Ha esetlegesen is, de Asia és Anasz képzeletbeli kapcsolata köré szerveződik a darab. Történetük nincs, múltjuk, kapcsolatuk relációi feltárhatatlanok, csupán konfliktusuk tárgyát ismerjük: a nő repülőn akar menekülni, Brüsszelbe vagy Budapestre (vesd össze: „kigepen”), a férfi azonban képtelen bohócdoktori hivatását, a gondjára bízott gyerekeket a biztonságos életért elhagyni.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Az emberi nagyság – amely talán ritka pillanatokban képes valóban mindent elsöprő emlékezetességgel felszínre törni – manifesztálódott Jan Palach 1969-es Vencel téri önégetésében vagy a máig ismeretlen szatyros férfi tettében, aki 1989-ben a Tienanmen téren egy sor tankot tartóztatott fel puszta testével. És persze Anasz el-Basa, az aleppói bohóc mindennapjaiban, aki az ostromgyűrűbe szorított városban, ahonnan sokan elmenekültek, de még a remény angyala is, a sebesült és traumatizált gyerekeket igyekezett felvidítani, majd életét vesztette egy légitámadásban.

Az angyal hatalmas fehér fátylával, aranyló hajával szinte betölti a teret a Stúdió K színpadán (már ha jól értem Az utolsó aleppói bohóc kezdő képét). Aztán lassan eltávozik; később is csupán sejtjük, hogy ő a történet másik főszereplője: a harcos angyal (nevezzük így), Asia Ramazan Antar, a kurd Női Védelmi Egység női gerillaharcosa, aki szintén nemes ügyért, egy többszörösen elnyomott nép szabadságáért áldozta életét. A világ mindkettőjükre felfigyelt annak idején,  aztán hamar el is felejtették őket.

Topolcsányi Laura és Boros Ádám kettejük vélt kapcsolatára fűzi fel a Stúdió K-ban nemrégiben bemutatott Az utolsó aleppói bohóc című, a közel-keleti állandósult háborús miliőben játszódó darabjukat. „Angyalok járnak ott az éji kertben…” – idézi Aaron Blumm (a bácskai Virág Gábor írói álneve) sorait a bohóc egy téglafal romjai között bóklászva, miközben a téglakockákat hiábavaló munkával próbálja egymásba illeszteni. (A szerzők vállaltan bontott téglából dolgoznak – és akár a történetet, a különböző korok, tragikus harci helyzetek emléktöredékeit, akár a vendégszövegeket nézzük, erre utal a színlap megjegyzése is.) Asia, az angyal lassú eltűnése után jelenik meg Anasz, a bohóc. „Kigepen” – ismételgeti, mintha külföldi tanulná Radnóti Nem tudhatomját s vele a magyar kultúrát. (Nyomában rossz emlékű plakát juthat eszükbe néhány évvel ezelőttről, az ominózus, „ha idejössz, tartsd tiszteletben a kultúránkat” szöveggel.) A „kigepen” (bármennyire is sokszorosan elkoptatott idézet) kellő egyértelműséggel tágítja ki a teret és az időt más tartós, anarchisztikus háborús tragédiák felé, felsejlik 1944 őszének-telének Budapestje, és halványabban ugyan, de a jugoszláviai háború is. Armageddon közeledik – ezt sugallja Aaron Blumm citált verse is: „a világ / uralkodói elégedetten dőltek hátra, mit sem / törődve a végítélettel, hogy nem vagy itt jó / helyen, nem vagy való…”

Ha esetlegesen is, de Asia és Anasz képzeletbeli kapcsolata köré szerveződik a darab. Történetük nincs, múltjuk, kapcsolatuk relációi feltárhatatlanok, csupán konfliktusuk tárgyát ismerjük: a nő repülőn akar menekülni, Brüsszelbe vagy Budapestre (vesd össze: „kigepen”), a férfi azonban képtelen bohócdoktori hivatását, a gondjára bízott gyerekeket a biztonságos életért elhagyni. Hasonlóképpen történet nélküli a többi szereplő is: többek között a titkosrendőr, aki idővel csöndes és furfangos embermentésbe kezd (nemcsak, mert felesége rosszul viseli a ruhájára kenődő emberi belsőségeket és a vért); a férjével, a terrorista-vezérrel való fizikai kapcsolattól undorodó asszony; a lefejezést játszó kiskamaszok; a homokozó körül mondókákat ismételgető gyerekek (az erdélyi Szávai Gézának a Ceaușescu-időkben megjelent gyerekkönyvének Ordas-Bordas detektívsegédjét emlegetik, amikor a titkosrendőr tőlük próbál információt szerezni); a zöldinges-bakancsos terrorista ösztönlényszerűsége miatt mintha Zoltán Gábor nyilaskönyveiből lépne elénk.

A nyilas fegyverest játszó Spilák Lajos együgyűségében dermesztő figura. Nyakó Júlia fájdalmas szenvedéseket némán hordozó asszony / lány mindegyik szerepében. Nagypál Gábor titkosrendőre mögött egy-egy szó, gesztus alapján komplex múltbeli helyzeteket, lassan teljessé váló szellemi változás ívét sejtjük. (Egyéniségüket, a kort jól eltalált módon illusztrálja Mátyássy Szabolcs minimalista zenéje.) Hogy rajtuk kívül a többieket nem említem, az nem rajtuk múlik, hanem elsősorban a darabnak a rendezés által sem korrigált alaphibáin.

A különböző cselekmény-fragmentumok meglehetős esetlegességgel, csupán a közös történelmi helyzetből adódóan, illusztratív módon köthetők össze, ezen túl semmiféle konkrét, illetve metaforikus-szimbolikus kapcsolatot nem sikerült közöttük feltárni (másodszori megnézés után sem). Nehezíti ezt feltételezhetően az is, hogy a szavakban, gesztusokban megnyilvánuló bőséges allúziók feltérképezhetetlenek, többnyire érthetetlenek, ennek következtében pedig idővel érdektelenné válnak. Ugyancsak zavaróak a szintén utalásnak szánt pszichológiai közhelyek, például a már szobatiszta nagyobb gyerekek ismét rendszeressé váló bevizeléséről. Mindezekhez képest hosszú is a darab. Az egymás mellé illesztett történet-töredékek szinte mindegyike külön is kiadna egy drámát, a jezidi nők üldözése nyomán felsejlő tragédia mindenképpen.

Hol? Stúdió K
Mi? Topolcsányi Laura–Boros Ádám
Kik? Játsszák: Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos, Szilágyi Ágota
Koreográfia: Blaskó Borbála. Zeneszerző, zenei vezető: Mátyássy Szabolcs. Szakmai konzulens: Gyarmati Kata. Fény: Berta Ninett. A rendező munkatársa: Topolcsányi Laura. Rendezte: Blaskó Borbála