Lengyel Lea: Itt olyan lehetek, mint bárki más
A „RÉS” Szociális és Kulturális Alapítvány Női Éjjeli Menedékhelye régóta gondot fordít arra, hogy ügyfeleinek ne csak az alapszolgáltatást nyújtsa, hanem azon felül is foglalkozzon a hajléktalan nőkkel. Több projektünk is fut, melyek az önbecsülés köré épülnek, a csoportfolyamatok során különböző módszerekkel dolgozunk a résztvevők önbizalmának növelésén.
Intézményünkben feltétel nélkül fogadunk tizennyolcadik életévüket betöltött nőket, saját statisztikánk szerint ügyfeleink 90%-a az előző éjjelen is a mi szolgáltatásainkat vette igénybe.[1] A fővárosban mi tartjuk fenn az egyetlen olyan női éjjeli menedékhelyet, amely alacsonyküszöbű, azaz bárkit fogadunk attól függetlenül, hogy áll-e bármilyen szer hatása alatt, vagy van-e tüdőszűrő-igazolása. Tapasztalataink szerint azok a hajléktalan nők, akik nálunk alszanak, a legkiszolgáltatottabbak közé tartoznak. Ennek egyik oka, hogy azokat az utcán élő nőket célozzuk meg, akik nem veszik igénybe az ellátórendszert, az azokhoz szükséges iratokkal, orvosi igazolásokkal nem rendelkeznek. Másik oka, hogy nagy az alkoholfüggők aránya.
A „színház projekt” gyakorlati megvalósítása
2017 szeptemberében azzal a kéréssel fordultunk fővárosi színházakhoz, hogy hajléktalan nők számára ingyenes színházlátogatási lehetőséget biztosítsanak. Több színház is nyitott volt a megkeresésünkre, és tiszteletjegyekkel támogatta Alapítványunkat.[2] Mivel alacsonyküszöbű hajléktalanellátó intézményt működtetünk, az egész projektet speciális módon kellett megszerveznünk, figyelembe véve a lakók igényeit és állapotát.
A színházba való eljutást az éjjeli menedékhely biztosította. Minden alkalommal egy szociális munkás kísérte az ügyfeleket az előadásra, azonban nem azért, hogy ellenőrizze őket, hanem a közös élmény megélése miatt, illetve hogy később együtt tudják feldolgozni a látottakat, hallottakat, és másfajta kapcsolat is kialakulhasson szociális munkás és ügyfél között, mint a mindennapokban.
A színházlátogatással az egyik célunk az volt, hogy a lakók számára olyan programot biztosítsunk, amilyenben még soha nem, vagy ha igen, nagyon régen volt részük. Emellett fontosnak tartottuk a stigmák alól való felszabadítást is, éppen ezért a szociális munkás csak kísérő volt: a színház előtt átadta a tiszteletjegyeket a résztvevőknek, és csak előadás után találkozott velük ismét. A visszajelzések szerint a színházi látogatásoknak az is lényegi tényezője volt, hogy a hajléktalanok „átlagemberek” mellett ülve élvezhették a darabot, anélkül hogy azok tudták volna róluk, hogy egy éjjeli menedékhelyről érkeztek, és oda térnek vissza aludni.
Ahogy korábban említettem, speciális célcsoporttal foglalkozunk a mindennapokban, olyan nőkkel, akiknek állapota, szükségletei igen eltérőek, akik a szakirodalom szerint az effektív hajléktalanok körébe sorolandók. Mindezek ellenére, azonban mindezek tudatában álmodtuk meg projektünket. Minden szociális munkás részt vett a színházlátogatásokban, forgó rendszerben vállaltuk az eseményeket, hogy az élmény ne csak egyikünkhöz kötődjön, illetve hogy kihasználjuk a sokféleséget, melyet stábunk képvisel.
Az adott darabot vállaló szociális munkás maga dönthette el, hogy kiket visz el a színházba, őket az előadás előtti napokban felkérte. Egy hajléktalan időfogalma más, mint egy nem hajléktalané, így ezek a megbeszélések maximum négy nappal az előadás előtt történtek, majd az ügyeletesek folyamatosan megerősítették az esemény közeledtét az érintetteknél. Erre azért volt szükség, mert a résztvevőkben tudatosítani kellett, hogy az adott napon elvárjuk tőlük, hogy időben és józanul érkezzenek – ez volt az egyetlen feltételünk velük szemben. Ettől függetlenül megesett, hogy valaki az előadás napján nem érkezett meg, vagy olyan állapotban jött, ami nem tette lehetővé a részvételét. Éppen ezért a második alkalomtól kezdve egy-két lakóval mindig megbeszéltük, hogy ha mégsem lesz meg a kellő létszám, számítson rá, hogy sorra kerülhet. A célunk ezzel az volt, hogy a tiszteletjegyek mindegyikét felhasználjuk, és a lehető legtöbb ügyfélnek biztosítsunk színházi élményt.
Külön gondot fordítottunk arra is, hogy a résztvevők megjelenésükben se térjenek el a többi színházlátogatótól. A kísérő szociális munkás a hivatalos nyitvatartás előtt érkezett az intézménybe, és beengedte a színházba készülő ügyfeleket, akiknek így még indulás előtt lehetőségük nyílt a tisztálkodásra, étkezésre. Természetesen nincs minden hajléktalannak színházi ruhája, azonban a hozzánk érkező adományruhákból biztosítottunk a résztvevőknek az alkalomnak megfelelő öltözéket. Programunk egy idő után annyira sikeres lett, hogy egy sminkes is érkezett az intézménybe, és indulás előtt a vágyott sminkkel lepte meg a hölgyeket.
A hajléktalanság egyik külső ismertető jele a hajléktalanok szerint az, hogy az illető mindig mindenhova táskával megy, melyben benne van az egész élete. Amellett, hogy a résztvevők testben felkészülhettek a színházlátogatásra, azt is biztosítottuk, hogy táskáikat (legyen az hatalmas bőrönd vagy csak egy hátizsák szatyorral) az intézményben hagyhassák, értékeiket elzárhassák. Így a színházba úgy érkezhettek, mint bárki más. Emellett az is a mindennapi rutintól való eltérést, az alkalom különlegességét jelentette számukra, hogy valahova egyáltalán úgy mehetnek, hogy értékeik biztonságban vannak, és a holmijuk nélkül mozoghatnak.
Az intézményből a szociális munkás együtt ment a színházba az ügyfelekkel, akár délelőtti próbaelőadásról, akár a szokott esti időpontban játszott darabról volt szó. Ez amellett, hogy garantálta, hogy minden résztvevő időben megérkezzen a színházba, remek lehetőség volt arra is, hogy közösen röviden átbeszéljék a színházi etikett alapjait, valamint azt, ki mit vár az előadástól, ki mikor volt utoljára színházban, mi a legkedvesebb színházi élménye, és így tovább. Ez tehát az eddig tárgyalt külső előkészületek mellett megalapozta a lelki-szellemi áthangolódást is. Előadás után a visszaúton pedig átbeszélték a friss élményeket.
A színházlátogatás hatásai a hajléktalan nők életére
Vannak hosszú és rövid távú programjaink, melyek lakóink pozitív önbecsülésének megteremtésére törekszenek. Mindezek rövid bemutatása előtt azonban fontos kiemelni, hogy a hajléktalan nők önértékelését jellemzően nem nulláról kell felépítenünk, hanem mínuszból, hiszen ők a mindennapokban rengeteg megvetéssel, megbélyegzéssel, elutasítással találkoznak, és sokuk otthontalanná válásában markáns okként jelenik meg a családon belüli lenézés, olykor bántalmazás. S bár programjaink az ügyfelek szükségleteire és állapotára fókuszálnak, amennyit lehetséges, igyekszünk belőlük kifelé is megmutatni, hogy az érdeklődők és „laikusok” is lássák és megértsék azt a központi üzenetünket, hogy a hajléktalanok is emberek, sőt, értékes emberek. A projektjeink közötti különbséget leginkább abban lehet megragadni, milyen időtartamú az ügyfelekkel végzett munka, és ennek függvényében milyen mélységű és mértékű változást tapasztalhatunk az önkép formálódásában. Hosszú távú programjaink közé tartozik az Erő a változáshoz Női Önbecsülés csoportunk és az „Élj a versben” irodalomterápiás műhely, melyek tíz-tizenhárom alkalmas folyamatok, állandó csoporttagokkal. A rövid távúak közé sorolható a Kutatók Éjszakáján való részvétel lakók bevonásával, és ide számítanak a színházlátogatások és egyéb kulturális, szabadidős programok is. Ezek jellemzően pár órás elfoglaltságot jelentenek, a résztvevők nem csoportként működnek, azaz nem alakul ki szorosabb közösség köztük, a jelenlévők mindig mások, ahogy a vezető szociális munkás személye is alkalmanként változik.
A szakirodalomban több definíció is van a hajléktalanságra. A meghatározásokban azonban a lakhatási problémák evidens létén kívül a hiány fogalma a legfontosabb. A hajléktalan ember rengeteg dologban szenved hiányt. Az otthontalanná válást követő első három hónapban jellemzően elkopnak a korábbi kapcsolatok, melyeket a hajléktalanok jobbára felszínes, közegen belüli, azaz szintén stigmatizált emberekkel való kapcsolatokkal pótolnak. A hajléktalanság meglátásom szerint az intimitás, a személyes tér és énidő hiánya is. Az intézményt használó hajléktalanok jellemzően sokan vannak egy térben, mind-mind egyéni érdekekkel, szokásokkal, preferenciákkal. Ugyanígy kiemelném a döntés lehetőségének hiányát is. Az intézményrendszer kevés esélyt ad a saját döntésre, a házirend, a sok ember ellátására kialakított rendszer hiába szeretne, nem tud teret adni az egyéni vágyaknak, nem tud alternatívákat biztosítani, így az ügyfél kevés önrendelkezési lehetőséget kap. Ezen felül számomra igen szembetűnő hiánytünet – amelyet doktori kutatásom eredményei is bizonyítanak – a feladat és a cél hiánya. A hajléktalan léthelyzetben nagyon könnyen céltalanná válik az ember, pontosabban a napi szükségletek kielégítésén kívül kevés perspektívával rendelkezik, mint ahogy teendői sincsenek, illetve ami dolga van, azt önmagának határozza meg, és mind a test életben tartására fókuszál. Az önbecsülést középpontba állító minden projektünk ezekre a hiányállapotokra ad választ.
Egy-egy színházlátogatás, bár közben nem épülnek barátságok, sajátos lehetőséget ad a sorstársakkal közös élményen alapuló kapcsolat kialakítására, mint ahogy arra is, hogy a szociális munkástól fókuszált figyelmet kapjon az ügyfél. Intézményünk befogadóképességének és a rászorulók egyre növekvő számának fényében talán az egyik legnehezebb feladat az intim tér megteremtése. S bár ez nem központi célunk, azzal, hogy a színházba készülő ügyfeleket hamarabb beengedtük, mégis megvalósult: a menedékhely tereit így csak páran foglalták el, akik maguk választhatták ki fekhelyüket, még a többiek érkezése előtt használhatták a tusolót, és fogyaszthatták el a vacsorájukat. A programon való részvétel soha nem volt kötelező, az ügyfél bármikor mondhatta, hogy nem fogadja el a felkérést, nem szeretne menni. Ezzel megadtuk neki annak szabadságát, hogy eldöntse, van-e kedve a részvételhez, vagy sem. Apróságnak tűnik, azonban sokan hangsúlyozták, mennyire fontos a választás szabadsága egy korlátozó intézményben. Bár nem a hagyományos értelemben, de projektünk során feladatot is adtunk az ügyfeleknek, illetve célt, hiszen volt egy, a mindennapokból kitűnő esemény, amelyet várhattak, amelyre készülhettek, amelynek függvényében adott esetben át kellett alakítaniuk a napi rutinjukat. A programon való részvételre igyekeztünk minél több lakónak lehetőséget adni, minden alkalommal megkerestünk olyanokat, akik még nem voltak velünk színházban.
A más jellegű rövid távú projektekhez hasonlóan színházprogramunk sem hozott átütő változásokat a résztvevők életében. Viszont kétségkívül segített nekik abban, hogy kiszakadjanak a hétköznapokból, rövid időre elengedhessék az oly sokszor feléjük irányuló megvetést, és ugyanúgy vehessenek részt egy kulturális programon, mint azok, akik előadás után saját ingatlanjukban fognak aludni. Egy színházi előadás már önmagában is hatalmas élményt nyújt minden nézőnek: pár órára egy másik világba utazhatunk, elfelejtve mindazt, ami a függöny felgördülése előtt foglalkoztatott bennünket. Ez hatványozottan igaz azokra, akik az általam meghatározott hiányállapotban élnek, és a környezetük folyamatosan stigmatizálja őket.
Tapasztalatunk szerint az önbecsülés növelésének tervét sikerült valóra váltanunk a színházlátogatásokkal. Volt olyan ügyfél, aki életében először volt színházban. Gabriella[3] (41) például a következőket mondta: „Azelőtt még sosem voltam színházban, de most már tudom, hogy nem kell félni tőle, megszerettem, és várom mindig, hátha mehetek újra.” Izabella (59) régi emlékeket idézett fel: „Régen az intézetből jártunk színházba. Azóta nem voltam. Hogy lettem volna?… Most jó. Itt olyan lehetek, mint bárki más. Itt kikapcsolódhatok.”
Volt bennünk kétség azt illetően, hogy egyik-másik darabot hogy fogják érteni a résztvevők, milyen lesz a befogadói oldal. Rá kellett jönnünk azonban, hogy felesleges ezen aggódnunk, hiszen mindenki a maga nyelvére fordítja le a darabokat, azt viszi el magával belőlük, ami számára érthető és érdekes. Egy komoly, orosz dráma után az aluliskolázott Jolánt (68) kérdeztem arról óvatosan, hogy tetszett neki a darab, amire a válasza ez volt: „Jaj, a baba, a baba a végén mégis jó helyre került.” Lehet, hogy Jolán nem értette maradéktalanul a történelmi kontextust és a szimbolikát, de talált a darabban olyan elemet, amely számára érdekes volt, és megfogta. Ugyanerről a darabról a korábban biztos egzisztenciával rendelkező és művészetek iránt érdeklődő Enikő (49) azt mondta, hogy „szörnyű, hogy ezek a dolgok megtörténhettek”.
A színházból a menedékhelyre vezető úton a szociális munkások az élményekről beszélgettek a lakókkal, ezzel kapacitálták őket a befogadás megélésére, illetve hívták fel a figyelmüket arra, mennyire eltérő, de minden esetben értékes gondolatokat ébresztett bennük a darab. Ez természetesen nagy odafigyelést igényelt a szociális munkástól, de amellett, hogy az ügyfelek pár órára levethették a hajléktalanság külső jegyeit, annak megerősítése, hogy a véleményük, a meglátásaik érdekesek, belső változást is indított bennük, hiszen a mindennapokban sokszor tapasztalják, hogy ezek nem érdekelnek másokat. A beszélgetések során a kísérők igyekeztek hangsúlyosan tudatosítani a résztvevőkben, hogy érzelmeik megélése fontos, hiszen ebben is hiányt szenvednek, mert a napi létfenntartás jellemzően lefoglalja minden kapacitásukat. Szociális munkásaink mindvégig mellettük álltak, jelenlétükkel biztosították az érzelmek szabad megélésének biztonságos közegét akár az előadást követő napokban is.
Összegzés
Minden alapszolgáltatáson felül önként vállalt projektünkkel két célunk van. Az egyik, hogy ügyfeleink önbizalmát növeljük, és visszaadjunk nekik valamit régi önbecsülésükből. A másik pedig az, hogy a társadalom többségi csoportjai felé közvetítsük azokat az értékeket, amelyek a hajléktalanokban ugyanúgy megvannak, mint bárki másban. E két küldetésünk együttes erejével pedig igyekszünk egy erősen kirekesztett csoport stigmatizációja ellen küzdeni úgy, hogy a folyamatot kintről, azaz „laikusok” közt, és bentről, azaz ügyfeleinkben egyaránt építjük.
A színházlátogatások remek alkalmat adtak arra, hogy a résztvevők mind külsőségekben, mint belső megélésükben úgy érezzék magukat, mint hajléktalanná válásuk előtt, bekapcsolódjanak a kulturális életbe, és ezáltal kikapcsolódjanak a szürke hétköznapokból, melyekben sokszor megvetés, olykor bántalmazás is éri őket. Amellett, hogy a hazautak és az előadást követő ügyeletek során rengeteg dolgot sikerült megfogalmazniuk, a legnagyobb eredményünk talán mégis az volt, hogy bebizonyosodott, mindenki értheti a színházi darabokat, mindenkinek van bennük valami, amit végig tud követni az előadáson, amit magával vihet, és ami megmarad benne élményként.
A színházlátogatások remek alkalmat biztosítottak arra, hogy a hajléktalan létben erősen és halmozottan tapasztalható hiányállapotokat tompítani tudjuk. Sok dolgot vártunk előzetesen ettől a projektünktől, sok dologra készültünk, tudatosan számoltunk azokkal a kihívásokkal, amelyeket intézményünk lakóinak állapota, illetve a hajléktalan életforma sajátosságai jelenthetnek. Visszatekintve az eddigi eredményekre és beszámolókra mind a lakók, mind a szociális munkások oldaláról, a legmélyebb tapasztalat szinte minden résztvevő ügyfél számára annak öröme volt, hogy bélyegektől mentesen, átlagemberként vehettek részt egy kulturális programon, s ezzel igazi kikapcsolódást élhettek át. Továbbá visszakapták annak az élményét, hogy a véleményük fontos másoknak, és mind kinézetükben, mind érzéseikben tudnak olyanok lenni, mint bárki más, és ez közvetve az önértékelésüket is javította. Hiszen pár óráig nem megvetett hajléktalanok voltak, hanem egy színházi előadást bársonyszékből, alkalmi ruhában, táskák nélkül élvező nézők.
[1] Télen, azaz krízisidőszakban 50, nyáron pedig 35 nőt tudunk fogadni.
[2] A tiszteletjegyekért köszönet az alábbi színházaknak: Karinthy Színház, Katona József Színház, Pesti Színház, Pesti Magyar Színház, Újszínház, Vígszínház. 2017-ben 88 jegyet kaptunk, 2018-ban további 67-et.
[3] A résztvevők anonimitásának megőrzése érdekében a tanulmányban szereplő nevek kitaláltak.