JOHN ASHFORD 1986-tól 2009-ig a londoni The Place igazgatója volt, 1996-ban pedig létrehozta az Aerowaves nevű ernyőszervezetet az európai kortárs tánc kapcsolatainak erősítésére és a műfaj népszerűsítésére. Az Európa-szerte számos partnerszervezettel együttműködő Aerowaves minden évben nyílt pályázaton választja ki a kontinens húsz legjobb, feltörekvő alkotók által készített táncelőadását, amelyeket a Spring Forward elnevezésű vándorfesztiválon mutatnak be, majd egy éven keresztül segíti a produkciók utaztatását és promócióját. Az európai táncélet egyik legavatottabb szakértőjével a dunaPart fesztiválon MEGYERI LÉNA beszélgetett.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy évekkel ezelőtt azért kezdett érdeklődni a kortárs tánc iránt, mert olyan dolgokat akart látni, amilyeneket korábban még nem látott. Ma is lát még olyat, amit korábban sosem?

Hogyne. Először is szükséges definiálni a kortárs táncot, mert azok, akik járatlanok a táncban, gyakran azt hiszik, hogy ez egy stílus. Ha az ember elmegy egy tánciskolába, akkor ott van például jazz, latin, hiphop és kortárs, tehát úgy tűnik, mintha a kortárs tánc egyfajta stílus lenne, pedig nem az. A kortárs tánc fizikai válasz arra, ami a világban történik. Amíg vannak olyan művészek, akik képesek autentikus választ adni a körülöttünk lévő világra, addig folyamatosan látok új dolgokat, hiszen a világ napról napra változik, ahogy a művészek körülményei is. Amikor olyan műveket látok, amelyek nem újszerűek – és azért ez a többség –, azok olyan alkotóktól jönnek, akik küzdenek azzal, hogy elszakadjanak a formális képzésüktől. Ezt félre kell tenni, ha az ember kortárs munkákat akar csinálni, mert ezek a technikák mind a múltban születtek.

John Ashford

Az Aerowaves éves Spring Forward platformján, amelyen volt szerencsém többször részt venni, feltűnt, hogy minden évben van valami visszatérő téma vagy motívum a programban. Lát valamilyen trendet a 2020-as válogatásban is?^[1]

Csábító, hogy az ember az ilyen platformokat úgy nézze, mintha egy fesztiválhoz hasonlóan tematikusan lenne összeállítva a programjuk, de valójában nem így van. Az Aerowaves válogatása a lehető legdemokratikusabb úton-módon készül, a végén szavazással választjuk ki a legjobbnak ítélt húsz előadást. Ebből minden évben kirajzolódik valami, ami a válogató európai producerek érdeklődéséből és a művészeket foglalkoztató témákból tevődik össze. Azt hiszem, az idei programban sokkal könnyedebb és közérthetőbb művek kaptak helyet, mint a korábbi években. Idén kevesebb alkotás foglalkozik kifejezetten a genderpolitikával – úgy tűnik, ezt az időszakot magunk mögött hagytuk –, és sokkal több tánc van az előadásokban, aminek nagyon örülök, mert szerintem a tánc elég lényeges eleme egy táncelőadásnak. De ez a nézet nem volt túl népszerű az elmúlt tíz évben.

Ez a trend talán a dunaPart programjában is tetten érhető volt, elég sok „táncos” táncelőadást láthattunk.

Így van. De azt hiszem, Magyarország sosem szakadt el annyira a tánctól, mint Amszterdam, Berlin vagy Párizs, ahol az alkotók azt mondták: „Ez tánc, mivel táncos képzettségem van. Ha csak állok egy asztal mögött, és beszélek, az akkor is táncelőadás” – szerintem ez abszurd. Ha egy építész elkezd klarinétozni, az nem lesz épület, az zene lesz. Jó ideig ódivatúnak számított, ha az ember ténylegesen táncot akart látni. Szerintem ez nem helyes, ahogy az sem, ha azt mondják, „mindegy, minek hívjuk”. Nem lehet kevert műfajú előadásokat létrehozni anélkül, hogy tisztán látnánk, mik az egyes műfajok. A dunaParton sok táncot láttam, nagy lelkesedést, és sok olyan dolgot, amit korábban még sosem.

Kik voltak a kedvencei?

Nagyon tetszett a Sín showcase-programjában Juhász Adél szólója, a László, ami valójában két darab összevonása. Az elsőben végig körbe-körbe forog. Láttam már olyan előadást, nem is egyet, ami a forgásra épült, de ő úgy közelítette meg, hogy az teljesen új volt számomra. Fantasztikus előadó, igazán erőteljes, és még az alkotópályája elején van. A Hodworks darabjait mindig nagyon szeretem, és a Délibáb különösen jól sikerült. Élveztem Cuhorka Emese és Molnár Csaba Mestermunkáját, illetve Jenna Jalonen és Jonas Garrido Verwerft BEAT – I just wish to feel you című duettjét. Ez a produkció bekerült a 2020-as Aerowaves-válogatásba is, aminek nagyon örülök, mert nagyszerű előadás. Imádtam a pici nő és a nagy, férfias férfi közötti teljes egyenrangúságot. Nem sok olyan előadás volt a programban, ahol nők és férfiak együtt táncoltak, úgyhogy ezt külön is élveztem. Sosem érdekelnek túlzottan az egynemű dolgok, mert nem tükrözik a világot. Érdekesnek találtam Stern Lili szólóját, a Loop Poolt is. Érthetően, de nem didaktikusan mutatta meg, hogy milyen nyomás nehezedik a fiatal nőkre és a testképükre, és hogy ez milyen szorongásokhoz vezet. Általa kicsit jobban megértem ezt az Instagram-világot, és hogy mennyire romboló a folyamatos megfigyelés és az elérhetetlen archetípusokkal való összehasonlítgatás.

Vannak a táncnak nemzeti jellegzetességei? Felfedezett ilyesmit Magyarországon?

Miután megnéztem a dunaPart előadásait, elég tiszta képem lett a fiatal magyarok kulturális identitásáról. Tudom, hogy Budapesten nagyon jó a táncképzés, főleg a férfi táncosok remekek. Csodálatos, hogy a korlátozott anyagi lehetőségek ellenére minden mennyire igényesnek és késznek hat. Más országokban sok olyan előadást látok, ami számomra félkésznek tűnik, de az alkotók befejezettnek tekintik. A független szcéna korlátai miatt sok magyar táncos megy külföldre dolgozni, és ők nagyon sok inspirációt hoznak vissza. Hasonló a helyzet Görögországban vagy Portugáliában, ahol nagyon nyüzsgő a táncélet, de nincs elég lehetőség karriert építeni, ezért a táncosok szétszóródnak Európában. A nagy táncközpontok, mint Berlin vagy Brüsszel, valójában sokkal kevésbé érdekesek, mert ott minden ugyanolyan. Van egy közös megegyezés arról, hogy mi fontos, ami egy globális nézet, nem jelennek meg benne a különböző kulturális, történelmi identitások. Úgyhogy itt engem pontosan ez érdekelt.

Látja már valamilyen hatását a táncos szcénára az Európa-szerte egyre nagyobb mértékű financiális megszorításoknak?

Igen, nagyon tisztán. Mialatt itt voltam, éppen az éves EU-támogatásunk beszámolóját fejeztem be. Az elmúlt néhány évben világossá vált, hogy egyre több táncos választja a szólókarriert. Egyértelmű, miért: nem kell másnak fizetned, annyi ideig dolgozhatsz egy darabon, amennyi ideig akarsz, akkor mész a próbaterembe, amikor az épp elérhető – remélhetőleg ingyen –, és bárhol dolgozhatsz a világon. Idén hatszáz pályázat érkezett az Aerowaveshez – mindet megnéztem –, ebből 234 szóló volt. Az előző néhány fesztiválunkon nagyjából a program fele szólókból állt, márpedig nagyon nehéz így összeállítani egy hétvége programját, és fenntartani a közönség érdeklődését. Nem arról van szó, hogy ezek az előadások rosszabbak, csak mások, és kisebb közönséget vonzanak kisebb helyeken. Mivel a fesztiváljainkon ennyi szólóelőadás volt, és aztán az a huszonnégy partnerünk, aki garantálja, hogy egy év alatt három előadást műsorra tűz az Aerowaves válogatásából, szintén jórészt ezeket mutatta be, az történt, hogy az elmúlt években a felére csökkent a közönségünk, ami nem mutatott túl jól az EU-beszámolóban. Idén Rijekában lesz a fesztivál, és hat szóló lesz a programban, ami kezelhetőbb. Szóval a megszorításoknak nem az az eredménye, hogy kevesebb előadás születik, hanem hogy kisebb volumenűek lesznek az előadások.

Ha már szóba került a közönség: nyilvánvaló, hogy a kortárs táncnak nincs túl nagy közönsége. Hogyan lehet ezen változtatni, egyáltalán fontos-e, hogy bővüljön a közönség?

A művészek számára fontos, hogy legyen közönségük. Színházvezetőként napi szinten azon idegeskedtem, hogy nem jön be elég ember. Végső soron engem mindig az alkotó érdekel, az ő szükségletei, beleértve a közönséget is. Ezért folyamatosan edukálnunk kell a közönséget, új embereket megszólítani, és folyamatosan harcolni ezért a nagyon speciális, kicsi művészeti ágért. Évek óta ezt teszem, és nem mondom, hogy feladtam, de őrültség nagy változásra számítani. Mert ha a kortárs tánc jól végzi a dolgát, akkor ez egy nehéz műfaj. Meg kell győznöd a közönséget, hogy elfelejtse az előítéleteit azzal kapcsolatban, hogy mi történik egy színházban. Egyszerű cselekményt, karaktereket, jelentést várnak, tehát már eleve ki kell mozdulniuk a komfortzónájukból. És végeredményben kevés ember lesz, aki megérti. Őket kell meggyőzni, hogy hozzák el a barátaikat is. Van néhány nagy siker is, például Párizsban a Théâtre de la Ville vagy Londonban a Sadler’s Wells mindig tele van. Az európai fővárosokban elég nagy a tánc közönsége, különösen azokon a helyeken, ahol sok nemzetiség él együtt. De ez sosem lesz egy ünnepelt műfaj, sosem fog olyan jól teljesíteni, mint a balett.

Magyarországon elég nagy a szakadék a mainstream együttesek és a független szcéna között. Az Egyesült Királyságban is ez a helyzet?

Ott nagyobb az átjárás. Nekem úgy tűnik, hogy itt ha a független szcénában dolgozol, akkor ebben a buborékban is maradsz, amíg be nem fejezed a karrieredet. Az Amszterdam–Brüsszel–Berlin–London–Párizs tengelyen a táncproducerek igyekeznek segíteni, hogy a társulatok növekedjenek és világszerte turnézó együttesekké váljanak. Van erre egy jó példám. Tizenöt éve, amikor a The Place-nél dolgoztam, láttam egy izraeli táncos első duettjét. Azt mondtam neki: „Hofesh, lenne kedved valami mást kipróbálni?” Hofesh Schechter, merthogy ő volt az illető, az első három évben az úgynevezett „mozgólépcsősémán” ment keresztül az együttesével: készített egy darabot a háromszáz fős The Place-ben, majd kibővítette a Queen Elizabeth Hall színpadára, végül a Sadler’s Wells nagyszínpadára, mindig több és több táncossal. Magyarországon szerintem falak vannak a különböző kategóriák között, és ez egy olyan akadály, ami miatt sok alkotó megy külföldre. Persze lehet, hogy szeretnének is külföldön dolgozni, ez nem baj, de nem kéne annak szükségszerűnek lennie, hogy el kelljen hagyni a hazádat, hogy dolgozhass.

A zürichi kísérlet. Fotó: az Aerowaves engedélyével

Mit gondol a fenntarthatóság kérdéséről? Jérôme Bel például nemrég jelentette be, hogy nem repül többé munka miatt, az Aerowaves viszont éppen a turnézást segíti elő.

Sokat gondolkodom ezen, mert mindannyiunknak át kell gondolnunk a tevékenységeink minden aspektusát. Nincs már kérdés a klímatudománnyal kapcsolatban vagy arról, hogy a világnak hogyan kell megváltoznia. Világos, hogy ez politikai kérdés, és mindenkinek tennie kell érte, hogy megváltozzon a politikai hozzáállás a témához. Engem most az új technológiák érdekelnek. Az Aerowaves partnereinek éves találkozóján csináltam egy kísérletet Zürichben, ami a virtuális valóságon és a virtuális jelenléten alapult. Leteszünk egy 360°-os kamerát egy táncelőadáson az első sorba, aztán a felvételt levetítjük egy olyan környezetben, ami egy színházi előadást imitál. Harminc partnerünkkel megnézettem élőben egy előadást, majd pár nappal később leültettem őket egy körbe headsetekkel, és levetítettem nekik az előadás felvételét. Amikor rajtad van a headset, olyan, mintha az első sorban ülnél, de a látótered csak nagyjából 120°-os, ezért mozognod kell. Az érdekelt, hogy a nézőnek ez a fajta mozgása összehasonlítható-e az élő táncelőadás nézőjének kinesztetikus élményével. Ha igen, az azt jelentheti, hogy nem kell kétszáz embernek Rijekába utaznia a Spring Forward fesztiválra. Lehet harminc ember Párizsban, harminc Berlinben headsettel a fején, és létrehozhatunk szociális eseményeket a tánchoz kapcsolódóan úgy, hogy közben az utazást megspóroljuk. Szóval ezen dolgozom most, és persze a másik lépés, hogy előtérbe kell helyezni a vonatutakat. Jérôme Bel terve, hogy innentől csak Skype segítségével próbál, szerintem elég szélsőséges, káros, és nem is fenntartható, mert muszáj hús-vér emberekkel dolgozni a próbateremben. De elképzelhető, hogy a jövőben a művészek kevesebbet tudnak majd külföldön dolgozni, vagy kevesebbet tudnak utazni, hogy más városokban próbáljanak. Vagyis lehet, hogy lokalizálódni fog a szcéna, de ez nem baj, én szeretem a különböző környezetek és nyelvek eltérő aspektusait.

Ha a Brexit megvalósul, milyen hatása lesz az Aerowavesre?

Nagyon egyszerű. Már most van egy Aerowaves Europe nevű cégünk Dublinban, és a Brexit átmeneti időszaka alatt, ebben az évben áttesszük a bázisunkat Írországba. Mélyen hiszek benne, hogy az Aerowavesnek csak művészeti szempontokat szabad figyelembe vennie, nem részesíthetünk egyetlen országot sem előnyben, vagyis nemzeteken átívelő támogatásra van szükségünk. Ez csak az EU-n keresztül lehetséges, és ezért egy olyan országból kell működtetnünk a szervezetet, amelyik lelkes tagja az Uniónak, nem pedig egy olyanból, amelyik megosztott lesz a következő évtizedben. Én magam január 31-én elveszítem az uniós polgárságomat, ami mélyen elszomorít, de február 1-én már repülőn fogok ülni egy tokiói táncplatform felé, és azon gondolkodom majd, hogyan tudom kompenzálni a karbonlábnyomomat.

^[1] Az idei programba magyar részről Mészáros Máté A távolság mechanikája, illetve Jenna Jalonen Beat – I just wish to feel you című koreográfiáját választották be.