A súgó nem súg, nincs is jelen, kétségessé válik a folytatás. A színészek igyekeznek menteni a menthetőt: van, aki kiszökne a színről, van, aki követhetetlen monológokba kezd, van, aki filozofálni próbál. Ez a hiányállapot több szinten is értelmezhető. Kiolvasható belőle egyfajta generációs elveszettség, perspektívahiány...

„Absztrakt vígjáték – Valère Novarina nyomában” – ez áll műfajmegjelölésként a színlapon a cím alatt. Maga a bemutató a Vidnyánszky Attila kaposvári színészosztályában 2017-ben végzett, azóta a Nemzeti Színház társulatában színészként foglalkoztatott Berettyán Nándor második rendezése (amelyet – a direktori bizalom nyilvánvaló jeleként – rövidesen követ majd a harmadik is). A műfajmegjelölésnek kétségkívül van némi figyelemfelkeltő funkciója, de az előadás formájáról is elárul valamit. Azoknak, akik közelebbről ismerik Valère Novarina életművét, nyilván többet – mivel én csak a MITEM-en találkoztam Novarina-előadással, óvakodnék attól, hogy Berettyán Nándor rendezését a francia alkotó munkásságának fényében értékeljem. Még akkor is, ha a látottak alapján az inspiráció ténye nyilvánvaló. De egy pályakezdő rendező esetébennem az a legfontosabb, hogy milyen hatások érték, miből építkezik, hanem az, hogy ezekből mennyire és hogyan tud konstruálni egy saját(os) színpadi világot. És talán fokozottan igaz ez abban az esetben, ha a bemutatónak határozottan van némi nemzedéki jellege, hiszen a teátrum hét fiatal, még pályakezdőnek mondható színésze játssza az előadást (akik az elmúlt három-négy évben, közvetlenül az iskolapadból szerződtek a színházhoz), egyikük, Szabó Sebestyén László szerezte a zenét, maga Berettyán Nándor pedig – aki a fellépők többségének az osztálytársa volt – a szövegkönyv írója is.

A játék kiindulópontja egy metaforikusan is értelmezhető színpadi helyzet. Elkezdődik az előadás, a közönség ül és figyel, megjelennek a szereplők, belekezdenek valamibe, ám elakadnak. Várnak a súgóra – mindhiába. A súgó nem súg, nincs is jelen, kétségessé válik a folytatás. A színészek igyekeznek menteni a menthetőt: van, aki kiszökne a színről, van, aki követhetetlen monológokba kezd, van, aki filozofálni próbál. Ez a hiányállapot több szinten is értelmezhető. Kiolvasható belőle egyfajta generációs elveszettség, perspektívahiány; egy energikus, de tanácstalan fiatal nemzedék keresi a kapaszkodókat, hogy eligazodjon a világban. De ennek a hiánynak és támaszkeresésnek van egy generációktól független, ontologikus síkja is. Hiszen kérdés, várható-e valamilyen megfoghatatlan külső erőtől, hogy megoldja azt, amit elrontottunk, boldogulhatunk-e nélküle, érdemes-e rá várnunk egyáltalán. És ezzel meg is érkezünk a kérdés irodalmi/gondolati konnotációjához is; a „súgóra várva” állapota rokonítható a „Godot-ra várva” perspektívájával. Ám a játék eközben minduntalan visszautal a kiindulópontra, a színházi alaphelyzetre is – a bukás elkerülésére irányuló kétségbeesett igyekezet, a színészi állhatatosság és állhatatlanság mindvégig fontos humorforrásnak számít.

Ez a rétegzettség mind a szövegnek, mind az előadásnak erénye. És elmondható az is, hogy a kissé kiszámítható formát az alkotók igyekeznek változatosabbá tenni. Ebben fontos szerepe van Szabó Sebestyén László több stílusban is meggyőző zenéjének (a dalszövegek valamivel problematikusabbak – hol azért, mert absztrakt közhelyekben íródnak, hol azért, mert túl didaktikusan próbálják közvetíteni üzenetüket), a nem túl gyakori, de frappáns játékötleteknek (kedvencem az, amikor a Katona Kinga által megformált alak dinoszauruszként tér vissza a színre és táncolni kezd) és az energikus játéknak. Noha a színlapon megjelölt ember- és színésztípusok karaktere elmosódik (az eredeti elképzelésekről a műsorfüzetből többet lehet megtudni, mint az előadásból), az aktorok saját színészi eszközeikből építkezve, helyenként azokat idézőjelbe téve teremtenek egyéni figurákat. Érezhető kedvvel, energiával, lendülettel játszanak valamennyien. Feltűnik Barta Ágnes temperamentuma, dinamizmusa, Ács Eszter affinitása a groteszkhez, Katona Kinga színpadi jelenlétének természetessége, Berettyán Sándor ritmusérzéke és kiváló poentírozási készsége, Szabó Sebestyén László sokoldalúsága, játékmesteri képessége, Bordás Roland intellektuális aurája, Mészáros Martin hitelesen kortársi blazírtsága.

A megnyerő színészi produkció azonban nem feledteti az előadás szerkezeti problémáit. Lineáris történet természetesen nincs, hiszen az alkotók egy központi metafora köré építenek gondolatfutamokat, humoros etűdöket, helyzetgyakorlatokat, dalokat. Ám az építkezésnek nincs igazi íve sem; nem jellemző, hogy az egyes jelenetek árnyalnák, gazdagítanák, továbbgondolnák másikat, még kevésbé az, hogy eltérő megvilágításba helyeznék, esetleg idézőjelbe tennék a másik jelentését. Kevés etűd tűnik elhagyhatatlannak, s egyáltalán: ez előadás éppúgy lehetne több jelenettel (akár fél órával) rövidebb, mint több jelenettel (akár fél órával) hosszabb. (Legalábbis a szerkezet szempontjából, merthogy a játék az ív hiánya miatt törvényszerűen veszít feszültségéből – következésképpen a fél órával hosszabb verziót bizonyosan nem igényelném.)

A másik problémát a reflexió hiányában látom. Nem az önreflexióra gondolok itt, hanem a nézőkkel való kommunikációra, a reakcióikra történő válaszra. Érteni vélem persze, hogy nem cél az interakció, a publikum komolyabb bevonása a játékba, de ha a közönség a szereplők által megszólíttatik – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez a megszólítás konkrét vagy csupán jelképes értelmű – és válaszol erre a megszólításra, akkor erre a helyzetre a játszóknak is reagálniuk illik. Az általam látott előadáson közönség nem kis része kapható lett volna a játékra, többször feleltek a költőinek szánt kérdésekre is, és láthatóan szívesen kapcsolódtak volna aktívabban a produkcióhoz. Magam nem vagyok túl nagy híve az interakciónak, de kissé csüggesztő volt látni, mennyire nem törődtek a színészek ezzel a helyzettel. Nem tudom, hogy ennek az a színészi-rendezői félelem-e az oka, hogy az interakció eltereli a figyelmet a játék mögötteséről, a megjelenített szituáció jelképes értelméről – ha igen, ennek nem látom alapját. Sőt, alighanem színesebbé, eredetibbé tenné a formát az, ha az alkotók erősebben vonnák be a közönséget a színházi helyzetbe – kicsit megtévesztve a naivabb nézőket –, majd ezt követően tágítanák az értelmezés perspektíváját.

Talán e ponton válik leginkább nyilvánvalóvá, hogy ez az okosan megtervezett forma kissé steril, s miután kiismerjük, kevés újdonságot remélhetünk az előadástól. Annak a bizonyos saját(os) színpadi világnak, amelynek prezentációját remélem egy fiatal alkotócsapattól, így inkább csak a körvonalai látszanak. Megépítéséhez nyilvánvalóan a Novarinától való elszakadáson keresztül vezet az út. Arról pedig, hogy Berettyán Nándorral mint eredeti színházi nyelven megszólaló alkotóval számolhatunk-e a jövőben, talán majd a márciusban bemutatandó Forró mezők után alkothatunk képet.

(Előadásfotókat sajnos nem áll módunkban közölni cikkünk mellé, mert a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila a korábbi gyakorlattól eltérően politikai okokra hivatkoztva nem bocsátja őket rendelkezésünkre – a szerk.)

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Berettyán Nándor: A súgó
Kik? Szereplők: Ács Eszter, Barta Ágnes, Katona Kinga, Berettyán Sándor, Bordás Roland, Mészáros Martin, Szabó Sebestyén László.
Zene:: Szabó Sebestyén László. Koreográfus: Vida Gábor. Rendező: Berettyán Nándor.

Facebook Comments