Ha valaki a világhálóról nyit rá a színházra, a dinamikusan változó honlapon sokszor egy épületfotó fogadja. Az Andrássy út egy méltóságot sugárzó, nyolcemeletes műemléképületéről készült a kép, itt búvik meg az intézmény. A kereső kínálta fotók középpontjában vasveretűnek tűnő erődkapu áll, rajta fölirat, de ez álbejárat csak. Az utcán mindenki tétovázik hát egy kicsit, aztán elindul a két egymásnak fordított B betűt, s köztük az immár klasszikussá lett retró figurácskát követve, hogy a kijelölt bejáraton át leereszkedjék a mélybe.

Elismeréssel kell gondolni minden alkotóra, aki évtizedek óta küzd itt a rendelkezésre álló közösségi és munkaterekkel. A nézőnek kicsit könnyebb. Ha nyitáskor a beengedők nem felejtik el félrehúzni a bejáratot díszítő két növényt, még a nagyszülők is elérik a falat, s abba kapaszkodva lejutnak a lépcsőn. A lenti labirintus egy egészségügyi intézmény üveggel, fémmel és fehér márvánnyal kirakott alagsorára emlékeztet. Az embernek folyton az az érzése, hogy háttal áll valakiknek, s ezen az érzésen a vitrinek bábjai sem segítenek. Jól működik viszont a nagy türelmű könyvárusok zsúfolt asztalkája. Ha végre föl szabad menni a nagyterembe, ami négyszázegy ülőhellyel bír, ott hagyományos kukucskáló színpad vár bennünket, amit bábbal vagy anélkül, de meg kell tölteni. Mostanában megnőtt a filmvetítéses előadások száma. De mikor mozi üzemmódra vált egy produkció, a videón felnőtt gyerekek lazítanak, a felnőttek meg enyhe csalódást éreznek. Végül is bábszínházba jöttek.

A negyedik emeleten lévő Ország Lili Stúdió kilencvenkilenc nézőt fogadó, változtatható tere – bár szünetben nehéz bármit is kezdeni a lépcsőkre kiterelt nézőkkel – képes kiszolgálni mind a klasszikusan bábos, mind a teljes teret bejátszó rendezői koncepciókat. Drága mulatság ez, viszont ebben a kisebb térben nagyobb eséllyel láthatunk frissebb stílusú előadásokat. A Budapest Bábszínház kiemelt központi dotációval működik, a Kolibri és a Bábszínház támogatása több, mint az összes vidéki bábszínházé összesen. Egyébként is: állni látszik itt a lábán minden. Ha egy szóval kellene meghatározni, hogy milyen is ez a színház, kis töprengés után talán ezt mondanám: biztonságos. S hogy kinek biztonságos? Elég sok embernek. S hogy mivel jár ez?… Van ára.

Barna Zsombor A csillagszemű juhászban. Fotó: Éder Vera

Talán ha nem viselné a bábszínház megjelölést az intézmény, kevésbé követelné a szakma, hogy ez legyen a „zászlóshajója”. Most elvárja, hogy kedvére tegyen a régi iskola neveltjeinek, akik nem pártolják a világszerte érvényesülő trend, a láthatóvá tett mozgatók megjelenését, de képviselje a változatos elemeket alkalmazó, képzőművészeti és zenei meghatározottságú, tágas totális színházat is, melynek szintén számos híve akad. A tágasság itt semmi esetre sem a nagyságot, hanem a nézőket befogadó tér háromdimenziós megdolgozottságát jelenti.

Hogy a Meczner János által immár huszadik éve vezetett színház ad magára, s gondol is magáról valamit, azt a honlapja is bizonyítja. Visszafogott és eleganciára törekvő az a többnyire zöldeskékben, szürkében és feketében elgondolt arculat, amely a látogatót fogadja. Jó ütemben frissül, már most olvasható a társulat koreai vendégjátékának híre, A hétfejű tündér sikere a napokban megrendezett vizes világbajnokságon. Közlik a legközelebbi előadások rendjét, megemlítik a készülő bemutatókat, minden tolakvó reklám nélkül. Ha levennénk a produkciók bábos műfaji megjelölését, nagyjából egy vidéki nemzeti színház igényes népszínházi repertoárja állna előttünk. Aki a pici hármas vonalkára kattint, éjfekete tartalomjegyzéket kap, s korrekt információkhoz jut. A művészcsapat arcképcsarnoka is fekete-fehér. Erős a törekvés a kiegyensúlyozottságra. Itt senkinek nem jár extra figyelem, senki és semmi nem nőhet a másik fejére. Fő cél: a felnőttek becsábítása. A mindenütt felbukkanó jelmondat: „A báb nem korosztály, hanem műfaj.”

Ahhoz, hogy ezt ki lehessen írni, jelentős változásokat kellett elérni. Húsz éve létezik bábszínészképzés a Vas utcában, Meczner János vezetésével, s ötévente indul bábrendezői szak is, amelyért Csizmadia Tibor felelős. De a cseheknél és a lengyeleknél végzett magyar hallgatók is munkába álltak már, s tanítanak is az egyetemen. Az okos társulatépítésnek és a vendégrendezők rendszeres meghívásának köszönhető az itteni produkciók egy részének ragyogó színészi megvalósítása. Minden megmozdulásukról hírt ad a sajtó, ezért merem most személyes örömeim egy részét elősorolni. Szerencsés vagyok, hogy láthattam Ács Norbertet a Képzelt betegben (rendezője Alföldi Róbert), Spiegl Annát a Coraline-ban (rendező Ascher Tamás), Fodor Tamást, Blasek Györgyit és Tatai Zsoltot A viharban (rendező Szikszai Rémusz), Hannus Zoltánt a 80 nap alatt a Föld körülben (rendező Kuthy Ágnes), Márkus Sándort és Pallai Marát a Nyúl Péterben (rendező Ellinger Edina), Barna Zsombort A csillagszemű juhászban (rendező Markó Róbert), és persze örülhettem Hoffer Károly minden bábjának és alakításának. Sokan rendeznek ebben a házban. Egyszer. Legfeljebb kétszer. A vezetés gondosan ügyel arra, el ne billenjen valamely stílus vagy egyén felé az intézmény egésze – virágozzék minden virág, de csak mértékkel. Kudarc- és kockázatkerülés, s nem sikerkeresés irányítja a programot.

Nagyszerű dolog, hogy vannak kérhető drámapedagógiai foglalkozások gyerekeknek és műfajismertető, beavató alkalmak felnőtteknek. Gimesi Dóra tájékozottságának és dramaturgi tehetségének köszönhetően termékeny kapcsolat alakult ki a gyermekkönyveket kiadó cégekkel. Olvasásra is nevelnek. (Azért két dolgot a mai napig nem tudtam magamban helyre rakni. Egyik: A csomótündér csontig ható vehemenciája és az általa idegesen megbolygatott családi problémák úgy fölzaklattak, hogy nem remélve feloldó s egyben hiteles elemzést, egyszerűen nem mertem bemenni a drámatanárnak is kiváló Végvári Viktória gyerekekkel folytatott levezető beszélgetésére. A másik: a közkedvelt Gengszternagyi első részében – ellentétben a regénnyel, amelyben állítólag időben történik utalás a Nagyi cseles eljárására – a szünetig egyetlen szó nem esik arról, hogy itt most nem igazi bűnözőkhöz társulunk. Megyünk, és izgalmakkal eltelve – vétkezünk. Ez engem megviselt, de meglehet, azóta történt ez ügyben változás.)

A tizenhat éven felülieknek szánt, nagytermi A vihar sikeréhez kellett a zeneszerző Dinyés Dániel és a tervezők, Cziegler Balázs és Hoffer Károly rendezőileg összehangolt működése. Volt azonban még két korántsem hibátlan, de igen gazdag kamaratermi előadás is felnőtteknek, melyekre szívesen emlékszem. Morgenstern akasztófaénekei alapján készült a Veres András által rendezett 2010-es Bitódalok. Sajnos gyenge fordítások is belekerültek, hiányzott viszont belőle a költő morbid eleganciája, a kellő kabarészínpadi feszültség sem emelte meg a dalokat, ráadásul volt ott pár, a versek ellenében született vizuális geg, mégis érdekes és jó dolog volt ez Ács Norberttel, Kovács Judittal, Teszárek Csabával. És a Tengely Gábor által rendezett 2013-as, dramaturgiailag fésületlen, de amúgy pompás színház, Az iglic sem ment ki máig a fejemből. Kétszer is megnéztem Pelsőczy Rékával, Borbély Alexandrával, Spiegl Annával a főbb szerepekben. (Lehetne ezt a sort magyar anyag segítségével is folytatni. Ha például rátalálna valaki Kiss Anna Tükörképek című kötetére, melyben a szürrealitás és a valóság a népköltészet biztonságával kavarog együtt szivárványosan, s melyhez szép hátteret adna a költő egész életműve. Hátha!)

A szlogen dacára az előadások nyolcvan százaléka iskolásoknak vagy kisebbeknek szól. És ez így is lesz. Annál is inkább, mert lehet ugyan, hogy a báb nem korosztály, de van korosztály, melyhez csak és csakis a bábos színházi forma tud közelíteni. Családon belül is üvölt a kölyök irracionális félelmében átváltozottnak látszó, Mikulást játszó apjától. A kisgyermek nem képes megkülönböztetni a szociális szerepben megjelenő embert a játékbeli szerepben megjelenő személytől. Neki szolgál a báb, amikor az animáció csodájával megnyitja számára a színházi örömökhöz is elvezető utat. Csak alsó korhatárok vannak, a jó gyerekszínházat/bábszínházat a felnőtt is élvezi. Persze vannak figyelmeztető jelek: az óvodás meg a kisiskolás ötven percet is úgy bír csak ki, ha félidő táján lazulni engedik. Náluk fölösleges az időt váltogató mesélés, csak a lineáris cselekményvezetést fogadják jól, s közben a humorral, főleg az iróniával is csínján kell bánni. Lényeges információt pedig dalban, vagyis énekelt formában nem lehetséges közölni velük. A farkast viszont – ahogy Markó Róbert nyilatkozta egyszer – itt mindenképpen le kell győzni.

Talán A hétfejű tündérrel kezdődött az a törekvés, hogy egy gyerekelőadás is „szóljon valamiről”. A Semmi máig tartja magát, s bár a Kivi és a Fehérlófia lekerült műsorról, a hatalomról szóló A csillagszemű juhász telt házas siker, akárcsak a félelemmel bélelt, didergető Coraline. De vezetői lelkierőre vall, hogy elköszöntek az elöregedett produkciók egy részétől, s egyszer talán még új vizuális technikákat alkalmazó rendezőket is hívnak, külföldről vagy belföldről. A Kemény Henrik Terem pedig eléggé intim tér ahhoz, hogy helyet kapjon benne a vásári bábjáték s tán egy babaszínházi előadás is. Ha ez sikerül, az nem is a kicsiknek, hanem a velük mit kezdeni nem tudó szülőknek nyújthat lelki továbbképzést.

A Budapest Bábszínháznak intézményi riválisa nemigen akad. Maliciózus szakmabeliek szerint mintha bábszínházak nem, csak bábot használó színházak lennének Budapesten. Sokak szerint bár a Trafó műsorra tűz kortárs bábművészeti trendeket képviselő nemzetközi előadásokat, s megjelenik a báb a Víg, a Pesti, az Örkény és a Radnóti színház színpadán is, a Kolibri és a Stúdió K előadásai régóta ugyanazon elképzelések alapján születnek. A Bábszínház esetében rendezők különféle előadásaival találkozunk, ha az arculatot keressük. A „valamilyenség” persze, mely rendszerint egy markáns rendező, tervező, művészeti vezető létezését igényeli, nem veszélytelen. Aki tanít és aki vezet, érzékeli az új hadat, az erővel bíró érkezőket. S van eset, hogy nem a könyöke, hanem a szárnya nagyobb a jelentkezőknek. Hallani a csattogását is. Az ő előre engedésükhöz, ha ez egyáltalán elképzelhető, jelentős játékbátorság, nevelői bizalom s megtartó háttértevékenység szükséges.  De ez már a jövő. Boldog munkát a következő hetven évre!

A cikk megírása előtt fölkerestem pár kollégát. Kölcsönvett gondolataikat ezúton is köszönöm.