Milyen tartós hatásai lesznek ennek az új rendellenes rendnek arra, ahogy élünk és dolgozunk – ezen belül is különösen az előadóművészet területén? Hogyan alakulnak át az intézményeink? Milyen etikai, biopolitikai vagy esztétikai kérdések kerülnek felszínre, ha a lélegzés egyéni és kollektív folyamatára gondolunk?

Bojana Kunst előadása a Müsziben 2017-ben Fotó: Berecz Zsuzsa

A lélegzésről nem szoktunk beszélni. Csak rendellenességkor tűnik fel, csak válságkor válik témává. Mostanra egymást érik a válságok, de 2020 még ezen belül is további szintlépést jelentett a koronavírus járvánnyal. Jelenleg is tart a pandémia nyomán bevezetett vészhelyzet, amely az egész testünkre és a rajta keresztül értelmezett társadalmi létezésünkre kiterjed. Nemcsak a légzés élettani folyamata vált megfoghatóvá a tüdő légzőfelületét károsító vírus révén, de a légzés közösségi vonatkozásai is. A lélegzetvétel szabályozása, mások közeléből való elterelése a társadalmi (ön)kormányzás középpontjába került.

Milyen tartós hatásai lesznek ennek az új rendellenes rendnek arra, ahogy élünk és dolgozunk – ezen belül is különösen az előadóművészet területén? Hogyan alakulnak át az intézményeink? Milyen etikai, biopolitikai vagy esztétikai kérdések kerülnek felszínre, ha a lélegzés egyéni és kollektív folyamatára gondolunk?

Ilyen kérdésekkel foglalkozik a berlini HZT (Hochschulübergreifendes Zentrum Tanz) intézményeken átívelő kísérleti oktatási központ a SODA mesterszakának (Solo / Dance /Authorship) előadássorozata. A nyilvánosság felé is megnyitott online sorozatban művészek, filozófusok és más területek képviselői kerülnek párbeszédbe a diákokkal és érdeklődőkkel. Közös spekulatív kiindulópontjuk: a lélegzés.

A sorozat meghívottja volt nemrégiben Bojana Kunst szlovén filozófus és performanszkutató is, aki a felsőoktatás helyzetére nyitott rá speciális nézőpontból „Lélegzés, tanulás és reciprocitás a nemzetközi művészeti oktatásban” című előadásában.

Bojana Kunst nem ismeretlen a hazai közönség számára, 2017-ben nálunk, a MÜSZI-ben is tartott workshopot és előadást a kortárs művészet intézményeiről, különösen a közép-kelet Európára jellemző helyzetről. Ennek anyagát itt, itt és itt lehet találni. Írásaiban, különösen legutóbbi Artist at Work című könyvében (magyarul kb.: Munkában a művész) Kunst a művész munkájának átalakulásával és késő kapitalista termelési viszonyokhoz való közelségével foglalkozik. Megközelítésére alapvetően az jellemző, hogy ezeket az általában etikainak, művészetszociológiainak tekintett kérdéseket nem választja le az alkotás tárgyáról, hanem spekulatív mezőbe helyezve a művészeten belül működő képzelőerővel kapcsolja össze őket.

A művészeti képzés ellentmondásossága

Bojana Kunst a giesseni Justus-Liebig Egyetem nemzetközi koreográfia és performansz mesterszakának professzora, és előadásában is főleg saját, nemzetközi művészetoktatásban szerzett tapasztalataira épít. Abból indul ki, hogy az ezeken a tipikusan nyugat-európai egyetemeken működő nemzetközi szakokon dolgozók és tanulók sokszor fullasztó tapasztalatokról számolnak be. A diákok gyakran az elviselhetetlenségig fokozódó bürokratikus folyamatokba bonyolódnak egyetemen belül és kívül, ahol egyszer diákként, másszor gazdasági bevándorlóként vannak kezelve. Általános a hajszoltság a felpörgő elvárások és a limitált tanulmányi idő miatt, amelyet sokszor pénzkereséssel is össze kell egyeztetni. A diákok ráadásul nagyon eltérő társadalmi, kulturális, politikai tapasztalatokat hoznak magukkal, és sokszor traumákat és sérüléseket is, amelyek testi és lelki tünetekben nyilvánulnak meg és meghatározzák az adott diák tapasztalatait, sikerességét ebben az erősen felpörgött és kompetitív környezetben.

A tanárok szemszögéből is leírható ugyanez a hajszoltság: egyfelől sok bürokratikus tennivaló hárul rájuk, másfelől rendre olyan interkulturális „fordítási” helyzetekkel kell megküzdeniük, amelyekre nincsenek felkészülve. Hozzátehetjük ehhez a szerződéses alapú „nulla órás” munkakörök megszaporodását, amely az anyagi biztonságtól fosztja meg őket.

Kunst szerint a művészeti oktatásban az az ellentmondásos helyzet tükröződik vissza, amelyben a művész ma él: munkájával rendületlenül képviseli az autonómia, a progresszió és a kritikus kívülállás modernségben kialakult értékeit, ugyanakkor munkavégzésének módja révén bele is simul az általa gyakran kritizált neoliberális termelési modellbe: megtanulja, hogyan dolgozzon projekt alapon, team-munkában, hogyan alkalmazkodjon rugalmasan a körülményekhez, és fogalmazzon meg velük kapcsolatban kritikus válaszokat. Bármennyire professzionálisan szervezi is a munkáját, általános létbizonytalanságban (prekaritásban) él, amelynek persze nagyon eltérő szintjei vannak. A neoliberális keretek között dolgozó művész Kunst szerint a kreatív magánvállalkozó mintapéldája, aki még a kormányzatilag fenntartott létbizonytalanságban is képes dinamikusan működni és a változtatás optimizmusát képviselni.

Az egykori keleti blokk országaiban ez a helyzet azzal árnyalódik, hogy a félresiklott rendszerváltások folyományaként a „független művészetet” egyre inkább a balliberális nyugatos értékrend frusztráló megnyilvánulásaként kezdték értelmezni. A térség országainak jobbra tolódó kormányai a művészekre ma jellemzően a nyílt társadalom ideológiájának mihaszna nemzetközi ügynökeiként, haszonélvezőiként, sőt nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek.

Magyarországon a művészeti oktatásban most teljesedik ki az a kulturális térfoglalás, amely a többi területen már nagyrészt lezajlott. Kevesebb súrlódás van a felsőoktatásnak azokon területein, ahol a kreatív iparba illeszkedő piacképes művészet a hívószó (pl. MOME), és sokkal több ott, ahol a művészet hagyományosan közjószágként értelmezett formáit oktatják, amely állami vagy másmilyen támogatására szorul. Ezt a folyamatot láthatjuk kiteljesedni a Színház- és Filmművészeti Egyetemen lóhalálában végigvitt modellváltáson is, amelynek részeként lassan elkezdődik az első olyan szemeszter, amelyben az egyetem polgársága egy rájuk oktrojált rendszerben kell, hogy folytassa a munkáját.

Lutz Boglárka: Conquest of air

Művelni a légzést

Az egyetem sok egyéb mellett testileg megélt helyzetek sora, ahol nemcsak „tudásátadás” és „tapasztalatcsere” történik, hanem kapcsolódások bonyolult szövedéke jön létre, amelyben különféle hatalmi viszonyok, bürokratikus nehézségek, előítéletek, egyenlőtlenségek aktiválódnak. Ezek a korántsem ártalmatlan és konfliktusmentes helyzetek általában kevés figyelmet kapnak a tanórákon vagy akár intézményi szinten. Az oktatási rendszerben általában inkább azt tanuljuk, hogyan rejtsük el a problémáinkat, hogyan teljesítsünk akár szorongva és hajszoltan is – ha pedig nem bírjuk tovább, az a saját kudarcunk lesz.

A lélegzés akkor válik megkerülhetetlenné, ha végleg elfogy a levegő. Azaz ha felmondja a szolgálatot a szervezetünk, vagy összeomlik az az intézményes háttér, amely a munka és a megszólalás lehetőségét biztosította. Ha folytathatatlanná válik az, ami addig volt. Bojana Kunst is egy ilyen helyzetet idéz fel előadásában. Luce Irigaray-t, a francia pszichoanalitikus feminizmus egyik megalapozóját hívja segítségül, aki néhány éve Through Vegetal Being (magyarul nagyjából: A növényi léten keresztül) címmel adta ki Michael Marder filozófussal folytatott levélváltását. A filozófiai levélfolyam hagyományos metafizikai témákat gondol újra a növények szerepén keresztül, amelyek az ember létezéséhez szükséges oxigént biztosítják.

Irigaray a légzésnek kiemelt szerepet ad ezekben a levelekben. Mint írja, az ember születésétől fogva tud ugyan lélegezni, de azt már nem feltétlenül tudja, hogyan művelje a lélegzést. Kultúránk gyakran arra tanít minket, hogy visszafojtsuk a levegőt és mesterségesen lélegezzünk. Ezt a felismerését a filozófus egy saját élményére vezeti vissza. 1974-ben jelent meg Speculum of the Other Woman című munkája, amely az idők folyamán ugyan alapművé vált, ám megjelenésekor hatalmas értetlenségbe ütközött saját szakmai közegén belül. Irigaray-t eltiltották az egyetemi oktatástól, kizárták a lacani pszichoanalitikus társaságból, és sok barátját elvesztette. A teljes talajvesztés állapota következett be: „nem hittem többé a kulturális hátterem és a környezetem értékeiben” – mondja a filozófus. Ebben az élethelyzetben, írja, az volt a legnagyobb kihívás számára, hogy újra levegőhöz jusson. A lélegzéshez kellett visszatérnie, először is azért, hogy életben maradjon, másodsorban pedig azért, hogy újra megtanulja „művelni az életet”.[1]

Irigaray szerint a légzés megelőz minden társadalmi és gazdasági küzdelmet, mert először is az életben maradáshoz szükséges levegőt kell megszereznünk. A levegőhöz jutás az élet alapvető biopolitikai szintjén működő küzdelem, és minden társadalmilag generált harc, mindenféle identitás csak ezután jön. Amikor ezt megértettem, írja ugyanebben a levélben Irigaray, „világpolgárnak éreztem magam”, „aki a levegő univerzális cseréjében vesz részt”.

Irigaray arra a felismerésre jut, hogy az európai kultúra megfeledkezett a levegőről, amely az életet adja és összeköti a létezőket. „1974-ben megértettem, hogy a társadalmi és politikai élet egyik alapvető aspektusa, melyet kultúrám elhanyagolt: gondoskodni az atmoszféráról és a létezőkről, amelyek fenntartják azt”.[2] Rendben, de hogyan lehet politikai és társadalmi feladat levegőről való gondoskodás? Hol találunk olyan intézményt, amely ezt tartaná feladatának? Irigaray nyilván valamilyen  holisztikus szemléletet javasol itt, de kérdés, hogyan nyilvánulhat ez meg az intézmények szintjén.

A szerző fotója

A könyv társszerzője, Michael Marder válaszlevelében ennek kapcsán emlékeztet arra, hogy a nyugati kultúra és filozófiai gondolkodás a lélegzést gyakran a szellem fogalmába forgatja át. Tény, hogy a szellem jelentőségét aligha lehet túlbecsülni az európai kultúrában, Marder szerint viszont a szellem ezt a domináns pozícióját a légzés javára vívta ki. Ennek alátámasztására Emanuel Levinas francia filozófus mondatát idézi, miszerint „a szellem a létező leghosszabb lélegzet”[3]. Azaz a szellem a lélegzetből jön létre, de el is nyeli azt. Ez a falánk szellem nem is akármennyit, hanem egyenesen a leghosszabb lélegzetet követeli magának az életben maradáshoz, és ez egyben azt is jelenti, hogy visszaszorítja a levegő külvilág felé áramlását. Kunst ehhez hozzáteszi, hogy a szellem értelemszerűen nagyobb lélegzetű, mint a föld rövidéletű élőlényei, és talán ezért is olyan könnyű a haladás és a fejlődés szellemében a természetet olyan végletesen kizsákmányolni, ahogy azt ma tesszük.

Michael Marder rámutat, hogy míg a szellem alapvetően belül van, a légzés a külső és belső közötti folyamatos áramlás és csere, amely nem utolsó sorban a bőrön, azaz a test légzőfelületén keresztül történik. Az ember nemcsak bent tartja a levegőt, hanem szén-dioxid formájában vissza is adja a természetnek, nemcsak tüdejébe rejti, hanem folyamatosan áramoltatja a levegőt. Marder szerint a szellem felértékelődésével a belső és a külső közötti dichotómia is kiéleződött. A szellem dominanciája révén elfelejtkeztünk arról, hogy az ember a bőrfelületén keresztül is lélegzik, hasonlóképp a növényekhez.

Ha a modernitás során létrejött intézményekre gondolunk, nem nehéz belátni, hogy azok a szellem fogalma köré szerveződnek, és a lélegzés leginkább ebben a testetlen formában van bennük jelen. Az intézményeink, kultúránk szempontjából meghatározó értékek a testetlen szellem felől érkeznek, és ennek a következményei máig mindenhol érezhetők. A gondolkodásmódunk, érzékenységünk a testetlen absztrakció felé húz, miközben levegőtlenség uralkodik az építészeti megoldásokban (egymástól elzárt tantermek, szorongást keltő szűk folyosók) vagy a tanulmányi időt szervező formátumokban (zárthelyi dolgozatok), de még a bőrünkön keresztül párologtatott szorongás izzadság szagában is.

Kunst megjegyzi, hogy a tánc maga is a szellem magasabb rendű kultiválásaként lép be a nyugati intézményi közegbe és a légzés fegyelmezését hozza magával. A tánc intézményes oktatásában a test a transzcendencia légies és fennkölt képviselője volt, amelynek nincs légzése, nincs nehézkedése. Ugyanaz a fegyelmezett test van a modernitás táncfogalmában, mint az ekkor kialakult intézményeinkben. A test fegyelmezése és a légzés fegyelmezése tehát az európai kultúra történetében kéz a kézben halad. Kunst ehhez még hozzáteszi, hogy az intézmények egyszerre kereteket adnak és védelmet nyújtanak (konkrétan a tanulás, kutatás stb. tevékenységéhez), de ennek a védelemnek paradox módon a test és a légzés megfegyelmezése az ára.

Pneuma Szöv.: Léggyár Fotó: Csányi Kriszta

Légzés és reciprocitás

Hogyan lehetne a szellem műhelyeiben helyreállítani a légszabályozást? Marder és Irigaray- a test és a szellem viszonyát keleti filozófiák alapján gondolják újra. A jógában például a test, és kifejezetten a levegővétel nyit utat a szellem felé. A lélegzés lelassításával és a levegővétel tudatosításával a szellemhez való kapcsolódás lehetőségét teremtjük meg, miközben éberen figyeljük a külvilág és a testünk között zajló kapcsolatot. Az ember autonómiája eszerint pont abból ered, hogy tudatában van az önmaga és a többi létező közötti (össze)függésnek.

Bojana Kunst ebből az egész gondolatkörből a reciprocitás, azaz viszonosság fogalmát viszi tovább. A reciprocitás az etikai-jogi szaknyelvben kölcsönösségre alapozott tranzakciókat jelent. A viszony akkor lesz kiegyenlített, ha hasonló nemű dolgokat adunk és kapunk. Az imént már idéztem Marder gondolatát, miszerint a szellem és a lélegzés viszonyának megborulásával jár az is, hogy a végtelenségig késleltetjük a levegő természetbe való jótékony visszaáramoltatását. A természetet tipikusan erőforrásként használjuk, amelyet zavartalanul ki lehet aknázni és a „haladás” melléktermékeinek szemétlerakójaként használni. A reciprocitás megtörik, amint leválasztjuk magunkról a természetet.

Marder szerint ahelyett, hogy a társadalmi életet a közös levegőn való osztozás (sharing) alapgondolata mentén szerveznénk, a légterek szétválasztása, elkülönítése (dividing) a jellemző. Elkülönítjük a kultúra és a természet szféráit, a saját érdekeinket leválasztjuk a másokéitól, elszigetelt tantárgyakra szegmentáljuk a tudást és a többi. Marder tétele ennek kapcsán az, hogy „az élet és a légzés megosztása kiterjeszti és gyarapítja az élet szféráját, míg az élet természeti vagy emberi erőforrásokra való felosztása beszűkíti az életet. Az élet két vagy több létező között történik, míg a szétválasztás nem hagy köztes tereket a létezés számára. A szétválasztás csak fullasztó lehet, hiszen a légzés így csak a térközökben lehetséges, ahol a légzéshez szükséges ‘minimális tér’ adott.”

Ahhoz tehát, hogy a levegő áramolni tudjon, rést kell nyitni. A lélegzés lezárása fülledt, oxigénhiányos állapotot idéz elő, buborékokba zár. Kunst szerint a válság egyértelmű jelének tekinthető, hogy mennyire elterjedt a nyugati művészeti intézményekben és a művészetoktatásban a légrések kétségbeesett keresése. Oktatók és diákok egyaránt próbálják tudatosan lassítani a tempót, keresik az élet más területei felé való nyitás lehetőségét, a „hatékony termelés” helyett a másokkal való szoldáris cselekvés módjait.

Ez már akkor is érezhető volt, amikor én voltam nemzetközi diák a kétezres évek második felében. Azóta pedig csak fokozódott – legalábbis erről győz meg néhány fiatalabb ismerősöm helyzetleírása, akikkel a cikk írása kapcsán beszéltem.[4] Magyarországról nézve nyugat-európai sajátosságnak tűnhet, hogy az oktatási intézmények berkein belül magát az oktatási helyzetet, az intézményi környezetet illetik kritikával, az alkotás (értsd: tudástermelés, művészeti termelés) folyamatára is kiterjesztve ezt a kritikát. Legyen szó közös egyetemi reggelikről, vagy akár a tanterembe bekerülő konyha és nappali funkcióról, az intézmény falain kívülre helyezett órákról, az egyetem épületeinek fikcionalizált „megtisztításáról”, vagy akár alvó és nevető szemináriumokról (létező példák!), ezek mind a tudás- és értéktermelés intézményes kereteit teszik kritika tárgyává. Ennek leginkább az olyan, deklaráltan kísérleti szakokon van helye és már hagyománya is, mint a giesseni vagy a HZT mint intézmény, amely 2006-os megalakulása óta a tánc és a performanszművészet kritikus újradefiniálását tűzi zászlajára.

Ami a kísérleti művészeti szakokon tapasztalható, az megvan a progresszívnek nevezhető nemzetközi művészeti közegben is: az utóbbi években nagy konjunktúrája lett a gondoskodás, szolidaritás témáinak, és rendre művészeti alapanyaggá válnak a társadalmi-művészeti mezőn belüli hatalmi viszonyok.

Occupy Octogon A szerző fotója

Kunst az előadásában ugyanakkor rámutat, hogy a nyitási kísérletek legalább annyira kétélűek is, mint amennyire fontosak. Mégpedig azért, mert végső soron ezek sem tudják lassítani az egyetemi termelést, sokszor a szavak vagy a szándékok szintjén maradnak, sőt valójában ezek is csak a művészeti termelés fokozását, gyorsulását eredményezik. A megszokott intézményi kereteken belül nincs elég tér és idő arra, hogy másfajta működésmódot alakítsunk ki, hiszen az egyetem végső soron mégis csak arról szól, hogy megalapozzuk jövőbeli karrierünket, kapcsolatokat építsünk stb. Ehhez pedig lépést kell tartani a külső viszonyokkal, a nomadizálódó piacok és a kreatív ipar követelményeivel, a koprodukciós rendszerrel, és sok hasonlóval, amelyek sikere Kunst szerint paradox módon a benne dolgozók létbizonytalanságával és kiszolgáltatottságával párhuzamosan nő. Kunst ugyanakkor azt is kiemeli, hogy mégsem szabad ezeket a próbálkozásokat cinikus kézlegyintéssel elintézni, mert előbb-utóbb a cinizmus is fullasztóvá válik. A cinikus ugyanúgy saját buborékában marad, mint a többiek, csak ő még a változtatás lehetőségét is elvitatja magától.

Jó, de mégis mit jelent akkor a légkörről való gondoskodás?

Ha konkrétan a levegő biztosításával összefüggő szerepköröket keressük, akkora műszaki és karbantartó személyzethez vagy a tanulmányi ügyekkel foglalkozó, de sokszor ezen túlmenő gondoskodási feladatokat is magukra vállaló háttérmunkásokhoz jutunk. Ők azok, akiknél a meghibásodott műszaki berendezések, a beragadt liftek, az akadozó tartózkodási engedélyek, vízumügyek és ezekhez hasonló tűzoltási feladatok landolnak.

Kunst szerint az oktatási intézményekben az ilyen karbantartás jellegű feladatokat leválasztjuk magáról a tanulásról vagy alkotómunkáról, és végül nem marad elég idő arra, hogy foglalkozzunk velük. Számomra is ismerős a kulturális és aktivista közegből, amelyben mozgok, hogy mennyiszer alábecsüljük az egyéni mentális problémákat, a nehéz élethelyzetekből adódó közösségi problémákat, de az is ismerős, hogy a „közösség” kiüresedett fogalmára hivatkozva szorítunk háttérbe súlyosan konfliktusos helyzeteket, ki nem beszélt érdekellentéteket.

Kunst szerint a reciprocitás nem valamiféle harmonikus áramlást vagy összeforrást jelent, hanem folyamatos harcot a saját identitás és a külvilágra utaltság között, az önvédelem és a nyitás vágya között, az aszimmetrikus, egyenlőtlen adás-vétel helyzetét, amelyet sokszor önáltató módon a „közösség” egységesre retusált arculata mögé rejtünk.

A szerző fotója

Visszahozni a szellemet és a légzést

Hogyan lehet megváltoztatni a közös munka atmoszféráját? Hogy lehet egyáltalán észrevenni azt, amikor valakinek vagy valakiknek elfogy körülöttünk a levegője? És ha észrevettük, hogyan lehet megteremteni a kereteit annak, hogy foglalkozzunk vele?

Mit lehet csinálni az olyan válságos helyzetekben, amikor „lángokban az oktatás”, ahogy a most is zajló osztrák felsőoktatási mozgalom jelmondata fogalmaz? Vagy a magyarországi felsőoktatás jelen helyzetében, ahol bürokratikus és fizikai eszközökkel konkrétan a lélegzés ellehetetlenítése történik, mint például az SZFE esetében a kampusz elvétele, az oktatási egységek szétszórása, elszigetelése vagy az egyetem közösségi életében aktív diákok megélhetését segítő közéleti ösztöndíjak visszatartása? Hogyan lehet egy ennyire oxigénhiányos közegben helyreállítani a légzést?

Kunst alapgondolata az, hogy erről egyszerűen nem lehet normatív módon gondolkodni. A testileg megélt helyzeteket nem lehet normatív etika alapjává tenni, sokkal többet ér, ha egyáltalán figyelünk rájuk. Ez nem evidens, és különösen nem a mostani felsőoktatási harcban, amikor érthetően az ellenállásra irányul a figyelem. De például lehet-e az ellenállásnak része az is, hogy olyan légkörben csináljuk, amilyet teremteni szeretnénk?

Elsőre talán metaforikusnak tűnő lehetőség a „rések” nyitása: valahogy réseket kell nyitni a lezárt területek között. Ez jelentheti konkrétan azt is, hogy nyilvánosságot generálunk a saját küzdelmünknek, de jelentheti azt is, hogy megpróbáljuk megtalálni a módjait annak, hogy intézményeken, szakmákon átívelően is észrevegyük és támogassuk egymást. A következő években megjósolhatóan elmélyül majd a válság, szükség lesz alternatív infrastrukturális kezdeményezésekre, vagy akár csak az ad hoc ötletekre, amelyek éket verhetnek a fullasztó helyzeteken.

A fentiek részben lefordíthatók gyakorlati, technikai, menedzsment jellegű feladatokra, de emellett szükség van a képzelőerőre is. Ne felejtsük, intézményeink nemcsak a lélegzetvételünket szabályozzák, de a képzeletünket is. Az SZFE kapcsán szokták emlegetni az egyetemfoglalás performativitását, és ennek tényleg van alapja. A blokád során több kísérlet is volt az oktatás felülről ledominált kereteinek átrajzolására, az intézményesülés eljátszására, ami – vigyázat! – nem azt jelenti, hogy csak játékról van szó, hanem azt, hogy olyasminek teremtjük meg a kereteit, ami aktuálisan nem lenne lehetséges. A „titkos egyetem” és a „tanköztársaság” létrehozása elsősorban nem kommunikációs-taktikai eszközök voltak az SZFE polgárai részéről, hanem konkrétan a szabad lélegzetvételt biztosító keretek – árnyékintézmények.

Egy másik lehetőség a rések nyitására a művészeti oktatás és a művészeti intézmények között adódik. Bármi lesz is a felsőoktatás átalakításából, az biztosan befolyásolni fogja a művészeti termelést is. Hogyan lehetne a diákokat segíteni például abban, hogy jobban feltérképezzék azt a szakmai és társadalmi mezőt, amelybe a tanulmányaik után lépnek. Mit jelent a művész munkája, mik a problémái ennek, milyen idevágó tapasztalatok gyűltek össze hazai és nemzetközi szinten? Milyen szerepük lehet a jövőben a művészeti szakszervezeteknek? Vagy Bojana Kunst felvetését követve: hogyan lehetne például a színházban vagy a művészeti oktatásban a kompetitív szellemmel szemben a kölcsönösség gyakorlatait erősíteni?

Ezek mellett a kérdések mellett legalább olyan fontos az is, hogy hogyan foglalkozunk velük. Nagy szükség van például olyan keretekre, amelyek a felkavarják „szakmai beszélgetések” szokásos állott levegőjét.

Bevallom, nem volt könnyű ezeken a lehetőségeken gondolkodnom. Újra és újra felidéződött bennem az mérgező légkör és az a sok önhittség, amely a színházi vagy táncos közeget ma jellemzi. Másfelől viszont azt gondolom, tényleg fordulópontra jutottunk: most tűnnek el azok az alapvető értékek, amelyek mégiscsak ott vannak a mai intézményrendszer alapjainál. De ezeket az értékeket tényleg csak úgy lehet megmenteni, ha kritikusan kezeljük a rájuk épülő hagyományokat is. Az egyetemi autonómia, az universitas szellemisége vagy akár a független művészet is olyan értékek, amelyeket védeni kell, de át is kell szellőztetni őket, felidézve például azt, hogy hol fonódik össze a szellem és a fegyelmezés intézményes története, és aktívan elképzelve, hogyan épülhetne be ezekbe a fogalmakba a kölcsönösség és a testi tapasztalások sokfélesége. Remélem, lesz erő a mostani válságban egy ilyesfajta építkezéshez is.

[1] A Culture Forgetful of Life, in: Through Vegetal Being, Columbia University Press, New York, 2016

[2]az eredetiben: „to take care of the atmosphere and of beings that maintain it” Sharing Universal Breathing, in: u.o

[3] Levinas, Emmanuel: Autrement qu’être ou au-delà de l’essence, 1978, 229.

[4] Ezúton is köszönöm Bérczes Zsigmondnak, Lutz Boglárkának és Monhor Viktóriának, hogy megosztották velem a tapasztalataikat.