Március elsejétől ELLINGER EDINA a hetvenéves Budapest Bábszínház első női igazgatója, akivel a vezetői szerepre való felkészülésről, a békés átmenetről és az épületen belüli konkrét és átvitt mozgástérről is beszélgetett JÁSZAY TAMÁS.

– Ha csak szóba kerülnek a színházigazgatói pályázatok, mindenki fejében megszólal a vészcsengő: botrányok, politika, hasonlók jutnak az eszünkbe. Ehhez képest a Budapest Bábszínház esete kívülről sima menetnek tűnik. Pályáztál és nyertél.

– Belülről is hasonló volt, mégis messzebbről kell kezdenem. Meczner János, akit tanár úrként fogok emlegetni ebben a beszélgetésben is, már hét évvel ezelőtt elkezdett azon gondolkodni, mi lesz az után, amikor abbahagyja az igazgatást. Beszélgettünk erről, és mindkettőnk számára kiderült, hogy lenne színházvezetői ambícióm. Rögtön beadtam a jelentkezésem a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori képzésére. Egyrészt azért, mert nagyon szeretek tanítani, másrészt úgy gondoltam, hogy az igazgatói pályázatnál is előnyt jelenthet ez a fokozat. Aztán ment tovább minden: játszottam, rendeztem, tanítottam. 2016-ban aztán a tanár úr kinevezett igazgatóhelyettesnek. Korábban ez a poszt nem létezett, de így három év gyakorlatot szerezhettem a pályázás előtt, és mélységében átláttam ennek a nyolc emeletnek a működését, az egész intézmény rendszerét.

– Ritka az Magyarországon, hogy egy színházigazgató gondolkodjon az utódlásáról, az meg még ritkább, hogy következetesen ki is nevelje az utódját.

– A tanár úr a fokozatosság híve volt az elmúlt három évben. Szép lassan adagolta a feladatokat számomra. Most (az interjú január közepén készült – a szerző megj.) jutottunk el a tulajdonképpeni átadás-átvételig. Az idei évadot nagyrészt ő tervezte meg, de például Markó-Valentyik Anna Rügyek és gyökerek című babaszínházi bemutatójának előkészítését már én végeztem. Ami a felvetésedet illeti: hazudnék, ha azt mondanám, hogy végig nyugodt voltam, hiszen nem lehetett tudni, más pályázik-e. Erőt adott, hogy a tanár úr és a társulat mögöttem állt. A múlt nyaram a pályázatírásról szólt. Forgatókönyvet készítettem öt évre, amiben ott van minden, amit most gondolok a műfajról és a Budapest Bábszínházról.

– A pályázatodban mintha célod lenne, hogy a néző ne érzékeljen sokat a váltásból. Igaz, az is kiderül, hogy amikor a működés racionalizálásáról, a színészek terheinek csökkentéséről, illetve új inspirációk bekapcsolásáról írsz, már meglévő törekvéseket viszel tovább.

– Nézd, ez a színház jól működik. A nézők talán azt érzékelik majd, hogy minden évben minden korosztálynak készül új előadás. Ezzel szándékozom azt a folytonosságot biztosítani, hogy a nézőink ne nőjenek ki a műfajunkból.

– 2004 óta vagy társulati tag: azóta mi változott leginkább a bábjátszásban?

– Az első társulati ülésen kicsit megrémültünk az osztálytársaimmal, amikor láttuk, hogy díszokleveleket osztottak a színészeknek a húsz-, harminc- vagy még több éves jubileumokra. Ehhez képest fel se tűnt, hogy már tizenhat éve itt vagyok. Pesti lány vagyok, bábozni akartam, szükségszerű volt, hogy itt kössek ki. Amikor ide kerültünk, volt egy viszonylag idősebb társulat, akik Szilágyi Dezső érájának utódaiként a paravános játék örökségét képviselték. Az idősebb kollégák bábtechnikai tudása elképesztő, a kornak megfelelő bábesztétikában való jártasságuk megkérdőjelezhetetlen: én magam is tőlük tanultam meg a paravános játék fogásait. A ma legnépszerűbb vegyes technikával, az élő színész és a báb kapcsolatával a színpadon azonban fenntartásaik voltak. Mi, az egyetemről kikerülő fiatal bábosok azonban már máson szocializálódtunk: komplex képzést és bábos gondolkodásmódot kaptunk. Nagy erőt adott az induláskor, hogy az osztályból négyen ide szerződtünk. A Budapest Bábszínházban végzett, szerződtetett stúdiósok is örömmel csatlakoztak ehhez a gondolkodásmódhoz, jó csapat lettünk. A tanár úr pedig elkezdett olyan rendezőket hívni, akik megbontották az illúziószínház eszméjét. Véletlenül se érts félre: nincs törés idősek és fiatalok között a társulatban, a régi tagok közül is egyre többen elfogadták ezt az irányt. Hogy csak a legidősebb tagunkat, Blasek Gyöngyit említsem, ő bármilyen őrültségre kapható, és örömmel dolgozik fiatalokkal. A paravános játék sem tűnik el, mivel a közönség igényli ezt. A Budapest Bábszínháznak egyik feladata a műfaj hagyományainak őrzése.

– Apropó, rád váró feladatok: a pályázatodhoz csatolt ajánlások közül Pályi Jánoséból idézek, aki szerint a Budapest Bábszínház „viszonyítási pont a szakma számára”.

– Tény, hogy ez a legnagyobb költségvetéssel, legnagyobb társulattal rendelkező hazai bábszínház, és az egyetlen, ami nem bérletes, hanem repertoárrendszerben működik. A miénk a legnagyobb, négyszáz fős színházterem a bábszínházak közül. Vonzó az intézmény a társműfajokban dolgozóknak is, van lehetőség új irányokat keresgélni, ami hathat más műhelyekre is. Nem mindegy tehát, hogy mi történik itt. A Szilágyi-korszak öröksége volt a vidéki intézmények és köztünk fennálló feszültség. Ennek a megszüntetésén a tanár úr sokat dolgozott, és az én céljaim között is szerepel, hogy teljesen lebontsam ezeket a falakat.

Fotó: Éder Vera

– Azt írod, hogy rendszeresen hívnál magatokhoz vidéki előadásokat.

– A Bábu Fesztiválra többször jöttek vidéki előadások, de 2019-ben nemzetközivé vált a fesztivál, és a jövőben ezt erősíteném tovább. Évad közben viszont muszáj lehetőséget teremteni a magyar együttesek fellépésére. Nagyon pici ez a szakma, senkinek sem jó, ha a fővárosi bábszínház nagyon leválik róla, és a budapestieknek is látniuk kell az országszerte készült jó előadásokat. Van erre igény a társulatunkban is, hiszen az egykori osztálytársak az egész országban szétszóródva játszanak. Ismernünk kell egymás munkáit.

– Előadásgyártás: írsz arról, hogy a színészek terheit csökkenteni kell, ezzel párhuzamosan belső pályázattal motiválnád őket saját projektek készítésére.

– Néha viccesen Budapest Gyárszínházként emlegetem magunkat. Attól félek, hogy a leginvenciózusabb kollégák is felőrlődnek a túlfeszített működésben. Évi öt, legfeljebb hat bemutatót tervezek, szemben az eddigi hét-nyolccal. Igaz, a kevesebb premier kevesebb szerepet jelent, de hiszek abban, hogy a színész nemcsak próbálni szeret, hanem játszani is. Bízom abban, hogy ha tehermentesítem a társulatot, akkor lesz kreatív energiája arra, hogy a Kísérleti Stúdió projektünket kihasználva alkotóműhelyként is működjön. A mi belső gondjaink mind a bemutatók éves számához kötődnek, és hogy azokat hogyan osztjuk el. A műhelyeink európai viszonylatban is egyedülállóak, fantasztikus képző- és iparművészek dolgoznak nálunk. Korántsem mindegy, hogy rájuk mennyi munkát öntünk, hogy mennyi idő jut egy báb kivitelezésére. A műszak helyzete általános probléma minden budapesti színházban. Félve mondom, hogy viszonylag jól állunk ezen a téren, a műsorszerkesztésnél rájuk is odafigyelünk. Amúgy érdekes, hogy most, a jövő évad tervezése közben még az öt bemutató is soknak tűnik…

– Öt korosztályt különböztetsz meg a pályázatban, és mindnek évi egy bemutatót szánsz.

– Vannak babaszínházi előadásaink, négy pluszos előadások óvodásoknak, aztán kisiskolásoknak, majd jönnek a tíz pluszos produkciók a felsősöknek, és kell évi egy ifjúsági vagy felnőttelőadás. Sokan ma is azt gondolják, hogy csak óvodásoknak játszunk, de ez rég nem igaz. Egy pedagógus az alsósokat még idehozza, de ez később már nem evidens. Az a cél, hogy a felsősök és a középiskolások is rendszeresen járjanak hozzánk.

– A közönségetekben hol vannak fehér foltok?

– A tízéves korosztálytól jelentkezik a probléma: a pedagógusokat és a szülőket is meg kell győznünk, hogy a bábműfaj érvényes és izgalmas ennek a korosztálynak. Jó döntés volt, hogy például a Coraline-t elkezdtük a jellemzően óvodásoknak fenntartott hétvégén játszani, mert megjelent egy új, családi közönség. Nem kell megijedni az újításoktól akkor sem, ha egy időre csökken a látogatottság. A pedagógusok elérése egyébként kulcskérdés: a Mozgató nevű színházpedagógiai programunkkal sokat dolgozunk azért, hogy szívesen jöjjenek hozzánk, és hozzák az osztályukat is. A felsősöket, az ifjúsági korosztályt és a felnőtt egyéni nézőket is szeretnénk minél szélesebb körben elérni.

– Az új repertoár felépítése együtt jár a mostani szűkítésével.

– Nehéz döntés, de le fogom venni a muzeális előadásokat. Tudom, hogy a Diótörő vagy a Misi mókus vándorúton emblematikus előadás, a hagyományunk része. Viszont ha ma egy család megnézi, akkor nem egy olyan előadást lát, amit én első bábszínházi élményként szeretnék nekik nyújtani. Én az új hagyományok megteremtésében hiszek.

– A pályázatodban a bábjátszás nagy nevei mellett a prózai színház felől érkezők is megjelennek. Mennyire dolgotok ennek a rendezői rétegnek a biztatása, kinevelése?

– Meczner tanár úr jól érezte, hogy kell a bábszínháznak a vérfrissítés. Én ezt színészként is imádtam, az első ilyen találkozásom tizenhat évvel ezelőtt Alföldi Róbert Sade márkija volt. Elengedhetetlen, hogy a prózai irányból meghívott rendező tudjon bábban gondolkodni. Én is úgy kerestem meg alkotókat a fiatalabb rendezői generációból, hogy megvizsgáltam, kiben látom az ilyen absztrakcióra való fogékonyságot. Így jutottam el többek között ifj. Vidnyánszky Attilához, Hegymegi Mátéhoz vagy a k2 Színház vezetőihez. Remélem, hogy az elkövetkező öt évben mindegyikükkel sikerül egymáshoz igazítani a naptárainkat. Az írókat tekintve is komoly kihívás a bábműfaj: Gimesi Dóra már „nagy öreg”, aki képezi a következő generációt. A mi műfajunkban nem egyszerűen színpadi szöveget kell írni, hanem számít a választott bábtechnika, vagy akár az, hogy egy báb nem mondhat hosszú monológokat. Igyekeztem azokat megszólítani, akik fogékonyak erre, például Fekete Ádámot, Tasnádi Istvánt, Szálinger Balázst. A tervezők tekintetében is szeretnék frissítést. A velünk egy épületben lévő Képzőművészeti Egyetemről érkeznek bábtervező növendékek, mindenképp szeretném szorosabbra fűzni velük a kapcsolatot. Hoffer Károly nálunk autodidakta módon kezdett el tervezni, folyamatosan fejlődött, és az ő vizualitása markánsan jelen van az utóbbi évek bemutatóiban. Szeretném tehermentesíteni azzal, hogy régi-új tervezőket hívok meg, mondjuk, Boráros Szilárdot vagy Michac Gábort. Nagyon rég járt nálunk külföldi rendező, külföldi tervező, ezen célom változtatni.

– A Budapest Bábszínház társulati korfájáról írod, hogy alul és felül vannak komoly hiányok.

– A legidősebb generációt hárman képviselik, majd jön egy nagy lyuk, ami miatt szerepek tekintetében fölfelé kell léptetni a színészeket életkorban. A negyvenesek között vagyunk jó néhányan, karakter- és szülőszerepek is megtalálnak minket. A harmincas generációval is jól állunk, de aztán a fiataloknál megint gondok vannak: a húszas korosztályt Pájer Alma Virág és Barna Zsombor alkotja. Ők nagyon terhelhetőek, de szeretném, ha kisebb lenne rajtuk a nyomás. Az egyetemen most harmadéves a Meczner Jánossal közösen vitt bábszínész osztályunk. Bizakodó vagyok velük kapcsolatban, szeretném, ha közülük többen szerződnének ide.

– Feltűnt, hogy szigorúan csak arról írsz a pályázatban, mit tervezel a következő öt évben.

– Egyrészt mert az állást öt évre írták ki, másrészt nem akartam nagyravágyó lenni. A Gimesi Dórából, Ács Norbertből és Hoffer Károlyból álló művészeti tanácsra inspiratív közegként tekintek, ők segítenek a következő években, és megnyomják a vészcsengőt, ha valamit rosszul csinálok. Persze értem, mire utalsz: velük beszélgettünk is arról, hogy milyen kevés valójában ez az öt év. Egy vezetőváltás után tíz évre van szükség, mire az új irányok, változtatások elkezdenek rendszerszerűen működni. Gondolkodtam azon is, hogy a rendezéstől és a játszástól mennyire vonuljak vissza: évi egy szerep beleférhet, már csak azért is, hogy a saját bőrömön érezzem, mi történik „lent”, a színpadon. Fontos egyensúlyba hozni a dolgokat, azért is, mert három gyermekem van. Ha éppen nincs próba- vagy fesztiválidőszak, akkor fel tudok állni fél négykor, és pont odaérek a sulihoz. Amúgy negyvenes nőként jól érzem magam a bőrömben, és nagyon büszke vagyok arra, hogy ennek a színháznak én vagyok az első női igazgatója.