A kétezres évek hajnalán úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy a román színház esztétizáló arculatát átrajzolják a hajszálvékony független szférában megjelent politikai színházi alkotók. Hogy a változás nem történt meg, annak minden bizonnyal strukturális oka is van: a román támogatási rendszer lényegében nem számol a repertoárszínházon kívüli szerveződésekkel, amelyek így állandósult újrakezdésben működnek, a biztonsági műsorpolitikát folytató intézményeknek pedig eszük ágában sincs befogadni a formabontó kezdeményezéseket. Közel két évtized után Gianina Cărbunariu az egyetlen alkotó, aki ma már éves költségvetésben, évad(ok)ban és társulatban gondolkodhat mint a Piatra Neamț-i színház igazgatója. A többiek viszont a régi mókuskerékben taposnak tovább. És úgy tűnik, ez az előadásaik minőségén is megmutatkozik: ami tíz éve nagyot szólt, punknak számított, például az explicit társadalompolitikai tartalom, ma kevésnek hat, az akkor friss színpadi nyelv mára megfáradt. Folytatása következik – de merre?