Hogyan lehet előadásokat szélesebb közönségnek hozzáférhetővé tenni, mint ami általános a magyar színházakban? Kik és milyen módon dolgoznak ezen? Proics Lilla színházi akadálymentesítésről beszélgetett Tóth Cili audionarrátorral és Takács Erika jelnyelvi tolmáccsal a Pesti Magyar Színházban.

Milyen szakmai út vezetett benneteket a színházba?

Tóth Cili: Középiskolai magyartanárként volt egy látássérült kollégám, jó barátom, aminek alighanem lehetett köze ahhoz, hogy észrevegyem a Színműn indult audionarrátor képzést. Már a képzésen rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Amikor végeztem, több színházigazgatót is megkerestem, és kiderült, hogy Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója eleve elkötelezett a dolog iránt, így azzal vett fel, hogy komplex módon dolgozzak ezen a területen, azaz nem csak a konkrét szakmai feladatokkal kell foglalkoznom, hanem például a közönségszervezéssel és szakmai szervezetekkel való együttműködéssel is. Bár máshol is kísérleteznek ilyesmivel, alkalomadtán volt néhány helyen egy-egy akadálymentesített előadás, a Pesti Magyar Színház az első, ahol egy minden területet átfogó program indult és valósult meg.

Volt a képzés során olyan élményed, ami emlékezetes módon változtatott a korábbi szemléleteden?

Proics Lilla, Tóth Cili és Takács Erika. Fotók: Magyar Attila

TC: A Láthatatlan kiállítás meghatározó volt, ahol „bekötött szemmel” kellett bejárni egy épületet – az történetesen éppen a képzésem alatt történt. A tapasztalati szakértőktől is rengeteg mindent tanulhattunk, akik a képzésben kísértek minket. És amikor azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk interjút egy látássérülttel – én persze a volt kollégámmal beszélgettem, akkor tudtam meg a mindennapjairól több olyan dolgot, amire korábban nem is gondoltam –, az ugyancsak nagy hatással volt rám.

Takács Erika: Huszonöt éve vagyok jelnyelvi tolmács. A Bárczin végeztem, éppen a jelnyelvi tolmácsolás megreformálása előtti utolsó évfolyamban. Mivel Magyarországon akkoriban még nem volt kidolgozott jelnyelv, a német minta alapján német jelkönyvet használtunk mi is, ami persze nehézkes volt az eltérő nyelvszerkezet miatt. A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének akkori főtitkára, Vasák Iván éppen azidőtájt döntött úgy, hogy ezt meg kell változtatni. Ekkor kezdődött a képzési anyagok kidolgozása, és ennek a folyamatnak részeként a jelnyelv 2008-tól önálló nyelvként prosperál. Most az végezhet ilyen feladatot, mint amilyen a színházi is, akinek C kategóriájú végzettsége van, és szerepel a minisztériumi listán mint regisztrált, szakmai előírásokat teljesített jelnyelvi tolmács.

Ez egyébként azt is jelenti, hogy kétféle rendszert, nyelvet kellett megtanulnod?

TE: Igen. Nagy szerencsénk volt, hogy anyanyelvi siket oktatóktól is tanultunk. Ráadásul ennek a képzésnek köszönhetek egy remek kollégát, Vincze Tamást, aki aztán a jelnyelvi dramaturgom is lett, és akinek a barátságára nagyon büszke vagyok. Nem mondom, hogy az új nyelv teljesen készen van – a jelnyelv egyébként is változik, ahogy bármelyik nyelv –, komoly felkészültségű jelnyelvészek dolgoznak rajta. A szakmában dolgozva elég hamar kiderült számomra, hogy a siketeknek nem létezik a színház – akkor kezdtem el gondolkodni, kutakodni, hogyan lehet ezen változtatni, pláne, hogy közben megtudtam, nyugaton hogyan is működik mindez. 1996-ban megkerestem a Radnóti Színházban Bálint Andrást, aki azonnal támogatta az ötletünket. Hozzáteszem, abban az évben egy siket csoporttal nagy sikerünk volt a Ki mit tud?-on, ami adott is egy kis sajtó-ismertséget, úgyhogy rövid idő múlva meg is történt az első színházi jelnyelvi tolmácsolásunk. Borzalmas volt, hiszen nem volt hozzáférhető irodalom, se előzetes tudásunk, ráadásul más területen szerzett tapasztalatainkból és a hagyományokból kiindulva hárman csináltuk. Egyébként nagy sikerünk volt, a hallássérülteknek ez nagyon sokat jelentett.

Mi volt az, ami ott hiba volt, és ki is kopott a későbbiekben?

TE: Nagyon sok minden. Arra például rögtön rájöttünk, bármilyen fárasztó is, nem szerencsés váltanunk egymást, mint például egy konferencián. Így először egy-egy felvonást csináltunk végig, de kiderült, még úgy sem jó, hiszen ahogy a kommunikációban mindenkinek más a stílusa, a jelnyelvben is jelentős eltérések vannak köztünk. Egyvalaki lényegesen markánsabban tudja kialakítani az adott előadás átgondolt, stilárisan egységes rendszerét – amihez aztán végig tudnak viszonyulni a nézők. Az elején elmondhatatlanul fárasztó volt. Ezen kívül sok minden mást is ki kellett alakítani, hiszen nem mindegy, hol áll a tolmács – az nem szerencsés, ha hosszasan csak úgy lehet követni az előadást, mint egy teniszmeccset –, vagy mit lehet még kezdeni vele. Mindezt persze a színháziaknak is szokni kellett. Dolgoztunk aztán a Madáchban, az Operettben, a József Attila Színházban és sorra máshol is. Illetve ez mindig anyagi terhet is jelentett az adott színháznak, aminek egy részét annak idején igyekezett a Hallássérültek Kultúrájáért Alapítvány fedezni. És ahogy Cili is mondja, eleinte csak egy-egy ilyen előadás volt, pláne vidéken. Időközben aztán pályázatok is születtek, és egyre több kollégának lett ilyen ambíciója – hozzáteszem, egyáltalán nem könnyű műfaj, erős szakmai tudás, gyakorlat, terhelhetőség és bátorság kell ahhoz, hogy tudja az ember csinálni. Ez a munka valamelyest szereplés, de egyáltalán nem rólunk szól: valaminek a közvetítése, amit igyekszünk minél hívebben átadni.

TC: Valóban folyton tanulunk, és egyre gyakorlottabban oldunk meg feladatokat, de az alkotóknak is tanulniuk kell ezt. Itt ennek a folyamatnak a kezdete az az igazgatói döntés volt, hogy igény szerint minden nagyszínpadi előadáshoz legyen audio-narráció és jeltolmácsolás. Ez azt jelenti, hogy ha valaki vesz egy jegyet bármelyik nagyszínpadi előadáshoz, és jelzi, hogy szeretné ezt vagy azt az akadálymentesítést, akkor mi biztosítjuk azt; illetve előre lefoglalunk jegyet a látás-, és a hallás-sérülteknek is, ha szervezetten, csoportként érkeznek. Eleinte nem volt könnyű, hiszen érthető módon a színészek korábban nem találkoztak olyasmivel, hogy egyszercsak ott áll valaki a díszletben, odaillő jelmezben, és végig közreműködik. Egyszer egy színész megjegyezte, azzal sokkal jobban tud azonosulni, amit én csinálok – ami vicces, tekintettel arra, hogy én egyáltalán nem vagyok ott a színpadon.

Volt, hogy azt éreztették veled, hogy kényelmetlenséget okozol? Vagy ez sokkal gördülékenyebben ment, és csak megszokták?

TE: Fokozatosan szokták meg. Persze volt olyan eset, ami nagyon stresszes volt – és amit egy kolléga mentett meg. Nekünk, jeltolmácsoknak muszáj bizonyos dolgokat érvényesíteni ahhoz, hogy tudjunk dolgozni, és ha ellenállasba ütközünk, az kellemetlen, és adott esetben nagyon megviseli az embert.

TC: Pedig mindketten bementünk korábban megbeszélni, hogy ne legyen ebből probléma, hogy a társulat is időben kapjon erről információt. Nyilván igyekszünk a színész szemével is látni: vannak helyzetek, amikor őt is zavarhatja, ha egy sarokba beszorulva érzi magát a jeltolmáccsal együtt, akit mégsem lehet áttenni a másik oldalra. Hiszen nem azért csinálunk jeltolmácsolást, hogy letudjuk, hanem hogy élvezetes legyen azoknak is, akik csak így értik.

TE: Volt egy ominózus eset, amikor egy színész nem tudta elfogadni ezt a közelséget. A következő előadás előtt azt kérte, hogy egy függönnyel válasszanak el engem a színpad többi részétől. A színház azonban kiállt mellettem, és azóta szép fokozatosan szokjuk a közös munkát. Ugyanakkor megtörtént már az eset ellenkezője is, amikor olyan nézők jöttek oda hozzám, akik nem a célcsoportom, de mégis személyesen is ki akarták fejezni a tetszésüket. Volt, aki azt mondta, legközelebb is olyan előadásra jön, amelyiken jeltolmácsolás van, és elhozza a gyerekét, hogy lássa: a világ ilyen is. És ez nem véletlenül történik meg itt, hiszen a Pesti Magyar Színház azzal emelkedik ki a korábban teljesség igénye nélkül sorolt színházak közül, hogy ezek a programok, az akadálymentesség nálunk rendszerszerűen működik, nem pedig alkalmanként vagy átmenetileg.

Mióta üzemel ez a teljes akadálymentesség a nagyszínpadon?

TC: 2015 októberében A konyha című előadás premierje már így ment – amit a főpróbán a csörgőlabdaválogatott segítségével teszteltünk. Eleinte folyamatosan pályáztunk, hogy megvalósíthassuk a programokat, mára azonban nyilvánvalóvá vált: van igény az akadálymentesítésre. Előfordul persze, hogy csak ketten-hárman jönnek, de van, hogy harmincan. A színház tehát nemcsak befogadta a programot, hanem beemelte a normál működésbe.

Mi az, amiben ezek után még tovább lehet lépni?

TC: Rengeteg mindent lehet finomítani, javítani. Például szeptemberben megkerestem a Vakok és Gyengénlátók Általános Iskoláját, és ők örömmel kötelezték el magukat, hogy évadonként egyszer minden gyerek jusson el egy előadásra – amire a színházunk kedvezményes jegyeket is biztosított, hiszen köztük elég sokan hátrányos helyzetű családban élnek. Amikor tervezgettük a részleteket, úgy döntöttünk, hogy színházpedagógiát is kapcsolunk a programhoz, vagyis  nemcsak a most is működő előzetes kulisszajárás lesz, hanem az előadást követően Benkő Nórával együtt elmegyünk az iskolába, és játékosan feldolgozzuk a látottakat – nem mellékesen mi is kapunk visszajelzést az előadásról, illetve a narrációról.

A jeltolmácsolás formailag, azt hiszem, ismertebb módszer – az audionarráció tehát úgy történik, hogy a látássérülteknek egyik fülükben van egy fülhallgató, a másikkal hallgatják az előadást? Nem lehet könnyű figyelni…

TC: Lényegében igen, technikailag így történik. Amikor elkezdtem itt dolgozni, igyekeztem minél több visszajelzést szerezni. elég hamar kiderült, hogy könnyen túlzásba lehet esni, hiába akarok alapos és részletes lenni, ha folyamatosan kétfelé kell figyelniük, olyan hamar elfáradnak, hogy nem tudnak végig követni. Még ha tetszett is nekik, amíg bírták a terhelést, egy idő után levették a fülest, és csak az előadást hallgatták. Ismerek kisfiút, akit ötévesen előadás közben haza kellett vinni, annyira kimerült, de most, negyedikesként már élvezettel követi végig a narrált előadásokat. És amikor visszamegyünk a gyerekekhez, hogy foglalkozzunk még kicsit azzal, amivel a színházban találkoztak, akkor kiderül, egész mondatok épülnek be a narrációból a színházi élményükbe. Egyébként ugyanezért nézi a látássérült gyermek édesanyja is narrációval együtt – hiszen így sokkal jobban tudnak utána beszélgetni az előadásról. Egyszer egy látó anyuka utána azt mondta, sokkal több minden tudatosult benne az előadással kapcsolatban, mintha csak nézte volna, és nem hallja a narrációt.

Nem tudom, hogy aki eredetileg nem bölcsész, vagy nincsenek ezirányú kivételes képességei, hogyan boldogulhat egy ilyen feladattal.

TC: Valószínű, hogy ez nálam szerencsés kombináció, ugyanakkor sokat segített, hogy közben elvégeztem egy képzést a Bárczin is – Dráma a szociális integrációban –, ami sokat hozzátett a korábbi tudásomhoz. Azt fontos kiemelnem, hogy egyre nehezebb a dolgunk, mivel sokan teljesen érthető módon igyekeznek a gyerekeiket integrált oktatásba juttatni, és így a speciális iskolába járó diákok közt megnőtt azoknak az aránya, akiknek más nehézségeik is vannak.

Azt el tudjátok képzelni, hogy ez a szemlélet annyira kiteljesedik, hogy részt vesztek a próbákon is?

TC: Már részt veszünk – megfigyelőként. Egyikünknek sem lenne elég egy szövegkönyv.

Ja? Ez eszembe se jutott…

TE: Igen, ott kezdődik, hogy meg kell tanulnom az egész szövegkönyvet és a mozgást is. És ma már én sem vagyok lecövekelve egy helyre, annak is megvan a rendszere, mikor hol kell lennem. Nekem a közelség és az időbeosztásom miatt lehetőségem van arra, hogy a főpróbahéten végig bent legyek – nem így Vörös Zsolt kollégámnak, aki Szegedről ingázik egy-egy premierhét vagy előadás miatt. Bár ki vagyunk írva a próbatáblára és az előadásra, illetve mindig szoktunk szólni is, jobb, ha látják a színészek, hogy bent ülök, mert így még inkább tudatosodik bennük az együttműködés jelentősége.

Ezek szerint a próbákon nincs idő ezzel foglalkozni.

TC: Hát, ezzel a bemutató előtt szoktunk kísérletezni, és mindig van megoldás. Azt nem várjuk el a stábtól, hogy belerendezzék a jeltolmácsot az előadásba, csak annyit, hogy számoljanak velünk.

Egyelőre.

TE: Egyébként van olyan színház, ahol már belerendezik. És gyorsan változik a szemlélet nálunk is. Mondok egy példát: mindannyian előre tartottunk attól, amikor egy monodrámát kellett tolmácsolnom, Benkő Nóra játszotta. Azt hiszem, egy színésznek eleve komoly nehezítés, hogy végig egyedül kell lennie, és senkire nem számíthat. Tisztában voltam azzal, hogy még nagyobb odaadással, még inkább alá kell dolgoznom dramaturgiailag, mint egy olyan előadásban, amiben több színészen oszlik meg a figyelem. Mindketten eléggé tartottunk ettől, de az előadás olyan kitörő sikert aratott, hogy eloszlatta a kezdeti bizonytalanságunkat.

Gondolom nemcsak a színházcsinálóknak új az akadálymentesítés, hanem a nézők egy részének is.

TC: Ez így van, ezért mindig el is mondjuk a közönségnek, hogy az előadás jelnyelvi tolmáccsal vagy audionarrációval kísért.

TE: Számunkra egyértelmű volt, hogy muszáj tudatni, mert előfordulhat, hogy kellemetlenség adódik abból, ha ezt nem tudja mindenki előre, ráadásul jogilag is számon kérhető a tájékoztatás hiánya.

TC: Az audionarrációt pedig azért mondjuk be, mert a látássérültek egy mobilapplikációval figyelik az előadást, amiről mások azt hihetik, hogy egyesek előadás alatt „mobiloznak”.

TE: Cili említette korábban, hogy a gyerekek, ha elfáradnak, akkor leveszik a fülhallgatót, és csak az előadásra figyelnek. Ez nálunk is előfordul. A színházban ugyanis van hallássegítő berendezés is, így előfordult olyan, hogy cochlearis implantált vagy hallókészülékes gyerek lekapcsolta a Rogert [a vevőkészülékhez tartozó mikrofon – ezen keresztül hallják adott esetben az előadást], mert az már sok volt neki, illetve a szájról olvasás és a jelnyelv kevésbé fárasztotta.

TC: Ezt hallássegítő berendezést egyébként azok is tudják használni, akiknek időskori halláscsökkenésük van. A konyha bemutatója után egy kilencvenegynéhány éves hölgy elmondta, nagyon régóta nem is volt színházban, mert annyit romlott a látása és a hallása is, és rendkívül boldoggá tette, hogy újra megnézhetett egy előadást.

Ahogy hallgatlak benneteket és elképzelem, hogyan dolgoztok, eszembe jutott egy dilemma. Mennyire választható el a narrációt az értelmezéstől? Ez elvben ugyan egyszerű, de feltételezem, a gyakorlatban már kevésbé.

TE: Amikor tolmácsolok, én vagyok Harisnyás Pippi, a láda vagy a kötél, de kizárólag közvetítek, semmi módon nem kommentálom, ami történik. És korábban említettem, hogy manapság már nem állunk mi sem leszögezve, azonban vannak olyan színházi pillanatok, amibe nem mozoghatok bele, akkor se, ha már lenne mit közvetíteni – például ahogy a PIN:OKKIO kezdődik: egy fénycsóva bepásztáz a színpadra, megmutatva a bábut és a Geppettot játszó Eperjes Károlyt. Én ebbe akkor sem mozdulhatok bele, amikor ő megszólal – nekem ott meg kell hagyni egy fáziskésést, hogy az a pillanat tisztán meglegyen, ami ott történik. Az ilyesmihez nagyon kell tudni a szövegkönyvet, nagyon kell tudni a változásokat, nagy figyelemmel kell dolgozni, tekintettel a legapróbb részletre is. Már ahhoz, hogy az ember jól megírjon  egy jelnyelvi fordítást, behatóan kell érteni az egészet, és sokat kell dolgozni rajta.

TC: A Színmű Doktori Iskolájában éppen ez az egyik kérdésem: hol válik el a narráció az értelmezéstől. Az angol és a német szakirodalmat is követve elvárás, hogy az audionarrátor legyen objektív. Jó, de mi az, hogy objektív? A nagyon tárgyilagos leírás pedig hogyan juttatja el azon rövid idő alatt a legfontosabb információt, ami például egy gyereknek releváns közlés? És nem azért választom el a felnőtt- és gyerekelőadásokat ebből a szempontból, mert azt gondolom, hogy a gyerekeknek mindent jobban szájba kell rágni, hanem mert a gyerekek rengeteg okból másképp fogadnak be információkat – például olyan életkori pszichológiai szabályszerűségek vannak, amelyek megkülönböztetik, sőt további kisebb csoportokra tagolják őket. Mondok konkrétumot. Ha nem azt mondom a Kincses szigetben egy gyereknek, hogy a forgó az eredeti forgásiránnyal szembe fordul, és egy emelvény van átellenben, hanem azt, hogy a kikötőben vagyunk – akkor ez most már értelmezés?

Hát… igen. Nem tudom. Attól függ.

TC: Vagy mondom a probléma másik felét. Nemrég helyettesítettem egy néha besegítő kolléganőmet, és az ő szövegkönyvéből kellett narrálnom. Rácsodálkoztam, mennyire eltérően fogunk meg dolgokat – és abszolút nem minőségi kifogásra gondolok, mert az nem volt, hanem arra, hogy akkor melyikünk is az objektívebb. Különböző elemekből építkezünk, némileg eltérő módon – azt nem is kell magyaráznom, hogy garantáltan lesz eltérés ugyanazon előadás két narrációjában.

TE: Ugyanez, csak hangban: Gémes Antos karakteres kalózát, akinek már a hangszíne is gazdag és sokat mondó, nekem úgy kell transzformálnom, hogy át tudjam adni azt a minőséget, ami a hangjában jelenik meg. És az egyértelmű, hogy a többi szereplőt nem lehet ugyanezzel a testtartással és mimikával megmutatni.

Akkor ebben mégiscsak van valami előadóművészet, mint ahogy a narrációban is.

TE: Az én értelmezésem szerint nincs. Annyira kiterjedt figyelemmel kell dolgoznunk, ami szerintem semmi másra nem hagy lehetőséget. Nekem ugye különböző hangulatú, tempójú, jellegű dalt is kell közvetítenem – nagyon kell igyekeznem, hogy elég kifejező legyek –, egyébként vicces módon a zenés előadásokat nagyon szeretik a siketek is, mert azoknak van egy olyan pulzálása, ami rájuk is erősen hat.

Igen, ezt készséggel elhiszem – ugyanakkor egy-egy nyelven ti is hatást gyakoroltok, ami bár eggyel több áttétel, mint amit a színész tesz meg egy drámaíró mondatával és szándékával, de innen nézve ugyanaz.

TE: Nem tudom, van ebben logika, amit mondasz, de én egy objektív jelnyelvvel dolgozom, mindig az adott helyzetre és feladatra alkalmazva. Ami még fontos, és ez is szakmai vonatkozás: muszáj érteni, ismerni a színházat mind dramaturgiailag, mind technikailag.

TC: Én is úgy gondolom, hogy valami módon előadóművészet ez is – bár nem tartom lényegi problémának, hogy mi a műfaji besorolásunk –, ugyanis a szakmai szervezetek is egymástól megkülönböztetve tartanak minket számon, attól függően, ki milyen területen dolgozik: így a miénket színházi munkának sorolják be. Egyébként most ott tartunk, hogy a szakmai szervezetekkel elkezdtünk gondolkodni egy workshop megrendezésén, ahol mindazt, amit tudunk, továbbadhassuk, és mi is tanulhassunk azoktól a kollégáktól, akik más terepen dolgoznak. Kerülgetjük az objektivitást, személyességet, művészi eszközöket – ezekhez ugyancsak érdekes viszonypontok lehetnek azoknak a kollégáknak a tapasztalatai és gyakorlatai, akik mondjuk bíróságokon dolgoznak.

TE: Ami kézenfekvő, mert annak ellenére, hogy most, amikor a színházaknak elemi nehézségeik vannak, a Pesti Magyar Színház még azt is vállalja, hogy képzési programoknak – a színházi jelnyelvi tolmácsképzésnek és a színházi audionarráció képzésnek – gyakorlati helyet is biztosít.