Új forma alakul, nevezzük tán kameraszínháznak. Régi és újabb előadások streamelése mellett beindult a színházak „házimozi” szolgáltatása. Ez annyit jelent, hogy egy adott színház égisze alatt, a társulat erőit helyzetbe hozó, filmes eszközökkel rögzített, forgalmazásra kész játékok születnek, irodalmi anyag alapján, improvizációkból vagy vegyes technikával, de eleve kamerára elgondolva.

A Katona színházi-mozi sorozatát Garaczi László karantén-kvartettje nyitotta. A színház vezetősége – érezve a vész közeledtét és elháríthatatlanságát – tavaly  novemberben meghívásos drámapályázatot hirdetett meg, amelyre „újfajta színházi formákkal, műfajokkal kísérletező, online térben feldolgozható műveket” vártak. A rövid határidőre beérkezett húsz pályaműből Garaczi László, Háy János, Szécsi Noémi és Tasnádi István egy-egy munkáját választották ki, hogy azok Máté Gábor, Tárnoki Márk, Székely Kriszta és Ascher Tamás rendezésében kerüljenek közönség elé.

Katona József Színház: Végre egy kis csönd. Fotó: Horváth Judit

Igazi zárthelyi dolgozat Garaczi László Máté Gábor által rendezett, 75 perces, négyszereplős, nyomasztó, lélektani „Zeitstück”-je. Ez a nehezen honosítható német színházi fogalom olyan darabokra vonatkozik – s most Garaczi szólamokra írott művét tekintsük mi is „darab”-nak – melyek, érzékeltetve a kor társadalmi viszonyait, az adott jelen aktuális, napi történéseit ábrázolják. Az ilyesféle mű, Győrffy Miklós szerint,„a kortárs nézőket közvetlenül érinti, tudatosítja, rendezi bennük mindennapi életük problémáit”, s állásfoglalásra készteti őket. Ha a részvét nevezhető állásfoglalásnak, akkor helyben vagyunk. A „napi dráma” hátulütője viszont a vele járó hervadékonyság. Az a mű, amiben csak az aktuális bajok dúlnak, hamar érvényét veszti a későbbiekben. Garaczi művében örökérvényű problémák terjengenek.  Amit írt, az akkor is fájni fog, ha ezt a pandémiát rég el is feledtük. Az operatőr Meister Natália és a technikai rendezést vállaló Török Marcell fullasztó közelképei pedig akkor is légszomjat idéznek elő bennünk, ha csak rájuk gondolunk – egyelőre csak vágyott – majdani esti sétáink alkalmával.

Van abban jó, ha sokunk nyomora expresszív kifejezést nyer, s szembe találkozunk vele? Hát, kell hozzá önerő, s némi játszmakészség is talán. Mert amit látunk s hallunk, épp olyan deprimáló katyvasz, mint ami bennünk sűrűsödik, így a bezártság végére várva. Olyan szörnyű és olyan pontos, hogy egy idő után muszáj fölnevetni. Megnyugtató, hogy másban is csak úgy körbe-körbe kóricálnak az erejüket vesztett gondolatok, s akár csak a nyilatkozó szerzőben, bennünk is megszületik valami sánta kis remény: „Ha valami ennyire rossz, utána csak jobb jöhet.”

Lelkek lebegnek félsötétben, szobafalak és gangrácsok közé szorítva. Hajni (Rezes Judit), az elhagyott asszony, párnájába süppedve, de még fülbevalóstul, igyekszik eltűnni maga és a világ elől. Kényszeresen kódolja a kintről beszűrődő zajokat, ez ez, az az, az meg amaz. Szelíd undorral emlegeti Balog urat (Kocsis Gergely), a ház ideiglenes gondnokféléjét, aki erősen tapodja a földet körülötte egy ideje, s mindenféle szivárgásokra hivatkozva tör be az életébe időnként. Valahol, egy távoli buborékban kínlódik Brúnó (Mészáros Béla), a karanténkompatibilis informatikus. Ő az, aki elhagyta Hajnit, s aki mégsem tud szabadulni tőle. Brúnót Müllerné (Szirtes Ági) a félig valós, félig képzelt szomszédasszony tartja rettegésben, aki pontosan bemérve a másik megtámadhatóságát, rendre betüremkedik a hol cigarettázó, hol csak szellőzködni próbáló férfi tudatába és életterébe.

Katona József Színház: Végre egy kis csönd. Állókép a filmből

Szirtes Ági Müllernéje képzelt lény leginkább. Kinézetre olyan, mint egy gótikus vízköpő a háztetőkről, egy kőből és vasból való, városi szibilla, akinek szájából zuhog a múlt meg jövő. Egyszerű ez, ő csak néven nevezi szemerkélő érzeteit, s öntudatlan médiumként rögzíti a körötte pikkelyekben vedlő valóságot. Nem mondom, hogy könnyű követni őt. Ha ez szorosabb értelemben vett darab lenne, vakszövegre érzékeny dramaturgok bizonyára találtak volna szövegében elhagyni valót. Napi információkkal kevert konyhafilozófiája, horrorfilmekből és híradókból kikevert képekkel („rongyon átszűrt pocsolyalé fémbögréből”) ijesztget bennünket hatásosan. Ő az elmúlás és a disztópikus jövő szakreferense, végállapotú városban végállapotú emberek belső beszéde, elnémíthatatlan hangszórója.

Egyetlen időhullám erejéig, a magányos hallgatózástól egy újabb magányos hallgatózásig terjedő időszakaszban követjük a hősöket. Balog úr meg sem szólal, helyette minden rá vonatkozót Hajni mesél el, s mégis, mintha folyton hallanánk Kocsis Gergely dörmögését. Talán azért is van ez, mert hol csodálkozó, hol titkon röhögő, s a felhúzott szemöldökű lélekállapotok jelzésére kiválóan alkalmas szaxofonfutamok kötik össze a jeleneteket, s Kocsis Gergely a kísérő zene alkotója. Hajni, mint azt egy jó időben előre hozott kép jelzi, kevéske bor hatására ráfanyalodik Balog úrra, de hogy a kíméletlenül leírt előjátékot követi-e beteljesülés, az homályba vész. S tán mindegy is. Rezes Judit nagyszerű játéka, Hajninak az elhagyatottságból következő önelhagyása, önfegyelmezése igen parádés, telített színészi munka. Ahogyan azt suttogja: „Azt álmodom, hogy nem tudok elaludni.”– már megérte kiírni a pályázatot.

Katona József Színház: Végre egy kis csönd. Fotó: Horváth Judit

Mészáros Bélának nehezebb dolga van. Néha úgy tűnik, mintha a szerző elfeledte volna, hogy Brúnó alakjában nem egy önelemző-anyaggyűjtő írót kezdett rajzolni, aki épp részletezi Müllerné jellemzőit, majd diktafonba mondja megrázó felismeréseit. Nem, ő egy antiszociális informatikust indított felénk, akit egy bizonyos, távoli Luca tüntetéseken lobogó szoknyája csalt el a gombapörkölt illatú otthonból, s aki most azon kesereg, hogy sejthetően Hajni az a nő, aki mindvégig kísérni fogja jövendő életében. Ez a kesergés igen jó írói szinten zajlik.Végül, mikor már minden a hajnali homályba vész, ez a kép is összeállni látszik. S akkor, „amikor a tárgyak szürke prémet növesztenek a szobában”, a hallgató is kénytelen meglengetni kalapját a költő Garaczi előtt. Igen, lehetett volna ez rádiójáték is, de akkor szegényebbek lennénk Rezes Judit szép bokáinak derengő rajzolatával, s néhány, saját életünkre figyelmeztető, meggyötört arc emlékével. Mindenesetre ilyen hibátlan hangélmény, mint ez a mostani, nemigen adódott az elmúlt hónapok közvetítései során. (Hang: Párizs Misha)

Nem csupán Chagall képein, s nem csak az író és a rendező által is ámulva emlegetett Roy Andersson filmjében szállnak „szerelmesek a város felett”. Megvolt ez nekünk is, sőt, meg is van, tündér változatban. Csak hát Weöres Sándor tágszemű gyerek szerelmesei „Az éjszaka csodái”-ból mára felnőttek, s erre az évre, velünk együtt, bujdokló, ködszemű városlakókká változtak át. Balogh úr – aki mára elvesztette nevéből a „h” betűt – ma nem a „templomtornyot fújja, mint a furulyát”, hanem a szaxofont dédelgeti magánosan. Hajni és Brúnó pedig, foszladozó felnőttségük parallel pályáira állnak hamarost. Távolodnak, és tán gyorsulnak is majd a pandémia múltán, s csak időnként sejlik föl bennük egy eltüntethetetlen, szaggatott, de mindörökké párhuzamos vonal, a másik emléke, sőt – a léte.

Máté Gábor, amit csak lehetett, mindent kihozott rendezőként ebből az anyagból. Izgalommal lehet várni a sorozat következő darabjait.

Mi? Garaczi László: Végre egy kis csönd

Hol? Katona József Színház K:ORTÁRS online sorozat

Kik? Rendező: Máté Gábor. Szereplők: Rezes Judit (Hajni), Mészáros Béla (Brúnó), Szirtes Ági (Müllerné), Kocsis Gergely (Balog úr)