennél a monológnál ugyanazt érzem, mint akkor, amikor az egyik színésznő válás előtt álló szülők gyerekének a levelét mondja fel nagy meggyőző erővel. Itt ráadásul az életkor, a színészi jelenlét is jobban stimmel, szép az alakítás is, a végeredmény mégis hamisan cseng. Nagyon hosszú ez a 2 óra 45 perc, és különösen hosszú benne pont ez a monológ; legalább három ponton vagyok biztos, hogy ez a mondat már a csattanó lesz. Újabb nehéz téma jön: hogyan lehet hiteles szülőnek lenni úgy, hogy nem állunk ki magunkért, a jogainkért. A társadalmi felelősség kérdésköre így a végén új felvetésként már egyértelműen túl nagy falat.

G. K.: Összegezve: ha az alkotók a jövőben hajlandóak lennének tovább tanulmányozni ennek a játékmódnak a titkait, óriási utat járhatnának be együtt. Minden vitatni való eleme ellenére nem volt ez hiábavaló erőfeszítés. Gazdagodott vele a kolozsvári színház, s el tudom képzelni, hogy mint a csapatszínházi produkciók legtöbbje, ez a játék is otthon él igazán, mikor az „akolmeleg” összetartja, s meglehet, hogy – ahogy Madách mondja – „önkörében végtelen erős”.

G. E.: Én inkább a korosztályi kiszakítottságot érzem a legmarkánsabbnak. Különösen a tizenhét éves lány monológjánál, aki kortársakhoz próbál beszélni, de a nézőtéren felnőttek, idősebbek ülnek, kínosak a kikérdezések, ahogy a saját testével és jövőjével kapcsolatos szorongásainak visszhangját keresi a közönségben. Ugyanakkor egyedül ebben a jelenetben kerül elő hangsúlyosan a határon túli identitás, egyébként csak a nyelvhasználaton érezhető, hogy nem Magyarországon vagyunk. Miközben úgy gondolom, hogy a témák többsége univerzális, és lényegtelen, hogy ez az egész Pesten vagy Kolozsváron történik, nem lesz kevésbé ránk illő, lehet, hogy az előadás mégis azáltal veszít az erejéből Pesten, hogy az anyaországban esetleg nem üt akkorát, ha valami tényleg, pont mirólunk szól – ez lenne pedig a Homemade eszenciája.

Meg lehet érteni, hogy mindezekből nehezére esett lefaragni az alkotóknak. Az előadás így aztán végső soron heroikus küzdelem az anyaggal, amelyben a néző kétségtelenül gazdagodik, de azért mégsem mondhatnánk, hogy egyértelműen győztek az alkotók.

Mi? Biró Réka – Deák Katalin: Homemade
Hol? A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka – Vígszínház
Kik? Albert Csilla, Dimény Áron, Kali Andrea, Kántor Melinda, Marosán Csaba, Molnár Rudolf, Laczó Júlia, Kicsid Gizella, Szucher Ágnes, Balogh Dorottya/Jerovszky Tímea /

Dramaturg: Biró Réka, Deák Katalin / A dramaturg munkatársa: Bogya Tímea Éva, György Emese, Sorbán Csenge, Szabó Hanga, Veres Kincső színháztudomány szakos hallgatók / Munkatársak: Deme Ilona (pszichológus, családterapeuta), Dávid-Kacsó Ágnes (pszichológus) / Rendező: Vargyas Márta