„(Haza)megyek előadást nézni.” – mondom az egyik órám után, majd otthon, melegítőben, kávéval és nasival bekészülök a Zoom elé, hogy megnézzem a Szkéné Színház ifjúsági és közösségi programja, a Rakpart3 online közösségi játékát. Nem érzek kezdés előtt különös izgalmat, olyat, amilyet egy „klasszikus” színházi előadás előtt szoktam, végülis mi történhet velem? Legfeljebb elmegy valamelyikünk internete, vagy lemerül valaki laptopja, majd megy minden tovább a forgatókönyv szerint…

Szkéné Színház, Rakpart3: Köztünk marad

Az ismerkedő körök után konstatálom, hogy nincsen előre megírt pontos forgatókönyv, ahogy előre megírt drámai szöveg sincs, csak néhány támpont. A történetet teljes mértékben mi, a tizenegynéhány résztvevő alakítjuk, a két színész (Szabó Zoltán és Rainer-Micsinyei Nóra) a mi ötleteink és gondolataink mentén improvizálnak. A résztvevők száma alig lépi túl a tízet – ha többen lennénk, ebben a virtuális térben teljesen szétforgácsolódna a közösség –, Szivák-Tóth Viktor (aki Szemerédi Fanni és Hodászi Ádám mellett ennek a projektnek a kitalálója) ezt a kis csoportot két, még kisebb csoportra osztja a Zoom breakout-szobáinak segítségével, ahol lépésről lépésre, közösen kitalálhatjuk a férfi és a női szereplő nevétől kezdve a köztük lévő kapcsolaton át a közös, múltbéli titkukat. A színházi nevelés jól ismert konvencióit vélem felfedezni, amelyeket a Zoom platform technikai adottságaival ötvöznek: a szerep a falon konvenció szerep a Google Dokumentumbanná változik. Együtt írjuk meg a két szereplő önéletrajzát azokhoz az álláshirdetésekhez, amelyeket szintén mi találunk ki, majd mi írhatjuk meg a chat-beszélgetésüket is, valós időben a csoportért felelős játékmesteren keresztül. A rendező mint játékmester van végig jelen, a két csoport között vándorol, a játék egészét fogja össze, a két csoportot Szemerédi Fanni és Hodászi Ádám kiemelt figyelemmel koordinálják, alkotásra és közös gondolkodásra serkentik a résztvevőket.

A színház fogalma az elmúlt néhány hónapban elkezdett még tágabbá és reflektáltabbá válni, az alkotók és nézők arra kényszerültek, hogy átgondolják, mit is tekintenek igazi színháznak; emellett a járványhelyzet új formák meglelésére, kísérletezésre ösztönöz a mai napig. A Köztünk marad ilyen értelemben tobzódik az új formákban, hiszen az online videókonferencia-platform közel minden funkcióját kihasználja. Egyszerre, teljesen heterarchikus elrendezésben látjuk egymást, az alkotókkal közösen válunk a történet résztvevőivé, a nézőt ilyen értelemben felszabadítják az online színház címszó alá rejtett előadásfelvételek béklyója alól. A Zoom ugyan nem föltétlen szünteti meg az élő jelenlét hiányát, mert ki tudja hány szerver és hány megabitnyi adat közvetítése révén jön létre két ember között az élő beszélgetés, a színház jelenidejűségét, kiszámíthatatlanságát és izgalmát ebben a közösségi játékban mégis jobban érzékelem, mint néhány kukucskáló színházi előadás alkalmával. Hiszen sem a résztvevők, sem az alkotók sem rendelkeznek azzal a tudással, hogy pontosan hová fut ki a két szereplő narratívája, ami gerjeszt bennem egy bizonyos izgatottságot, amihez még az is hozzátesz, hogy a becsatlakozásom pillanatától attól tartok, hogy nem tudok minden szabályt betartani, amit a színlapon feltüntettek, és hogy az internetem nem lesz stabil. Aztán a közepe fele teljesen elsötétül minden a szobámban – rövid áramszünet. A néhány másodpercnyi visszacsatlakozási procedúra alatt eltűnődöm, vajon társaim számára ez legalább annyira zavaró-e, mintha egy katarzist okozó jelenet közepén hevesen köhögni kezdenék, majd cukorkát kotornék elő a zsebemből? Végül neheztelés nélkül fogad a csoportom.

Minden bizonnyal állíthatom, hogy a demokrácia minden követelménye teljesül a közösségi játék során, mindenki végig bekapcsolt mikrofonnal és kamerával vesz részt, csak indokolt esetben – az improvizált jelenetek alatt – kérik, hogy tegyük láthatatlanná és hallhatatlanná magunkat. Ez megszünteti a részvételiséget, ezekben a pillanatokban bizonyos értelemben voyeurré válok: a két színészt kukkolom, ahogy a saját konyhájukban, saját szobájukban egy felvett szerepben egymással beszélgetnek; a többi résztvevő reakcióját, jelenlétét sem érzékelem. Érteni vélem, hogy a technika nem ad erre más megoldási lehetőséget, és ezek a pár perces jelenetek nem bontják meg a demokratikus játék lényegét.

A három órányi közös gondolkodás, figyelés, beszélgetés magával ragad, alig fél órának érzékelem. A projekt talán legnagyobb erénye, hogy a közösen létrehozott történet valóban köztünk marad, a színház megismételhetetlen mivolta válik hangsúlyossá, hiszen minden alkalommal más-más színészpáros improvizál a virtuális térben az alkalmilag összeverődött mikroközösség gondolatai, ötletei nyomán.