Különös ismertetőjele a humor, a jellegzetes orgánum és a szexepil. Az utóbbi években az Átrium a fő bázisa, ahol a viccestől a szívszorítóig, a társalgási vígjátéktól a musicalig változatos színekkel játszik. Hályogkovács módjára, különösebb ambíciók nélkül kötött ki a színészetnél, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy mindent belepakol a szerepeibe. Karrier helyett izgalmas projektek érdeklik, amelyek arról szólnak, amiben élünk. A Független Színpad–Merlin–Bárka útvonalon kezdte, pályája java részében a szabadúszást választotta.

Parti Nóra az Őrült Nők Ketrece című előadásban – fotó (c) Mészáros Csaba

– A Minden jó lesz kapcsán mesélted, hogy a darab egyik karaktere, Emma szerepet játszik a túlélésért. Milyen túlélési stratégiáid vannak a mostani kiszámíthatatlanságban, kényszerszünetben?

– Emma az életben maradásért folytat küzdelmet, ami azért nagyon más, mint amiben most vagyok. Kezdetben nem igen fogtam fel, hogy a színházak bezárása azt jelenti, hogy esetleg hónapokig nem megyünk színpadra. Egy friss bemutató esetében érdekes kérdés, hogy milyen lesz, ha hosszú szünet után újra elővesszük. Most a mindennapokhoz való alkalmazkodás, a napi ritmus megváltozása, a hasznos időtöltés, a gyerekek értelmes lefoglalása a feladat. Szerencsére a hatodikos fiam nagyjából egyedül is elboldogul a tanulással, a kislányom jobban igényli a segítséget.

– Sokféle szakmai és egyéni kezdeményezés indult el, amikben színészek online felületeken hallatnak magukról, mondanak verset. Csatlakoztál valamelyikhez?

– Rengeteg melót találok otthon, ami maximálisan, ugyanúgy kifáraszt, mintha a normális szakmai életemet folytatnám. Kertes házban lakunk, a kert konkrétan nagyon örül annak, hogy karantén van. Semmilyen pótcselekvést nem kerestem. Nehezen tudom magam elképzelni úgy, hogy leülök a kamerával szemben, és komolyan veszem azt a helyzetet. Valószínűleg nagyon civil is vagyok ehhez, másrészt 2-3 percenként biztos, hogy valamelyik családtagomnak égető szüksége lenne rám, ha már otthon vagyok. A virtuális tér nem az én világom, inkább kivárom, hogy újra élőben szerepelhessek.

– Konkrétan milyen munkáktól estél el a karantén miatt?

– A futó előadásoktól az Átriumban, a Szkénében, a Centrálban, a Tháliában, az Orfeumban. Szerencsére pont bemutattuk a Minden nagyon jó lesz-t, ami remek munka volt. Egészen új arcát ismertem meg Bányai Kelemen Barnának és Brasch Bencének. Móga Piroskával most találkoztam először, vele is teljesen jól ment a munka. Spáh Dávid rendezőnek komoly érzékenysége van a színpadhoz és a színészekhez, ami nagyon illet a darabhoz, finoman és jól instruált minket.

– Az Egyesült Államokba illegálisan bevándorolt nőt alakítasz az előadásban, aki egy bűntény következményei elől menekült el Angliából. Mi van meg benned Emmából?

– Szerencsére nem éltem át olyan traumát, mint Emma, de az élni akarásom nekem is hasonló. Mindenkinek az életében vannak rövidebb-hosszabb időszakok, amikor nagyon a szélén megy az életének, valahogy minden pengeélen táncol. Ezekből az élményekből lehet meríteni. Emma hinni akar valamiben, ezért folyamatosan felállít magának különböző elméleteket, kapaszkodókat keresgél akár a vallások között is.

– Szabadúszóként nyilván hatványozottan érint egzisztenciálisan a beláthatatlan ideig tartó leállás…

– Igyekszem kevesebb pénzből átvészelni ezt a helyzetet. Ha már így adta a sors vagy a Jóisten, azon gondolkodom, hogy mit lehet tanulni, min kellene változtatni, hogyan tudnánk nyitni egymás felé. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy végigvágtázzuk az életünket, mindig készülünk valamire, vagy azon gondolkodunk, ami már elmúlt. A színpadi létezés azért nagy ajándék, mert ott benne vagy a pillanatban. Nekem is meg kellene tanulnom a jelenben létezni, az adott pillanatban teljesen jelen lenni. Most nincsenek kapaszkodók, levert cölöpök, ettől-addig elfoglaltságok, ami mentén a napjainkat éljük. Ez egy nagyon érdekes, kissé meditatív állapot.

– Több ponton is közös az utatok Pokorny Liával: mindketten vidéki lányok vagytok, képzés nélkül kerültetek a pályára. Liát sokáig zavarta, hogy nem végzett főiskolát. Te hogy vagy ezzel?

– Engem egyáltalán nem zavart, nem hiányzott a főiskola, sőt izgalmasabbnak találtam, hogy anélkül is lehet boldogulni. Lia kislány kora óta tudta, hogy színésznő akar lenni, én meg inkább sodródtam a színészet felé. Évek teltek el, mire észrevettem, tudatosult bennem, lehet, hogy ez az én utam.

– B-tervként szereztél pedagógus- és elektronikus újságírói diplomát?

– Mindkét főiskolát levelezőn végeztem el, közben színházakban játszottam. Ez is annak a jele, hogy nem bíztam abban vagy nem tudhattam, hogy a színészet biztosan bejön, és meg tudok élni belőle. Másfelől meg nagyon szerettem tanulni, érdekelt a pedagógia, a pszichológia, a kommunikáció. De például az egri újságíróképzőn filozófiából írtam a szakdolgozatomat. Mindig valami mást kerestem, mint ahova éppen jártam.

– Hogyan jött a késztetés a színészet felé?

– Verseket mondtam az iskolában, a visszajelzések alapján elég jól, illetve azt éreztem, hogy jólesik, terápiaszerűen sok mindent belesűríthetek a versmondásba. A játék igazából buliból indult, gondoltam, milyen jó dolog szövegeket tanulni, irodalommal foglalkozni, darabokat elemezni, ami kész lélektan, ráadásul még fizetnek is érte. Amikor az Arany János Színházban statisztáltam, a szüleim felé is büszke voltam, hogy keresőképes ember vagyok.

– Egyszer azért felvételiztél a Színművészetire. Szerinted min múlott, hogy nem vettek fel?

– Az egy hét alatt, amíg a felvételi tartott, inkább a főiskola mellé jártam, mint a főiskolára. Először voltam Budapesten, szinte lenyűgözött a város. A sikertelen felvételi után az Arany János Színház stúdiójába kerültem, ahol a legnagyobb szerencsémre Ruszt József is tanított. Láthatott bennem valamit, mert pár hónap múlva elvitt magával a Független Színpadra, és rám osztotta a Csongor és Tündében Irma szerepét. Azt se tudtam, mit kell csinálnom, hol a takarás, hol ülnek a nézők. De Ruszt akkora mágus volt, hogy csodásan végigvezetett a buktatókon. Aztán sajnos megszakadt a kapcsolatunk, amikor a megkapta a Budapesti Kamaraszínházat. És felmerült a kérdés, hogy kinél tanulhatok tovább.

Brasch Bence és Parti Nóra a Minden nagyon jó lesz című előadásban – fotó (c) Mészáros Csaba

– Így kerültél Jordán Tamáshoz a Merlinbe. Igaz, miszerint minden fővárosi színházhoz bekopogtattál, kerested az igazgatót, bemutatkoztál, és elmondtad, hogy szeretnél színpadon játszani? Egyedül Jordán állt veled szóba?

– A mából nézve, az eddig megszerzett tapasztalatokkal mindez nagyon meredeknek tűnik. De akkor olyan természetes volt nekem, mint ahogy mi most beszélgetünk. Gyermeki naivitásnak, tisztaságnak is nevezhető ez a hozzáállás, hogy szeretném a kék kis macit, tessék szíves megmondani, hol lehet megvenni. Vagyis, szeretnék színész lenni, tessék engem tanítani vagy segíteni nekem. Ahhoz képest, ahogy a semmiből, kapcsolatrendszer, támogatók nélkül indultam, olyan csodálatos emberekkel dolgozhattam együtt, mint Ruszt, Jordán, később Scherer Péter és Mucsi Zoltán a Nézőművészeti Kft-ben… A színészi pályám indulását nagyon meghatározták az alternatív közegek.

– A Bárkához fűzött a leghosszabb társulati kötelék. Az Alföldivel való találkozás miatt volt meghatározó számodra a Bárka?

– A Szentivánéji álom emlékezetes munkánk volt Robival. A bárkás évek alatt szültem a két gyerekemet, és mire visszamentem az első terhességem után, Robi már a Nemzeti igazgatója lett. A kultúrbrigádos fiúknak köszönhető, hogy az Igenis, miniszterelnök úr! kapcsán az eszükbe jutottam, és így kerültünk újra Alföldivel egymás életébe.

– Mennyiben múlott rajtad, illetve a lehetőségek hiányán, hogy a Bárka után szabadúszó lettél?

– Kaptam megkereséseket, például Szegedre is szerződhettem volna Szikora János igazgatása alatt. De igazából úgy tudok létezni, akkor érzem magam biztonságban, ha én vagyok a főnök meg a Jóisten. Megvárom, hogy miket dob a sors, és az alapján hozom meg a döntéseimet. Sokkal életigenlőbb vagyok annál, mint hogy teljesen alárendeljem magam egy társulat működésének. Ott ugyanis mindent meg kell csinálni, amit rád osztanak. Nagyon tisztelem az elhivatott kollégáimat, de én mindig sokkal szabadabb voltam annál, hogy elkötelezzem magam. Imádom a hivatásomat, de nem áldoznám be érte az életemet, a hétköznapjaimat.

– Előfordul, hogy te keresel meg rendezőket?

– Egyelőre még nem kerültem ilyen helyzetbe. Egyébként nem tartom cikinek, ha úgy hozná az élet, hogy semmi meló nincs kilátásban. Azt gondolom, hogy vannak barátaim a szakmában, akikhez fordulhatnék a bajban.

– A csapatszellem, a darabválasztás, az alkotók miatt érzed közel magadhoz az Átriumot?

– Igen, mindezek együtt. Szeretem, hogy bátrak, hogy sokszor mernek nagyot álmodni, kockáztatni. Nem találkoztam olyan felkéréssel az Átrium részéről, aminek ne lett volna valami határozott, aktuális mondanivalója. A színháznak alapvető feladata, hogy arról beszéljen, amiben élünk.

– A Chicagóban olyan képességeidet is megmozgatta Alföldi, amire korábban nem volt példa. Mekkora ugrásnak számított, hogy pár hét alatt musicalszínésznővé kellett avanzsálnod?

– Hát ez egy nagyon bátor vállalkozás volt mind az Átrium, mind a magam részéről. Érdekes kihívásnak tartottam Velma Kelly szerepét úgy, hogy addig soha nem táncoltam és énekeltem musicalben. Ebből már lehetett sejteni, hogy Robi valami másfajta megközelítésre készül, mint a klasszikus musicalek.

– Alföldi az a rendező a pályádon, aki eggyel magasabb lépcsőfokokat ugrat meg veled?

– Nem gondolom, hogy bárkinek gondoskodnia kellene arról, hogy szakmailag továbblépjek, hiszen szabadúszó vagyok. Igazat szólva, nem is igénylem. Társulatokon belül létező jelenség, hogy rendezők végigkísérik színészek útját, felelősséget vállalnak egymásért. Nekem sokszor olyan szerepek hoztak előrelépést, melyekről első olvasásra nem is gondoltam volna. Alföldi esetében A félelem megeszi a lelket volt ilyen. Úgy álltam hozzá, hogy ez az előadás a takarítónő és a bevándorló szerelmének a története, mi pedig, akik többféle szerepet is játszunk, az ő szerelmük köré teremtünk atmoszférát. Ehhez képest váratlan kihívást jelentett, hogy egyszer takarítónőként vagyok jelen, aztán jó csajként a pult mögött, akinek ráadásul lelke is van. Nem számítottam rá, hogy mekkora színészmeló egy darabon belül többfajta karaktert hozni.

– A #metoo kapcsán felszínre került zaklatási történetek, hatalommal való visszaélések kapcsán felmerült benned, hogy milyen jó, hogy nem tartozol társulathoz?

– Valószínűleg ezért sem vagyok társulati tag, mert nem tudnám hosszútávon elviselni, ha valaki visszaél a hatalmával. Ha csak a szikrája is megjelent a zaklatásnak, akkor ütöttem vagy továbbálltam, és nem érdekelt, hogy ennek az a következménye, hogy elveszíthetek egy munkát. Sajnálatos módon ez a rendszer működtetve van. Akkor lehetnek veled erőszakosak, ha hagyod.

– Nyilván te is érzékeled, hogy ha éppen játszol egy sorozatban, mint legutóbb a Jófiúk, akkor pörög a neved, amúgy pedig a színpadi szerepeid alapján jóval kevesebben ismernek. Zavar?

– Addig örülök, amíg a suliban a gyerekeim osztálytársai meg a tanárok nem jönnek rá, hogy mivel foglalkozom. Időnként gyanús nekik a hangom alapján, hogy színésznő vagyok, de mivel civilben nem túlzottan adok a megjelenésre, nem festem magam, nem öltözködöm szépen, sokáig tudom álcázni a kilétemet.

– Tudatos döntés a részedről, hogy soha nem nyilvánulsz meg sem szakmai, sem társadalmi kérdésekben?

– Tudják rólam, hogy a munkámon kívül nem szeretem hallatni a hangomat. Kizárólag úgy szeretek szerepelni, ha van rajtam jelmez és smink. Távol áll tőlem az okos vagyok, véleményt nyilvánítok magatartás. Vannak nálam sokkal tájékozottabb és intelligensebb tanítók. Alföldi Robit például annak tartom. Minden egyes megszólalása, megnyilvánulása tanító jellegű.

– Nem titkolod, hogy rajongsz érte. Mit tanultál tőle?

– Például azt, hogy hogyan álljak fel, ha éppen össze vagyok taposva. Nagyon szeretem Robit, és én is érzem, hogy szeret. Van úgy, hogy üvölt próba közben, de soha nem öncélúan, hanem az érdekemben, ahogyan én is üvöltök a gyerekeimmel bizonyos helyzetekben, mert a legjobbat szeretném kihozni belőlük.