A tékozló fiú nyárról nyárra hazatér, a Kőszegi Várszínház évek óta elképzelhetetlen Gergye Krisztián-bemutató nélkül. A táncos-koreográfus ismét szólóval jelentkezett: az Ahol a sötétség a színlap szerint is a múlt évi Levitáció folytatása.

Is – hiszen kis túlzással olyan, mintha Gergye Krisztián folyamatosan – nem apadó invencióval és fantáziával, de konokul és következetesen – voltaképpen egyetlen, lélegző, növekvő, fejlődő, megzabolázhatatlanul indázó, képből, hangból, mozgásból táplálkozó előadáson dolgozna. Az életmű úgy növekszik, mint a világosság felé nyújtózkodó fák (csak lehet, hogy ennek a fának az ég felé kalimpálnak a gyökerei). Mintha az volna a tét, hogy Gergye Krisztián határtalan fantáziája képes-e megállítani a mindent fölfaló semmit: ez az ő végtelen története, bemutatótól bemutatóig.

Fotó: Büki László/Kőszegi Várszínház

Az Ahol a sötétség azonban egészen konkrétan hozzákapcsolható a 2019-es Levitációhoz, amelynek vetítettképes hátterét Gergye-akvarellek adták. Az új előadásban egyetlen kép (telített Gergye-tér) kel életre: Trifusz Péter képzőművész-grafikus tervezői közreműködésével az ábrázolt építmény, kilépve a síkból, háromdimenziós, belakható és átjárható, fémelemekből összeszerelt masszív díszletté változik. És máris benne vagyunk a Gergye-univerzum közepében: az elkoptatott, közhelyszerűségében mellőzendő, mert kiüresedett fordulat, hogy valami „életre kel”, a bemutató kontextusában fölragyog. Például azért, mert Gergye Krisztián világában központi szerepet kap élet és nem-élet konstellációja: a rés – ha van – a kettő között. A probléma megtestesítője élet és nem-élet metszéspontján a báb, a marionett, amely itt is fölbukkan, több alakban. Néha maga a táncos válik bábbá; ilyenkor az a kérdés, hogy hol van, van-e valahol mozdulatlan mozgató. A maga módján a díszletté, játéktérré – testté – váló Gergye-kép is bejárja ezt az utat.

Az építmény (amely az alkotó közlése szerint „tényleg” létezik) előbb mozdulatlanságra ítélt képpé-jellé transzformálódott Gergye Krisztián kezén: Levitációk címmel a Kőszegi Várszínházban nyílt meg az első önálló Gergye-kiállítás a szabadtéri szezon elején. (Ez a kőszegi gravitáció: a szülőváros nem ereszt.) A kiválasztott kép aztán visszaköltözött a térbe. De úgy költözött vissza, hogy a néző szemében, vagyis hatásában, látványában megmaradt képnek: a realitást imitáló kétdimenziós perspektíva a színpadon – „élet” és „nem-élet” metszéspontján – meredek lejtővé változik. A nézőtér felé erősen lejt a díszlet. Ezen a konkrét lejtőn áll vagy bukik az előadás. Ha a Levitáció a földtől való elrugaszkodásra tett kísérlet, lélegzetelállító mutatvány, akkor az Ahol a sötétség a táncos számára folytonos próbatétel, kapaszkodás, elegánsnak és könnyednek tűnő erőfeszítés: a szó szoros értelmében vett küzdelem a gravitációval. A tömegvonzással, az anyaggal, a sötétséggel (akár dosztojevszkiji értelemben); az érzettel, hogy „altat, lehúz, befed”. A két bemutató – egyazon érem két oldala.

A Gergye-előadások egyfelől rendre fölkínálják magukat a narratív értelmezésnek, másfelől legalább ekkora erővel ellen is állnak a történetté válásnak, az elmesélhetőségnek: folyton kisiklanak, új irányt vesznek, mintha sok „nagy történet” pulzálna bennük, általuk  egyszerre – és ebből a pulzálásból jönne létre az új minőség. A sötétség és a világosság küzdelme az ember nagy toposzai (köz/helyei) közé tartozik, erre épül az Ahol a sötétség „története”, de az ismerősség biztonsága és a meglepetés ereje most is együtt van jelen, végig készenlétben és nyitottságban tartva a befogadót.

Mindeközben a kőszegi várudvaron egyre sötétebb és bársonyosabb fölöttünk az ég. A nyitányban a sötétből komoran kiváló, fölfénylő hatalmas tárgy (test) mintha leleplezendő emlékmű volna: a hatásos és monumentális zenével kísért látvány lenyűgöző. De az illúzió is lelepleződik: ilyen a színpadon megvilágított fekete fólia, ilyenek a félelmetes filmes szörnyek. A lepel a hátoldalán mozogni kezd – mintha hol itt, hol ott keresne kijáratot rajta valaki/valami –, aztán lassan csúszásnak indul, kígyózik, tekereg. A következő pillanatban már nem a lepel mutatja magát élőlénynek, hanem maga a mögötte-alatta föltáruló, lelepleződő építmény, amely lassan, de biztosan eltünteti, bekebelezi, magába szívja ezt az óriási, zizgő, sötéten fénylő tüneményt. A hatodik percben válik láthatóvá a maga teljességében a kétszintes, vagy inkább galériás tér, az ember nélküli, megtestesült, fénnyel festett Gergye-kép. Bár csak részleges a teljesség: a képi perspektíva bizonyos zugokat elrejt a szemünk elől. Elhagyott ipari épület? Rituális fürdő?  Üres tér – ha innen nézem, magas, ha onnan nézem, mély. Papírrepülők érkeznek valahonnan, aztán hátul, a megvilágított ajtókivágásban-átjáróban megjelenik a kicsi bábu. Rongybaba? Homunkulusz? Integet. Láthatatlan mozgatója elengedi: lehull a mélybe, eltűnik a szemünk elől. (De föltűnik majd megint: a táncosnak partnere, terhe, keresztje, alteregója, perspektívája.) Aztán üres fekete cipők lépegetnek – mintha maguktól – a tér felső szintjén. A tizenegyedik percben megjelenik a táncos: háttal a nézőtérnek, mintha marionettbáb lenne maga is. A zene lágyul, finomodik. A táncos felénk fordul, az arca nem látszik (mint egy Magritte-képen). Integet. Rátapad a falra, mintha járni tanulna. Bizonytalan. Összecsuklik. Élni tanul.

Gergye Krisztián teste egy-egy perctöredékre ebben az előadásban is megidézi az ókori görög vázaképeket, a sziluettjén át-átsejlik a faun. Talán ő az, aki egy kitartott pillanatban kaján ördögmaszkban nevet a szemünk közé. (Ez az egyetlen alkalom, amikor a táncos fölmutatja az arcát.) Most a kezek és a lábak a főszereplők. Az önálló életre kelő kézfejek és lábfejek tánca (ki a mozgató?) a kétezer éves történetet meséli újra. A bibliai történetre asszociáltat az előadásban feltűnő harmadik bábfigura is: a térben kifeszített, megsebzett fehér kabát. Mindig részekben az egész.

A gravitációval folytatott légies küzdelem átjárja a teret. A táncos fölfelé törekszik, lecsúszik az építmény keskeny peremén. A korlátba kapaszkodik. Artistává változik. A felső szinten elhelyezett maroknyi gömbben (gömbön) talál fogódzót – vagy talpalatnyi helyet. Végül tenyerébe zárva, óvatosan magával viszi: mint illúziót. A táncos teste tölti be a kiüresedett közhelyeket.

Minden nagy történet körtáncot jár: az óra végén az alaktalan fóliamassza, a sötétségszörny visszalopakodik, hogy megint birtokba vegye a teret. A barokkos hullámzásban nem is lehet tudni, hogy ki fal föl és kit. Az ember – báb vagy táncos – már csak sziluettjében létező árnyék. Hátul és oldalt a fénysáv egyre szűkül, mintha ajtó zárulna be. Aztán sötét.

Hol? Kőszegi Várszínház
Mi? Gergye Krisztián Társulat: Ahol a sötétség
Kik? Rendező, koreográfus, előadó: Gergye Krisztián. Díszlet: Trifusz Péter. Jelmez: Béres Móni. Vetítés: Diena László. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Fény: Bakos Zoltán.