Jenna Jalonen és partnere, Jonas Garrido Verwerft saját határaik kitolásával tolja ki a másik határait a BEAT ‘I just wish to feel you’-ban, míg Cserepes Gyula egy színpadi rituálét megalkotva teszi lehetővé a révület megtapasztalását új bemutatójában.

Egymás tükrei

Kortárs táncosok és b-boyok/girlök mérkőztek a Trafó színpadán az urban dance műfajában kevésbé jártasok számára inkább amerikai filmekből, MTV- és YouTube-videókból ismert battle-ök, azaz táncpárbajok során a [D]OPEN Your Move című esten. Történelmi pillanat, ha egy, a kánonon kívül (avagy azzal szemben)álló, alulról jövő, utcai műfaj helyet kap egy rangos kortárs művészeti intézményben, olyan ez, mint amikor egy Keith Haring- vagy Jean-Michel Basquiat-mű felkerül a New Yorki-i Modern Művészetek Múzeumának falára. Nálunk a Collective Dope, Jenna Jalonen és Horváth Nóra powerduója az egyik motorja ennek az innovációnak, saját és közösségi projektjeikben egyaránt tágítva-gazdagítva a hazai közönség táncfogalmát.

BEAT ‘I just wish to feel you’. Fotók: Dömölky Dániel

A kivételes esten egyszerre keveredtek zenei és táncstílusok, szubkultúrák és korosztályok. Izgalmas volt figyelni, hogyan „bírnak el” legenergikusabb és legképzettebb kortárs táncosaink a virtuóz, részben autodidakta, mégsem kevésbé technikás ellenfelekkel. Egyszerre laza és professzionális estét élvezhettünk (bárcsak lenne még sok ilyen!), majd a döntők előtt egy hosszabb szünetben megnézhettünk két friss alkotást, elsőként az idei Lábán-díjas, eddig alig játszott Beatet. Horváth Nóra és Ivanov Gábor műfajolvasztó, humoros koreográfiája bombasiker volt a táncot eleve szerető, a Trafóval szemben eddig talán távolságtartó, jellemzően fiatal közönség körében. De miután az előadók az ő nyelvüket beszélték, mozgásban, zenében és referenciákban is, nem volt kérdés, hogy olvasni és szeretni tudták a darabot.

Az est új bemutatója, a BEAT ‘I just wish to feel you’, Jenna Jalonen koreográfiája sok tekintetben párbeszédet folytatott az előző előadással, például remek stílusérzékkel keverte a kortárs és az urban dance műfajelemeket, de más hangfekvésben, sokkal inkább az érzelmekre hatva ragadta magával a közönséget. Az egész netfüggő-okostelefonozó világnak egy olyan oldalát mutatta meg, amiben könnyű társas magányba csúszni, közben éhezni az egyre ritkább fizikai kapcsolódást, mert a virtuális érintések sokszor ügyetlenek vagy félrecsúsznak, mint az ujjaink a billentyűzeten.

Ahogy finoman, szinte a részecskék szintjéről elindul a mozgás, Jenna Jalonen és partnere, Jonas Garrido Verwerft között már megvan a kapcsolódás, amit Horváth Nóra és Ivanov Gábor a Beatben még keresett. Itt még egyéniségként látjuk őket, saját agendával, dinamikával, tömeggel. Pár perc múlva azonban már nem olyan bizonyos, ki mozgat kit: nem csak testi, de egyértelműen lelki szinten is összegabalyodnak. Mozgásuk nem feszes, nem is laza, mégis valahol könnyed, ahogy egymás súlyát adják-veszik át, mintha egy közös erőközponton osztoznának. Főképp súly- és energiaátadással dolgoznak, pillanatnyi egyensúlypontokat hozva létre minden egyes érintéssel. Saját határaik kitolása által tolják ki a másik határait, és egy idő után már egyikükre sem mondható, hogy irányít, mert létrejön egy közös lendület, egy új energia, ami mindkettőjüket animálja, irányt és definíciót ad a mozgásuknak.

A „dead body partnering” technika, amit használnak, feltételezi, hogy az egyik test a párból épp „élettelen” – valójában persze nincsen így, csak nem a saját akarata (egója) mozgatja. Nem is tehetetlen test, mivel gyakorlat és koncentráció nélkül ezek a mozdulatok legalább is sérülésveszélyesek lennének, de biztos, hogy számos ponton szembe mennek a tánctechnikák vagy a józan ész szabályaival. A táncosok a testük sejtszintű memóriájával dolgoznak, és megtehetik, mert annyira profik, hogy a zsigereikben kódolt minden esés, emelés, kitartás. A szabályokat megszegni vagy átírni csak azok tökéletes ismeretében lehet, így érik el nem csak külön-külön, de egymásban is a szabadság egy különleges minőségét. Olyan mély összhang, bizalom és egymásra figyelés működik kettejük között, hogy képesek a teljes összeolvadásra, feloldva a stílus-sztereotípiákat (Jenna kortárs táncos, Jonas b-boy, de ez akár fordítva is lehetne), és a genderhatárokat is, amitől mindketten androgünnek tűnnek.

A koreográfia azáltal válik igazán univerzálissa, hogy folyamatosan hömpölyög, nincsenek kimerevített jelenetek, minden csak átmeneti, máris gördül tovább a felgyorsult világban. Nincs idő még feldolgozni se a bejövő ingereket, minden reakció instant, mentes a társadalmi, kommunikációs és egyéb szűrőktől. Mindeközben rendkívül kifinomult mozgásnyelvet látunk, ami szép, de nem esztétizál, okos, de nem didaktikus, fegyelmezett, de nem merev, elvont, de nem öncélúan az, így roppant könnyű hozzá érzelmileg és asszociatív módon csatlakozni.

Az egyik pillanatban a táncosok mitológiai hősöknek tűnnek, akik már az idők kezdete óta birkóznak egymással valami különös sorsszerűséget beteljesítve. A másikban olyan játékosan forgatják egymást, ahogy a szél kergeti az ördögszekeret, de a természet más erői is gyakran eszünkbe juthatnak őket nézve. Megjelenhet előttünk Caravaggio Nárcisza, amint épp vágyakozva epekedik saját képmása után – kézenfekvő, hogy ők is egymás tükrei. Ilyen lenne az „emberi parkour,” ahol egymással csinálják a bottle flip challenge-t: Jonas feldobja Jennát a levegőbe, aki egy fél fordulat után a talpára esik vissza. A parkour-hasonlat azért is illik rájuk, mert ez az emberi határok meghaladására való törekvés egyik, már-már szürreális csúcsa, és tőlük több olyan jelenetet is látunk, ami beillene egy agyeldobós trouvaille-okat bemutató People Are Awesome-videóba.

Ahogy egyre sűrűsödik a koreográfia, egyre nő a kockázat és a drámai feszültség, amit az élőben kevert, szintén egyre töményebb, egyre több loopot egymásra csúsztató zene is erősít. Aztán a „DJ”, Adrian Newgent énekelni kezd, olyan szívhez szólóan, mintha egy fadót adna elő, aminek már a puszta szépségétől, érzelmességétől is kicsordul az ember könnye. Ez az előadás csúcspontja, amiben benne van a táncban megragadott tökéletlenség, pillanatnyiság elfogadása is. Aztán az egész úgy ér véget, mint a chatablakban villogó három pont, ami egyszer csak eltűnik, nincs válasz – a válasz.

Csendes extázis

Ősidők óta foglalkoztatja az embert a transzállapot elérése, hogy akár tudatmódosító szerek, rituális zenék, mozdulatok, különféle spirituális módszerek segítségével legalább egy kis időre túlléphessen az emberi lét fizikai korlátain, és megtapasztalhasson olyan transzcendens minőségeket, ősi bölcsességeket, ami által jobban megértheti a körülötte lévő világmindenséget. Korábban ezt a feladatot sámánok és médiumok „végezték”, nem feltétlenül kellett mindenkinek transzba esni, elég volt potyautasként rácsatlakozni a transzban lévő és a tudást közvetítő személyre. A ma emberének már YouTube-oktatóvideók garmadája áll rendelkezésre, melyekből megtudhatja, hogyan kerüljön transzba öt egyszerű lépéssel, önhipnózissal, dervispörgéssel és a többi. Mondhatni, kissé felhígult a „transz-biznisz”, és persze a fogyasztói társadalmi attitűd is az egyre egyszerűbb, minél kielégítőbb megoldások felé tolja el az ügyet. Ezért is különösen bátor vállalás volt Cserepes Gyula koreográfustól, hogy egy színpadi rituálét megalkotva a közönség számára is lehetővé tegye a révület megtapasztalását. Ezzel azonban erős elvárásokat is plántált a nézőkbe, akiknek ez vagy sikerült, vagy nem – ez persze nem (csak) a koreográfus felelőssége, mindenki annyit tud egy előadásból kapni, amennyit ott és akkor éppen befogadni képes.

Rave: Fotók: Dömölky Dániel

Valószínűleg én nem voltam igazán alkalmas alany, pedig az előadás elején, amikor a három előadó, Busa Balázs, Kelemen Patrik és Takács László a buddhista meditációkat idéző hangrezgésekkel felelgettek egymásnak, úgy éreztem, mintha összegyűlne a térben valami különleges energia. Mikor elindult a mozgás, mindez mintha szertefoszlott volna, de ez feltehetőleg megint csak az én elvárásaimról szólt: valami dinamikus és pörgős dologra számítottam, amihez képest egészen minimál mozdulatokat láttunk, apró változásokat a törzsben, alig mozgó végtagokat – ezek lehettek az előadást inspiráló rituális testtartások, amiket a magyar származású amerikai antropológus, Felicitas D. Goodman kutatott. De miközben az elvárásaimmal harcoltam, egyszer csak bekúszott az elmémbe egy jelenet, amikor életemben a legközelebb álltam ehhez az „átlépéshez”, és újra ott voltam, egyszerre külső szemlélőként és önmagára reflektáló résztvevőként figyelve magamat. Nem volt ebben semmi rendkívüli, ettől is volt egészen különleges. Egy közeli hozzátartozóm lépett át a másik dimenzióba, és egyszerűen mellette voltam. Többet ilyen helyzetben nem is tehet az ember, de már ennek elfogadása is megváltoztatja a tudatát.

A halálfélelem elengedése olyan, mint megbékélni a gravitációval, mégsem ennyire egyszerű. Az átlépésközeli helyzeteket általában kíváncsisággal vegyes borzongással éljük meg, sokszor olyan talajvesztett, összezavarodott állapotba kerülve, mint a spagettifüggönybe belegabalyodó előadók. A színpadkép (Csasznyi Dénes munkája) a maga megkapó egyszerűségében is különleges lehetőségeket rejtett, hol foglyul ejtette, hol anyaméhhez hasonló biztonságba ringatta a táncosokat. A hosszú szálakból álló függönyökkel három részre osztott színpad – akár a szentháromság – nem tagolta a teret, inkább annak egységét teremtette meg.

A három előadó közt nem volt mindig tetten érhető interakció, sokkal inkább a belső útjaikat járták, időnként visszatérve a közös jelenlétbe. Másféleképp voltak elmélyültek és átszellemültek, leginkább az előadás végén látszott az arcukon, mikor kifelé is kinyitották a figyelmüket, hogy ebben volt munka, nem is kevés. Azzal mindhárman sokat dolgoztak, hogy a rengeteg képzettséget, technikát és kortárs táncos gyakorlatot levetkőzzék, és visszatérjenek egy ősibb, természetibb testnyelvhez, ami közelebb áll a tudatalattihoz, a zsigerihez, a csontokban-sejtekben kódolt bölcsességhez. Ehhez pedig le kellett menniük a finomrezgések szintjére, amiben Mádi László zenei kompozíciója is segítette őket.

Ebben a teljesen antivirtuóz, antiperformer állapotban a táncosoknak olyan oldalukat kellett megnyitni, ami valóban hasonlít a sámánok és médiumok képességéhez, hogy lehetőleg szüretlenül átengedjék magukon az univerzális tudást, mintegy csatornaként működve. Ha nem is mindenkinél egyformán, de összességében létrejött ez az állapot, amit csendes extázisként lehetne jellemezni. Mikor a zörejek elnémulnak, az érzékek kiélesednek, szinte minden lélegzetvétel hallható, és már attól hevesen dobog a szív, hogy érezzük, a közelébe kerültünk valaminek, ami lehet, hogy alapjaiban átformálja a tudatunkat. Ebben a pillanatban talán már nem potyautasként, hanem igazi résztvevőként élhetjük meg a felkínált transzállapotot, és talán nem is világrengető bölcsességre teszünk szert, hanem megtapasztalunk olyan fontos és szükséges létélményeket, mint a belső béke és a harmónia a környezetünkkel.

Mi? Collective Dope / Jenna Jalonen: BEAT ‘I just wish to feel you’
Hol? Trafó
Kik? Alkotók, előadók: Jenna Jalonen, Jonas Garrido Verwerft. Élő zenei kompozíció: Adrian Newgent. Fény: Mervel Miklós
Mi? Atelier 21220: Rave
Hol? MU Színház
Kik? Alkotó: Cserepes Gyula. Előadók: Busa Balázs, Kelemen Patrik, Takács László. Fény: Ints Plavnieks. Zene: Mádi László. Jelmez: Farkasdy Szilvia. Díszlet: Csasznyi Dénes.