Újranéző – A Vígszínház volt igazgatója, Eszenyi Enikő most felfüggeszti színészi tevékenységét, csak a rendezései maradnak a színház műsorán. Szerzőnk még a járvány előtt újranézte az egyik főszerepében. Panni Puskás annak a dilemmáit fejtegette, milyen stratégiát érdemes választania, amikor A vágy villamosa esetében egy húsz évvel ezelőtt bemutatott előadásról ír kritikát.

Még tavaly láttam A vágy villamosát a Pesti Színházban, és teljesen véletlenül belecsöppentem az előadás huszadik születésnapi ünneplésébe. Cikkemben arra keresem a választ, mitől lesz egy előadás húsz év után is sikeres. Sokat gondolkodtam azon, milyen stratégiát kellene választanom ahhoz, hogy egy húsz évvel ezelőtt bemutatott produkcióról kritikát írjak. Vajon nekem, aki beülök a nézőtérre, tekintetbe kell-e vennem az eltelt időt, és bele kell-e képzelnem magam egy húsz évvel ezelőtti néző helyzetébe – vagy úgy kell tennem, mintha az előadás bemutatójára érkeztem volna? Ebben a kérdésben különben nem igazán jutottam dűlőre, jobbára a két szerep kissé skizofrén váltogatása vált számomra érdekessé: egy általam elképzelt 1999-es néző aspektusa és egy 2019-es színikritikusé – szegény Blanche DuBois őrlődhetett így prüdériája és intimitás utáni vágya között.

Fotó: Almási J. Csaba

A viccet félretéve, az újranézés a színház legalapvetőbb műfaji kérdéseihez vezetett el engem. Például ahhoz, hogy a színházi előadás, amit épp időhöz/pillanathoz kötöttsége miatt szoktunk érdekesnek tartani, képes-e időtálló lenni, ahogy képes erre egy irodalmi mű vagy egy képzőművészeti alkotás? Hogy létezhet-e „klasszikus” előadás? Örömmel tudatom, hogy végül erre a kérdésre is csak félig-meddig tudtam válaszolni, de egy gondolatkísérletem azért akad.

De tegyük fel először a kérdést, hogy végül is ugyanazt A vágy villamosát láttam-e vajon, mint a bemutató közönsége húsz évvel ezelőtt? Itt megint csak kérdések sorával találkozunk szembe, hiszen elolvasva az ezredfordulós kritikákat, az előadás struktúrája nem igazán változott. Változott ugyanakkor sok színész, így a legfontosabb szereplők közül például egyedül Eszenyi Enikő Blanche DuBois-ja változatlan, Stanley Kowalski szerepét Orosz Ákos vette át László Zsolttól, Stella DuBoist Nagy Enikő Horváth Lilitől, Harold Mitchellt pedig Pindroch Csaba játszotta a Tivoliban, ma a Pesti Színházban pedig Király Dániel.

Felmerül ugyanakkor, ha egy előadás rendezőjének ma is jól láthatóan a legerősebb gondolata a főszerepet alakító színész személye volt – Tordy Géza elsősorban Eszenyi Enikő színészi sokszínűségére fókuszált –, és ez alakította ki az előadás rendszerét, akkor egy tízes skálán mennyire tekinthetjük kicserélhetőnek a többi szerepet játszó színészt. Ugyancsak érdekes kérdés, hogy maga Eszenyi Enikő mennyire azonos húsz évvel ezelőtti önmagával? Egy 2016-os cikkben ugyanis így nyilatkozik szerepéről: „Tizenhat évvel ezelőtt, amikor bemutattuk A vágy villamosát, még nem volt annyi élettapasztalatom. Azóta rengeteg olyan meghatározó dolog történt velem, amitől a szerepem tovább épült, változott: voltak fontos találkozások, és elvesztettem az édesapámat, meghalt Kaszás Attila, a volt férjem, és eljátszottam sok gyönyörű szerepet.”

Erősödhet bennünk a gyanú, hogy bár sok az azonosság, ez az előadás mégsem egészen ugyanaz az előadás, amit húsz évvel ezelőtt Tordy Géza a Tivoliban rendezett. De a változások inkább természetes és technikai folyamatokként mentek végbe, és nem igazán szolgálták az előadás felfrissülését, aminek következtében én már meglehetősen porosnak láttam Tordy rendezését. Nem igazán éreztem, hogy Blanche DuBois történetének bármi köze lenne ahhoz a világhoz, amiben élek. Kérdés persze, hogy 1999-ben az volt-e az alkotók célja, hogy valami újat közöljenek Tennessee Williams darabjával. A bemutató környékén született kritikák sem arról árulkodnak ugyanis, hogy az előadás akkoriban kifejezetten előremutatónak számított. Itt megint megérkezünk a klasszikus színházi előadás kérdéséhez: tud-e egy rendező eleve klasszikus előadást létrehozni? És hogy ez az időtállóság abban áll-e, hogy a mű térben és időben eltávolodik attól a világtól, amiben megszületett? Egy színházi klasszikusnak valamelyest meg kell tagadnia jelen idejűségét ahhoz, hogy klasszikussá váljon?

Persze, volt olyan kritikus, aki másban látta az előadás pozitív fogadtatásának okát már megszületése pillanatában is. Koltai Tamás a szerzőnek tulajdonítja a darab adaptációinak általános sikerét: „Tennessee Williams, a finomművű giccsőr még mindig hódít – és méltán. Ebben a században – 2001-ig nyugodtan írhatom így – kevesen tudták nála rafináltabban adagolni az érzelgősséget és az atrocitást, a modern melodrámai színpad két leghatásosabb elemét, amelyek külön-külön is lúdbőrössé teszik a nyárspolgárt, összevegyítve pedig holtbiztosan olcsó katarzisban részesítik.”

Ahogy a ’99-es és 2000-es kritikák, úgy én magam is Eszenyi Enikő Blanche DuBois alakítását láttamaz előadás legfőbb erényének . De ugyanez volt, ami a kritikusok érdeklődését 2012-ben, a Budapesti Kamaraszínház búcsúelőadásán is felkeltette. „Az előadás a végére Eszenyi Enikő jutalomjátékává változott, aki valószínűleg a szokottnál is nagyobb nyomatékkal adta Blanche kiborulási jeleneteit.” – írta Balogh Gyula és Bóta Gábor közös cikkében. Az idézett mondat azért elgondolkodtató, mert nagyon nehezemre esik elképzelni, hogy lehetett 2012-ben nagyobb nyomatékkal játszani Blanche kiborulási jeleneteit, mint amilyennek én láttam ezeket a húsz éves jubileumi előadáson. Eszenyi alakításának lényege ugyanis mind a mai napig éppen a szégyentelenül intenzív színpadi jelenlét. Azért írom, hogy szégyentelen, mert nem találok jobb szót arra, amikor egy színész szándékoltan nem törődik azzal, hogy adott szituációban valami a közízlés számára „túl sok”-nak tűnik. És éppen ebben áll az alakítás sikere, hogy vannak olyan művészek – és Eszenyi egyértelműen ilyen –, akiknek kifejezetten jól áll, ha nem fogják vissza magukat, hogy megfeleljenek ezeknek a vélt elvárásoknak.

Eszenyinél őrültebb Blanche DuBoist, azt hiszem, aligha látott a magyar színháztörténet. Gesztusait és tekinteteit nézve, valamint hangját, hangsúlyait hallgatva már első jeleneteiben tökéletesen egyértelművé válik számunkra, hogy kevés a remény a nő pszichés felépülésére. Ami némi aggodalomra is okot adott: nem tudtam, ha ilyen állapotban látom már most a főszereplőt, hova fokozható még mindez az előadás végéig. Eszenyi azonban sikerrel működteti ezt a folyamatot, és elviszi szerepét a legszélsőbb pontig, közben pedig a határokat feszegeti a lélektani realizmus és a melodráma között, de egy pillanatra sem válik játéka ízléstelenné.

Koltai Tamás persze sokkal pontosabban megfogalmazta már a lényeget 2000-ben, ugyanebben a folyóiratban. „Tordy és Eszenyi el merik játszani Blanche irodalmi megőrülését, a szerep utolsó harmadát, amelyben a williamsi alélt lirizmus végképp lila giccs-be fordul, s amit az utóbbi idők előadásai csak erős húzásokkal vállaltak, kegyetlenül kiirtva a bomlott agy szépelgő ornamenseit, helyette a puszta fizikai erőszak szótlan áldozataként ábrázolva a hősnőt. Eszenyi ezzel szemben eljátssza a bomlott agyat, a fölborzolt hajjal, elmázolt rúzzsal révült menekülést kereső tébolyultat, akit arccal a földre teper az ápolónői maszkot viselő női kápó, és Margarétaként az üdvözülés régiójába emel »az idegen emberek jósága« – a mentőangyal helyett a mentőorvos. Életveszélyes művelet, de sikerül.”

Ám míg Koltai Tamás kritikája Blanche-ot egyértelműen áldozatnak tartja, addig Stuber Andrea a Criticai Lapokban felhívja a figyelmet a főszereplő egy másik jellemvonására, amely szintén igen erősen kiütközött a 2019-es előadáson, és árnyalta a főszereplőről kialakított képet: „El is érkeztünk az előadás legfőbb tényezőjéhez, Eszenyi Blanche-ához. Ehhez a szép, csapzott nőhöz, aki talán inkább maga bánt el az életével, mint hogy az élet bánt volna el ővele. Akinek feszült idegessége mögött nemcsak hisztéria, de agresszivitás is bujkál, akiben a finomság is csak megjátszás és a kedvesség is csak számítás, s aki minden gyarlósága ellenére ab ovo nem arra rendeltetett, hogy megalázzák és elveszejtsék.” (Stuber Andrea: A ’47-es Villamos, Criticai Lapok 2000/1.)

Talán már megsejtette az olvasó is, hogy mire szeretnék végül kilyukadni a cikk elején feltett kérdésemmel kapcsolatban. Véleményem szerint, ami húsz éven keresztül töretlen sikerrel a színpadon tartotta A vágy villamosát, az egy nagy szerep és egy nagyszerű színészi alakítás találkozása. Az előadás összes többi komponense – legyen szó a stilizált, illusztratív díszletről (egy villamoskocsi Kowalsiék fürdőszobája), vagy a többi színész különben szintén remek alakításáról – tulajdonképpen ehhez asszisztál, ezt az egyetlen alakítást teszi lehetővé. Jellemző az is, hogy míg Koltai Tamás és Stuber Andrea kritikája is említést tesz egy rosszkor csöpögő esőgépről, addig az én figyelmemet olyan mértékben terelte el Blanche DuBois minden egyébről, hogy nem tudom megmondani, megjavult-e a szerkezet mostanra, vagy csöpög-e még mindig akkor is, amikor nem kéne.

Mi? Tennessee Williams: A vágy villamosa
Hol? Pesti Színház
Kik? Eszenyi Enikő, Orosz Ákos, Nagy Enikő, Király Dániel, Gilicze Márta, Hegedűs Miklós, Lázár Balázs, Dengyel Iván, Tar Renáta, Venczel Vera, Vecsei H. Miklós
Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Bartha Andrea. Zene: Németh Zoltán, Dramaturg: Böhm György. Rendező: Tordy Géza.