A 18. Spinoza Zsidó Fesztivál a korábbi évekből örökölt repertoár mellett három bemutatót hozott, köztük két ősbemutatót: a Szerelmünk, Sisi monodrámát és a Fagypont alatt felolvasószínházi előadást. A 2008 óta sikerrel játszott Címzett ismeretlen pedig új szereposztásban, új rendezésben tér vissza.

A Címzett ismeretlen szereplői, Max Eisenstein és Martin Schulse barátok és üzlettársak. Kaliforniában együtt csinálják meg a szerencséjüket, így mikor Martin 1932-ben családostul visszaköltözik Németországba, magas életszínvonalon élhet. Meleg hangvételű levelekben tartják egymással a kapcsolatot, Martin azonban egyre inkább a nemzetiszocialista eszmék hatása alá kerül, majd minden kapcsolatot megszakít barátjával. A kritikus pillanatban Max húgát is cserben hagyja Max könyörgése ellenére, aki pedig mindent megtesz, hogy bosszút álljon. Ez egy izgalmas történet, amely egyúttal részletgazdag korrajzot is nyújt – a levélregényből készült kétszemélyes levéldráma viszont nem tud ennyire izgalmas lenni, minthogy a színpadon mindössze annyit látunk, ahogy a két férfi levelet fogalmaz vagy épp a másiktól kapott levelet olvassa fel. A nézőpontok váltakozása nem sokáig képes feldobni ezt az egyhangú szerkezetet, az a keret pedig, hogy végül valaki megtalálja és felolvassa a leveleket, felesleges kenyérmorzsának tűnik. A színpadképben is szigorú, szinte szembántóan sivár a szimmetria: egy saroknyi San Francisco, egy saroknyi Németország.

Címzett ismeretlen. Fotók: Véner Orsolya

Hajdú László mint Martin és Széll Attila mint Max úgy játszanak egymástól néhány méterre, mintha valóban egy óceán választaná el őket egymástól, még akkor is, amikor a másik tekintetét keresik. Leplezetlenül nehéz dolguk van. Elsöprő erejű színészi játékra lenne szükség, hogy ne váljon monotonná az előadás. Hajdú Lászlónak ráadásul még nehezebb dolga van, mert miközben a németországi viszonyokról ír aprólékos beszámolókat, azt is hitelesen be kellene mutatnia, ahogy progresszív gondolkodása fokozatosan a történelmi légkör martalékává válik. Nagyon lassan épül fel ez a történet, és nem is a személyes tragédia, sokkal inkább a néző bosszúszomjas igazságérzete és a bosszú sötét humora hozza vissza az előadás dinamikáját. Látni akarjuk Martint megbűnhődni, és Max szerepében Széll Attila játéka is akkor működik a legjobban, amikor a szorongó, megbántott figurából egy végletesen kiábrándult, könyörtelen bosszúállóvá avanzsál. Cinikus félmosollyal, fáradhatatlanul írja rejtjelesnek látszó leveleit, amelyek Martint egy összeesküvés részvevőjének állítják be, míg el nem éri, hogy a húgának írt levelekhez hasonlóan, címzett hiányában ezeket is kézbesítetlenül kapja vissza. Az a tekintet a csúcspont – és nem nagyon megnyugtató ennek az élménynek a belső visszássága.

A Fagypont alatt a legkerekebben végrehajtott elképzelés a három bemutató közül, olyan kellemesen minden a helyén van benne. Az előadáshoz egy egyoldalas, írásos összefoglalót is kapunk szerzője, Vándor Lajos életéből és munkásságából, majd videóchaten bejelentkezik a hagyatékot gondozó lánya is Ausztráliából. Kimondottan megnyerő, hogy felolvasószínházról van szó, nem akar ez egy kész, komplett előadásnak látszani, Máté Gábor rendezése is nagyvonalúan mértéktartó, így amit ígér, azt maradéktalanul be is tudja tartani. A Fagypont alatt ugyanis többé-kevésbé bevallottan semmi extra: egy hagyományos szerkezetű társalgási dráma szerelmi három(és fél)szöggel, csattanóra kihegyezve. Nem mond különösebben semmi újat vagy jelentőset, de nem okoz csalódást.

Fagypont alatt

Egy isten háta mögötti rádióállomáson a Vecsei H. Miklós által megformált opportunista, önérzetes gyakornok kötelező egy évi szenvedése véget ért, és már csak a kocsit várja, amely visszaviszi az ismert világba. Az állomásparancsnok felesége azt tervezi, hogy elhagyja férjét és a fiúval tart, a kocsi viszont nem jön, így maradnak összezárva a lehetetlen helyzetben hárman, míg be nem következik a fordulat. Kern Andrásnak kontaktként távol kellett maradnia, így helyette Máté Gábor vív meg állomásparancsnokként Vecsei H. Miklóssal komótos verbális hadviselésben. A feleség Lévay Viktória képében ölti fel a helyi femme fatale szerepét, aki hanyag odaszúrásai ellenére bárkivel elmenne, aki hajlandó magával vinni a városba. Az okos, szellemes dialógusok elég jól szólnak, a fordulat várható, de mégsem egészen kiszámítható. Korrekt előadás, semmi emlékezetes.

Nógrádi Gábor monodrámája, a Szerelmünk, Sisi az Erzsébet császárné meggyilkolása előtti óráról szól, amelyben Sisi visszatekint az eltelt évekre. A szöveg maga elég hisztérikus anyag, tele elképzelt és felidézett párbeszédekkel, kirohanásokkal, gúnyrajzokkal, és Czeizel Gábor rendezése még talán rá is tesz egy lapáttal. Gubík Ágnes pedig mindent megcsinál, uszályos, párnázott ruhájában virtuóz módon járja be a színpadot, tükörbe vicsorít, falat püföl, ablakpárkányra mászik, gesztusok és arcjátékok extremitásokig menő palettájával dolgozik. Ezek a túlzások ugyanakkor egybevágnak azzal a hiú és sérülékeny figurával, akinek Sisit képzelni lehet. Ez a Sisi nem egy idős nő, még bőven tele van energiával, a keserűsége is izzik, a csalódottsága is, nem hisszük el neki, amikor azt mondja, kihunyt belőle a tűz. A szöveg hatvanéves Sisije érzi, hogy már a halálba készül, pedig mit sem tudhat a közelgő merényletről – ezzel szemben Gubík Sisije nagyon is eleven.

Szerelmünk, Sisi. Fotók: Véner Orsolya

A színlap alapján úgy tűnhet, a dráma nagymértékben Erzsébet zsidókhoz fűződő viszonyáról szól, de a téma alig jelenik meg az előadásban. A fókuszban az abszolutizmus világában boldoguló nő, annak méltatlan „női” eszközei és az anyaságban megélt kudarc és veszteség áll elsősorban, de elég nagy hangsúlyt kapnak Sisi költői, írói ambíciói is. Gubík Ágnes kiválóan érzékelteti az egyes szereplőket azáltal, hogy Sisiként kifigurázza őket, a királyné anyósa szinte önálló szereplőként jelenik meg ebben a visszatükrözésben. Emellett viszont nagyon hiányzik az, hogy a főszereplő karaktere is ennyire konzekvens legyen. A kislány, a fiatal nő, a hol meghunyászkodó, hol lázadó feleség, a megtört, gyászoló anya és a ki nem teljesedett művész maszkokként váltogatja egymást Gubík játékában, nincs itt egy egyértelmű jelenidejű Sisi, csak a múlt nehezen követhető, random összevillanásait látjuk.

Ehhez a túlzó, sokszor maníros, teátrális játékhoz tér is kellene, de a színpad itt összenyomja Gubík őrjöngését. Zöld kárpitos háttér, vörös drapéria, a színésznőn kék ruha, mind cikornyás mintázattal, a pianínón tarka takaró, piros szőnyeg, meleg, sárga fények. Az össze nem illő, régi tárgyakkal és erős színekkel telezsúfolt tér a dráma szerint hotelszobát kellene ábrázoljon, de sem helyszínt, sem kort nem idéz meg, kopott és zavaró az összkép, elhitelteleníti a játékot, jobban működne az előadás akár a teljesen üres színpadon is, valójában ugyanis nincs jelentősége a díszletnek. Talán egyedül a kesztyűjátéknál kap jelentőséget a tárgyi világ, Sisi egyenként hat kesztyűt vesz elő és húz fel a kezére, mindegyiket megnevezi: személyek, akiket elgyászolt, a hatodik név nélkül marad, „valaki”. Dramaturgiailag egészen szép megoldás, a jelmez puszta esztétikáját tekintve viszont kevésbé szerencsés.

A Spinoza pici színházterme nagyon zsúfoltnak tűnik, általában nem is érzem a maszkot, de ezúttal hiába kerreg a légkondi, fullasztó a levegőtlenség, hosszúnak tűnnek a másfél órák. Ezek az előadások nem vonják el a figyelmet a diszkomfortról.

Hol? Spinoza Ház

Mi? Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen
Kik? Szereplők: Hajdú László, Széll Attila. Rendező: Czeizel Gábor.

Mi? Vándor Lajos: Fagypont alatt
Kik? Kern András, Máté Gábor, Vecsei H. Miklós, Lévay Viktória. Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Rendező: Máté Gábor

Mi? Nógrádi Gábor: Szerelmünk, Sissi
Kik? Előadja: Gubík Ágnes. Rendező: Czeizel Gábor