Életigazságokat, sorsokat közvetít lakonikus nyugalommal, kortalan bölcsességgel. Játszott királynőt és cselédet, tragikát és komikát, ismeri a fényben „sütkérezést” és a  karakterszínészet csínját-bínját. Majdnem ötven éve van a pályán, abból közel huszonöt éve a Radnóti társulatában. Előtte Szeged, Miskolc, Győr, József Attila Színház, szabadúszás útvonalon folytatta a színészmesterséget. Legújabb szakmai kihívása a Radnóti új játszóhelyén, a Tesla Laborban a Gina rendőrségi nyomozónője.

Fotók: Máté Balázs

Karakteres, temperamentumos, szókimondó embernek tűnsz. Okozott valaha gondot a pályán, hogy nem rejted véka alá a véleményedet?

Világéletemben közösségi, társasági ember voltam. Felemeltem a szavamat, érdekelt mások véleménye, elmondtam a sajátomat, de soha nem sértőn. Elismerik rólam, hogy jó kolléga vagyok: a Márta olyan aranyos – mondják, de időnként felkapják a fejüket, mert egyszer csak beszólok. Rendezőknek is. Gothár Pétert imádom, nagyon tehetségesnek tartom. Amikor Osztrovszkijtól az Erdőt rendezte a Radnótin, szerencsém volt vele dolgozni a jól sikerült előadásban. Gothár szeret felordítani a színészeknek a próbákon. A fiatalabbak nem mernek visszaszólni neki. Felemelt hangon kérdeztem: A színész miért nem ordíthat vissza? Másnap egy szál vörös rózsát kaptam tőle. A pályám elején sokat dolgoztam Szikora Jánossal, egyszer neki is leüvöltöttem a fejét.

– Kraftban, strapabírásban sem szenvedsz hiányt…

– Lelkileg, fizikailag, pszichésen nagyon sok mindennek kell megfelelni, hogy valaki alkalmas legyen a pályára és ne haljon bele. Belehalni idézőjelben, mindent beleadni csak nagy szerepbe kell. Ha valamiért, azért lehet irigyelni a színészeket, mert este héttől tízig nem a saját életüket élik. A visszapofázás nem feltétlenül szükséges, nota bene az én karrieremen abszolút nem ez látszik.

– Induláskor nagy tragikakarriert jósoltak neked. Visszamenőleg nem bánod, hogy a drámai hősnő vonulat megszakadt?

– Az alkatomból, az orgánumomból kifolyólag tragikai alkat voltam. De ugyanez mondható el Andai Györgyiről, Bánsági Ildikóról is, akikkel egy osztályba jártunk a főiskolán. Szegeden Antigonéval kezdtem, utána hála Istennek sokfélét játszottam az operettektől kezdve komédiákon át tragédiákig. Mostanában gyakran gondolok arra, hogy hamarosan aranydiplomások leszünk, de vajon kik és hol fogják átadni nekünk az aranydiplomát. A mestereim már nem élnek, boldogan elfogadnám mondjuk Zsótértól vagy azoktól, akik most a Színművészetin tanítanak.

Te is jelét adtad a szolidaritásnak az SZFE hallgatóival, részt vettél a Radnóti versmondó kezdeményezésében egy József Attila-verssel. Hogyan éled meg az egykori alma matered elleni támadásokat?

– Nagyon szomorúan. Soha nem számítottam volna arra sok bántalomra, igazságtalanságra, ami az SZFE kapcsán a szakmánkat éri. Szolidaritásomat fejezem ki a hallgatók felé, de nem állok bele a harcba, ezt a harcot nekik kell megvívniuk. Elszomorít egyes kollégáim köpönyegforgatása. Ha egyszer valamiért kiállt az ember, akkor ne változtasson a nézetén, vagy ha már nem érzi aktuálisnak a korábbi állásfoglalását, akkor maradjon csendben.

– Nem gondolod, hogy a mai diákok az előző nemzedékek hallgatását szívják – a bátorság, a kiállás hiányát?

– A saját ötvenéves szakmai múltamra visszagondolva nem voltak olyan problémák, ami miatt nekünk forradalminak, bátornak kellett volna lennünk. A kultúrát teljes mértékben támogatták. A díjazásoknál sem az volt, hogy olyanokat ismertek el, akik semmit nem tettek le az asztalra, a tehetségteleneket, hanem két egyformán tehetséges színész közül az kapott díjat, aki párttag volt. Arról nem beszélve, hogy „az én időmben”  a színészeknek még rangja volt. Manapság az egész világon oda jutottunk, hogy a szakmánknak nincs becsülete, egy művész nem ér annyit a társadalomban, mint régen. Emlékszem, a pályám elején Szegeden egy társaságot alkottunk ügyvédek, színészek, orvosok, festőművészek. Ma elképzelhetetlen, hogy mondjuk egy újgazdag nagyvállalkozó partijára meghívjanak egy színészt, ha csak nem valami hú de nagy tévés celeb az illető. Nagyon más lett a világ. A legjobban az értékvesztés fáj. Nemrég „Csókolom, művésznő!”-vel köszönt oda nekem egy belvárosi üzletközpont előtt a biztonsági őr. Na, gondoltam, biztos nézi a Drága örökösök sorozatot. De, mint kiderült, a Radnótiba jár, onnan ismer. Valaha hajókon, elegáns éttermekben volt cigány zenész. Mesélte, hogy esténként az Anna presszónál járva hallja, hogy valaki csak három akkordot tud játszani a gitárján. Egyszer bement hozzá, és megkérdezte a srácot, tudja-e, hogy régen Cziffra György játszott ott. Persze nem is hallott Cziffráról.

–­ Minek a hatására választottad a színészmesterséget?

Azon kívül, hogy anyám sokat olvasott, zenét hallgatott, nem volt semmilyen kapcsolatom a színészettel. Az általános iskolában Hajnal Ernő magyartanár felfedezte, hogy szépen mondok verseket. Az Egyetemi Színpadosokkal dolgozott, és elvitt magával, hogy nézzem a nagyokat. Aztán jöttek az iskolai, kerületi, budapesti, majd országos szavalóversenyek. A televízió is közvetítette a Csillebérci Úttörőtáborban megrendezett országos szavalóversenyt, ahol Martin Márta aranyérmet nyert. Nagy copfos, selyem úttörőnyakkendős lányként hazafias érzelmekkel adtam elő Radnóti Nem tudhatom című versét. Gimnazistaként egyáltalán nem érdekelt a tanulás. Annál inkább érdekelt a 60-as évek nagy amatőr színjátszó mozgalma. A Fehérvári úton megalakult a Budapesti Ifjúsági Színpad, ahol 16 évesen Iphigéniát játszottam az Iphigénia a tauruszok földjénben. Lényegében menekültem a színészetbe. Anyámmal egyik albérletről a másikba, egyik szolgálati lakásból a másikba vándoroltunk. A Teleki Blanka Gimnáziumban négyes albérletben laktunk tanárnőkkel. Mi anyámmal és a nagymamámmal egy szobában. 1956-ban Molotov-koktélt dobáltak a gyerekek a szobánkból a szovjet tankokra; fogtuk a nagymamát a fotellel együtt és levittük a Május 1. úti általános iskola pincéjébe. Nos, ezek az élmények sodortak a színészethez.

– Évekig Szeged, Miskolc, Győr vonalon „kalandoztál”. A vidéki műfaji mindenevés után nagy volt a váltás, amikor fővárosi színész lettél?

– Tíz év ún. vidéki sztárság után Iglódi István és Szabó Ervin hívására a József Attilába szerződtem. És egyszer csak az addigi fizetésem felét kaptam, a főszerepek elkerültek, nagyon rossz rendezőkkel pocsék előadásokban kellett „aláhegedülnöm”. Vasárnap délelőttönként gyenge mesedarabokban szerepeltem. Aztán meghívtak Pécsre Mrożek Tangójába Eleonóra szerepére, a színház kiadott. Igen ám, de a premier napján is a Dörmögőék vidámparkja című mesejátékot kellett játszanom. Akkor felmondtam, és onnantól kezdve szabadúszó lettem. Nehéz időszak volt azt leszámítva, hogy nem kellett utazgatnom, újra hívtak a szinkronba is. A Játékszínben meg a Vígszínházban kaptam kisebb szerepeket.

Fotó: Éder Vera

– Sokszor elmondtad, hogy nem a szerep nagysága, jelentősége számít, hanem hogy mit tudsz egy karakterből felépíteni. Lemondásokkal járt a részedről az átmenet a kicsiny, de erős jelenlétet igénylő epizódszerepekre?

– Soha nem voltam Júlia, nem játszottam csicsergő lányokat. Abból a szempontból nem érzékeltem váltást, hogy ha majd megöregszem, a csodálatos dívák, királynők helyett nagymamákat kell játszanom. A híres győri, Szikora rendezte Hamletben  Cserhalmival Gertrud királynő voltam. Aztán büszkeséggel töltött el, hogy az ún. kicsi szerepeket is meg tudom csinálni. Vannak színészek, mint Mensáros, Tolnay és még hosszan sorolhatnám, akik magukra húzzák a szerepeket. Bármilyen karaktert hoznak, elhiszed nekik, hogy önmaguk. Ezzel szemben én belebújok a karakterbe a mozgásától a beszédstílusáig. A Radnótiban ketten vagyunk öregasszonyok Csomós Marival. Természetesnek tartottam, hogy ő játssza a főszerepet, én meg mellette másodvonalban az epizódszerepeket. Amikor megkaptam a Gobbi Hilda által alapított Aase-díjat „az emlékezetes percek és pillanatok főszereplőinek”, az újságírók arról faggattak, milyen érzés karaktereket játszani. Mire azt feleltem, hogy fantasztikusan büszke vagyok rá. Gondoljunk csak bele, valaki főszerepet játszik, és az első monológja nem sikerül valami jól, van még esélye, hogy a második jobb lesz, a harmadiknál pedig már odavan tőle a közönség. Nekem mindössze pár percem van arra, hogy felmutassak egy embert, egy jellemet, egy szituációt. Erre mondta Peter Brook, hogy valaki bal egyből átmegy jobb egybe, és nem történik semmi, és másvalaki szintén átmegy bal egyből jobb egybe, és az olyan, mint eljutni a templomból a temetőbe. Ez a színészet lényege.

Igaz, miszerint Zsótérnak köszönheted a radnótis tagságodat?

– Szikora rendezte az Álmok a császárságról című japán darabot, amiben Béres Ilonával játszottam vendégként. Zsótér először abban látott, és meghívott a Rigolettóba, amit a Radnótin rendezett. Bálint Andris, akivel még a főiskoláról ismertük egymást, megkérdezte, hogy nem akarok-e szerződni hozzájuk. Egy napig nem gondolkodtam, örömmel igent mondtam.

– Zsótért tartod az egyik kedvenc rendeződnek. Mit szeretsz az ő munkamódszerében?

– Az összes radnótis rendezésében benne voltam. Értem az asszociációit, az érzékenységét. Pontosan tudom, hogy ha netán ordít, azért teszi, hogy még jobb legyek. Észrevettem, hogy akiket reménytelennek lát, azokkal nem ordít, nem is instruálja őket. Úgyhogy erre büszke vagyok. Valló Pétert is nagy mesteremnek tartom, az ő Sztanyiszlavszij-módszerét is imádom. Valójában Zsótérnál is a Sztanyiszlaszkij-módszer a kiindulópont azzal a különbséggel, hogy ő mögé néz, mint a hagyma héját fejti le a különböző rétegeket. A Rettegés és ínség…–ben például a falon voltak szőnyegek, és arra kellett felmásznunk. Ha ehhez nem kap magyarázatot egy színész, vagy nem érzi magától a jelentését, akkor modernkedésnek tűnhet. Zsótérnál pedig azt az állapotot fejezte ki a falra mászás, amire azt szoktuk mondani, hogy falra mászok, mert annyira kivagyok.

– Hiszel abban, hogy nem árt, ha színész és rendező ízlésben, gondolkodásmódban kompatibilisek egymással?

– Azt gondolom erről, hogy vannak, akik csak főszerepeket tudnak játszani, és vannak, akik meg csak ötperces karaktereket. Mind a kettő lehet zseniális. Én valahol a kettő között vagyok, ezt is tudom, meg azt is tudom. Nem akarnék nagyképűnek látszani. Mellesleg ötvenéves koromig nem volt önbizalmam a színpadon. Nagyon sok múlik azon, hogy egy rendező meglátja benned a képességet egy szerep eljátszására vagy sem. Főleg a filmesek hajlamosak arra, hogy csak egy szerepkörben tudják elképzelni a színészeket. Egyszer ajánlottak egy halk ügyvédnő szerepére valamelyik Gothár-filmben, mire ő azt mondta, a Márta harsány.  Holott harsány is vagyok meg halk is. Nehéz ez a pálya, sok múlik a szerencsén. Ahhoz, hogy megmutasd a tehetséged, állatira kell, hogy higgyenek benned.

Fotó: Dobos Tamás

– A Lear királyban dolgoztál először Alföldivel. Úgy hírlik, féltél, hogy meg tudsz-e felelni neki. Az évekkel, a tapasztalatokkal nem halványul a megfelelési vágy?

– Nem. Rettegtem az első közös munkánknál Robival. Nagyon tehetségesnek tartom, tudtam róla, hogy nem könnyű eset. Alföldi se kesztyűs kézzel bánik a színészekkel a jó ügy érdekében. Aztán hála Istennek remekül kijöttünk egymással, úgy érzem, hogy szeret. A Futótűzben mindig megdicséri a kis jelenetemet. A III. Richárdban partnerként kerültünk össze, az anyját játszom. Komoly jeleneteink vannak, egyszer verekszünk is. Robi rendkívül figyelmes, óvatos partner, vigyáz rám annál a résznél is, amikor a térdemre esek, nehogy megsértsen a fémkarmaival.

– A Bálint András-féle színvonalas polgári színházból Kováts Adél igazgatása alatt bátrabb, kísérletező, társadalmi aktualitásokat felvető színház lett. Mi a véleményed az arculatváltásról, a társulat megfiatalodásáról?

– Nem lehet okom panaszra, hiszen Adélka ugyanúgy számít rám, mint ahogy Andris számított. Már csak hárman vagyunk a Radnótiban a korosztályomból, Andris, Csomi (Csomós Mari) meg én. Az építkezés, aztán a járvány kissé szétzilálta a színházunkra jellemző családias légkört. Jelenleg cigányéletet folytatunk, a legtöbb előadást külső helyszíneken játsszuk. Hiányolom, hogy egy éve nem voltam az öltözőmben. Ebben a zűrzavarban megszűntek a jó kis meleg előadások utáni együttlétek a büfében. Nagyszerű kezdeményezés Adél részéről, hogy létrehozta az új próbatermet, ahol önálló esteket lehet tartani, öltözővel, várakozóval, retró-székekkel, a falakon a társulat tagjainak gyerekkori fotóival.  Az is öröm, hogy a Tesla Laborral lett egy új játszó helyünk. Arról nem beszélve, hogy a Radnóti azon kevés színházak egyike, ahol még fizetést kapnak a színészek. És továbbra is úgy érzem, hogy a társulat egygondolkodású emberekből áll, akik  befogadják az újonnan érkezőket, a betérőket, akiknek esetleg más a gondolkodásuk.

– Nemrégen mutattátok be a kiskorú lány bántalmazásáról szóló Ginát. Nagyfokú életismerettel, beletörődő tapasztalattal alakítod az előadásban a vidéki város nyomozóját. Mennyiben volt számodra újdonság Schwechtje Mihály dokumentum- szerű rendezői módszere?

Életemben először írtam együtt darabot  filmrendezővel. Szavam nem lehet, olyan sok szöveget kaptam, hogy eleinte féltem, képes leszek-e megtanulni. Rengeteg karaktert játszottam klasszikusokban, és mindig arra gondoltam, milyen jó lenne végre a saját hangomon valamilyen intellektuális szerepet megformálni. És legnagyobb szerencsémre bejött ez a kortárs darab, amiben egy férfiasabb egyéniséget játszom, tornacipőben, sötétkék nadrágban. Az is élmény volt számomra, hogy találkozhattam máshonnan jött színészekkel, mint Török-Illyés Orsolya, Hajdú Lujza és a főiskolás filmes hallgató Kizlinger Lilla.

– Megalkuvásról, kiállásról, éles döntéshelyzetekről szól a Gina: a nyomozónő megtehetné, hogy nem vesz részt az eset eltussolásában, mégis a másik utat választja.

– Ez a nő megalkuvó. Két lehetőséget ajánlottak neki a felettesei: ha a bántalmazott lány mögé áll, nyugdíjba küldik, és jön helyette más, aki az ő kottáik szerint játszik. Ha viszont nem foglal állást, előléptetik a ranglétrán, valószínűleg utoljára. Hülye lennék kibabrálni magammal, gondolja, amikor ugyanúgy fog alakulni a helyzet, mert jön helyettem más, aki majd a törvény képviselőinek kedvez.

Facebook Comments