– Miért nem írnak Trianonról drámát a maiak?
– Mert senki nem hirdetett pénzes pályázatot rá, azért.

1.

(szinopszis) Udvarház az első világháború utolsó napjai után. A nagypapa (ferencjóskára hasonlít, de nem ő az) katonásan haldoklik, néha Miasszonyunkhoz fohászkodik magyarul, máskor bécsi dialektusban káromkodik németül. Apu (tiszapistára hasonlít, de nem ő az) ideges, az ideiglenes magyar kormány első ülését készül megnyitni, jelentéseket kap és utasításokat küld. Anyu tördeli a kezét, szerinte fel kellene menni Pestre, ott nagyobb a biztonság. Menyasszony a Vőlegényt várja a frontról, esküvő lesz, amint megérkezik. A Komornyik és a Szobalány tájékoztat a világhelyzetről: késnek a vonatok és a táviratok. Konflison befut az ideiglenes kormány, nagybácsik és unokatestvérek, mint egy násznép, hozzák az intrikát. Lóháton megérkezik a román hadsereg, hogy letartóztassa az ideiglenes kormányt. A román Ezredes beszállásolja magát a szalonba, a géppuska odakint marad. Zongoraszó: mi békét akarunk, mindig is azt akartunk, mi is, mond’ a román tiszt. Vőlegény késik. Román megszállás alatt kormányülést tartani nem lehet, tehát esküvői készülődés van, tósztok hangzanak el, politikai beszédek és helyzetelemzések, a jó király mindig német. Az Ezredesnek megtetszik a Menyasszony, neki is megtetszik az Ezredes. Érzelmes beszélgetés – franciául. Vőlegény táviratozik, hogy rövidesen érkezik. Sikoly és következmények. Vőlegény úgy érkezik meg, mint egy radikális politikai filozófia, mint egy háborgó őszirózsatenger. Lebarmozza a haldokló nagypapát, az apát, párbajra hívja ki az Ezredest. Jelenet van. Cirkusz. A párbaj szimbolikus, az Ezredes a levegőbe lő, a Vőlegény pedig az apára, aki szörnyethal, de még egy monológra futja, hazám, hazám. Az Ezredes gyilkosság alapos gyanúja miatt letartóztatja a Vőlegényt. Temetés lesz, nem esküvő. A fináléban az Ezredes megköszöni a vendéglátást, a nagypapa elfúló hangon biztosítja arról, hogy szívesen, és ha legközelebb erre járnak, nézzenek be… Menyasszony sír, azután vagy igent mond az Ezredesnek, vagy nem. Székelyhimnusz. Függöny.

2.

Hrabal, Kusturica, Forman, Caragiale, Hašek. Ha erre a darabötletre gondolok, óhatatlanul ezek a nevek járnak az eszemben. Tragikomédia, bohózat, szatíra. Persze, mi magyarok nem tudunk röhögni Trianon kapcsán, pedig már ideje volna, viszont sírni sem tudunk igazán, ahhoz túl régen történt. Amikor viszont sírtunk rajta, akkor sem azokat sirattuk el, akiket kellett volna, hanem azt lestük, hogy megenyhül-e vajon rajtunk a világ tekintete. Nem enyhült meg. Akkor inkább nem sírunk. Az a kijelentés, hogy mi, magyarok vajmi keveset tettünk azért, hogy ez a Trianon ne úgy történjék, ahogy történt, sosem hangzik el. Azóta is csak szankcionáljuk azokat, akik nem azt gondolják erről, amit kell. Vannak olyanok is, akik szerint jó volt, vagy ha nem is volt jó, legalább megérdemeltük, és nem lehetett másként, bármit is tettünk volna. Persze húszévenként igazságot vált a kurzus. De azt senki nem mondta, hogy: én felelős vagyok azért, ami történt. Sem IV. Károly, sem Tisza István, sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, és nem akarok felsorolásba keveredni. Galilei – tényleg, most jut eszembe, ironikus vagyok, mint egy körben a Π. Trianonért mindig ők a felelős, sosem én vagy mi. Pedig egy drámában nem elég, hogy valaki meghal, valakinek össze is kell roppannia. Hát ez nem megy. Ahol nincs lelkiismeret, ott nem lehet. 20. századi magyar politikus morálisan nem roppan össze, Teleki Pál a kivétel. Cinikusok, dilettánsok, bűnözők, elmebetegek, szenilis trotlik, és persze mindenki hazudik. Trianon egy ilyen ügy – kisszerű. Clemenceau a román királynét előszobáztatja, aki a jelenethez ékszereket kér kölcsön. Apponyi sem férhet hozzá a ruhatárához. Wilson hazamegy. A fiatal Keynes lemond a gazdasági bizottságban vállalt tisztjéről, mert rossznak tartja az egész rezolúciót. Romániát nem fogadják el hadviselő félnek. Kratochwil ezredes hős, bár egy deka magyar földet nem óvott meg, Stromfeld visszavette a mai Észak-Magyarországot, de őt Horthyék lefokozzák, elítélik. Burleszk az egész. Ennek a sok hűhónak benne kellene lennie a szinopszisban vázolt mozgalmasságban. Minden, ami ott elhangzik, történelmi tény vagy anekdota, a kettő egyre megy, diákoknak vágott színházi tanösvény. Például a kormányülés, ami az esküvő előtti találkozás, valójában a béketárgyalás egyik fontos jelenete, minden tömegjelenet egy béketárgyalási pillanat. Állóképeket kell kitalálni hozzá, és tánckari megmozdulásokat. Megint ironikus vagyok. Így nem lehet drámát írni! Pedig miközben épp elvesztettük Przemyśl erődjét, sosem látott magasságokba szárnyalt a pesti színházak látogatottsága, 1915-ben. Amikor visszavettük Przemyślt, már nem annyira. A Csárdáskirálynőből is kell pár betétdal. Mégiscsak van köze a színháznak a háborúhoz. Lehet még ezzel játszani. De mi Trianon drámája? Az, hogy nem volt egyetlen nagy formátumú magyar vezető személyiség, akinek eszébe jutott volna, hogy mit kell csinálni. Károlyi Mihály egyszer le is írja, hogy szóltak neki, a kommunista vezetőket likvidálni kellene, de ő nem. Később megbántam, írja. És ha – mondjuk – hideg fejjel likvidáltatta volna Kun Béláékat meg Rákosit is… Mégiscsak az lett volna jobb, ha Tiszát megmentik a nők, ahelyett hogy lepuff. Mondjuk, megsebesül, de kiheveri. Míg Károlyi megpróbál földet osztani, Tisza beszól az admirálisnak meg a többi fővezérnek, hogy: fiúk, lóra, mert baj van, nyakunkon a filiszteus. A románokat visszaszorítják a demarkációs vonalig, és Magyarországot a franciák szállják meg, vagy az angolok, vagy az ausztrálok. Szálljon már meg valaki, de mi válasszuk őt ki! A végeredmény ugyanaz, de nem érzi senki, hogy nélkülünk történt, és hogy azok csinálták az egészet, akik nem mi vagyunk. Komoly férfiak ülnek hatalmas tárgyalóasztal mellett, és ma már tudjuk, hogy nem értenek ahhoz, amiről tárgyalnak. Egyetlen brit gyakornok teszi ezt szóvá. Van-e a színpadon jövő idő? Mert egy Adolf nevezetű fiatalember szónoki képességeire sokan felfigyelnek. Hoppá! Benito a vállához igazítja hegedűjét. Szabad-e fehér lovat bevinni a színházba? Mert cirkálóról szó sem lehet!

3.

Mindezt el is lehetne színpadon játszani? Például egy vagonlakó erdélyi család próbálja elmesélni a többi vagonlakónak, hogy miért vagonlakik. Ha túl brechtiánusra sikerül (Gorkij?), valaki csendőrért kiált majd, kikapcsolják a villanyt vagy a petróleumlámpát. Színház a színházban. – Ti mikor költöztök haza? – kérdezi az egyik kisfiú a másiktól. – Mi nem költözünk, nekünk ez a hazánk. – Mi leszel, ha nagy leszel? – Katona. – De miért? – Mert ott jó a koszt… – És te mi leszel? – Színész. – Miért? – Hogy tudjak röhögni, ha mégsem lesz jó a koszt. – Zsidó vagy? – Talán… Lehetne még ezt folytatni. Most viszont arra gondolok, hogy mi marad ebből az egészből, ha elengedem a történelmi neveket és a kontextust. Ha családi perpatvar zajlik egy hadakozás idején, mondjuk, Dél-Amerikában, és mi nem tudjuk, hogy kinél van az igazság, és mindegy, melyik vármegye melyik országba kerül, mert mi a különbség Uruguay és Paraguay között? Árulást követ el vajon a menyasszony, ha beleszeret az ezredesbe, és igent mond? Mihez kezdünk a menyasszony szabadságával? Ha ezt megoldjuk, akár még Trianonról is lehet jó színházat csinálni. Hozzámehet-e a menyasszony a megszálló hadsereg tisztjéhez? Ez a nagy kérdés, és van rá három válasz. 1. Nem, nem, soha! 2. Nem, de… 3. Hogy is hívják azt a tisztet? (Tudjuk, hogy hozzá szoktak menni.) Na és a szerelem a (színház)tudomány mai állása szerint mi? És a hazafias példamutatás követelményei szerint? Szeged elöljárói levélben fordultak Franchet d’Espèrey tábornokhoz, hogy ne gyarmati csapatok szállják meg a várost. Kilenc hónappal azután, hogy Zentára bevonultak a franciák, megszületett az első magyar szerecsen. Naugye! Édesanyám sok szép szava…

4.

Édes Erdély! A románokról még nem is szóltunk. Hogy például Ferdinánd király nem engedte kitűzni a román trikolórt a budavári palotára, mert IV. Károly a barátja volt. – Miért a románokkal veri az isten a magyart? – Ez az ő homeopátiája… Bezzeg a Brătianu (román miniszterelnök) nem volt barátja egyetlen magyarnak sem, ilyenek ezek. Magyarország legnagyobb részét mégiscsak a románok kapták, bár ők többre számítottak. Nincs isten. Ne hagyd elveszni… Hagytad, vaze, Lucifer. Néhány évvel később leoláhozzák az első székelyt Budapesten.

5.

Emlékezetpolitika, ahogy ma mondani szoktuk. Nem volt még olyan magyar kurzus, amelyik a teljes igazságot vállalni tudta volna Trianon-ügyben, pedig a történészek mindent kiderítettek már, el kell csak olvasni. Ha valaki elolvassa, rájön, hogy ezt nem lehet visszacsinálni. Nincs titok. Ez viszont fáj, mert ilyen az emlékezés. Az első világháború utáni káoszban a rivalizáló magyar politikai csoportok egyetlen dologban teljes mértékben egyetértettek: akié Budapest, azé lesz a maradék ország. Nem kellett különösebb előrelátás vagy bölcsesség, mindenki tudta, hogy kicsi lesz, mondhatni, csonka. Azért a kicsiért vájták ki egymás szemét, nem a nemzet, nem az eszme és nem a dolgozó (istenadta) nép ügye miatt. Mohács után lehet három (magyar) ország, a kiegyezés után nem lehet, ahogy később sem. A nemzeti egység már csak ilyen, hatékonyan zárja ki az alternatív gondolatokat és tekinteteket, mondhatni, reduktív. Senki magyar felelős nem tette fel időben a kérdést, hogy mi lesz, ha nem Ausztria nyeri meg a háborút, nem volt béterv, ahogy azóta sincs. Ez a tragédia.