Cziboly Ádám 1999-2011 között a Káva Kulturális Műhely munkatársa, 2012-18 között az InSite Drama alapítója és társügyvezetője, 2019-től associate professor a Nyugat-Norvégiai Egyetemen Bergenben. Kezdeményezője és projektvezetője volt a DICE kutatásnak, ami 12 országban 111 programnál csaknem 4500 fiatal bevonásával vizsgálta a tanítási színház és dráma hatását a kulcskompetenciákra. A Színházi nevelési programok kézikönyvének (2013) egyik szerzője, valamint a Színházi nevelési és színházpedagógiai kézikönyv (2017) szerkesztője.

­– Két és fél éve élsz kint Bergenben. Mesélj egy kicsit, mit csinálsz most?

–­ Rengeteg dolgot csinálok egyszerre. Állásban vagyok a Nyugat-Norvégiai Alkalmazott Tudományok Egyetemén (Western Norway University of Applied Sciences). Ezen belül a Tanárképző Karon vagyok, a Művészetpedagógiai Intézetben, ahol szekciók vannak, ebből az alkalmazott dráma és színház az egyik. Jelenleg a harmadéves BA hallgatók utolsó félévét koordinálom. A félév során elmennek egy általuk választott közösségbe (legtöbben valamilyen iskolába, de akár civil szervezethez, börtönbe, múzeumba is mehetnek), ott csinálnak egy projektet, ami prezentációval vagy előadással zárul. Ennek kapcsán kutatnak is. Vagyis ők egyedül felelősek az egész projektért, használniuk kell mindent, amit a három év során tanultak. Tizenhét diák van, a covid kellős közepén ez irgalmatlan sok logisztika, mert mindenkinek a projektjét valamilyen módon érinti. Ez viszi el a legtöbb időt. Emellett két mesterszakos hallgatónak vagyok a témavezetője. Az elsős BA osztálynak színháztörténet és színházi előadás témakörben van egy kurzusa, ott alkalmanként tartok egy-egy órát. Ma például a Rómeó és Júlia kapcsán foglalkoztunk egyrészt a szöveggel, egy dialógust választottam és azt néztük, hogy hogyan lehet ezzel zoomon keresztül dolgozni, egyáltalán hogyan lehet színházszerű esemény zoomban, utána pedig a BrigBrum Socially distant című TIE előadás részletét vetítettem nekik és azt dolgoztuk fel. Ezek a tanítási munkáim. Emellett még van egy Erasmus+ projekt, ami a genderalapú erőszak témájával foglalkozik. Ennek kapcsán drámaórákat dolgozunk ki, ebben amúgy benne van az InSite is, a projektben az egyetem részvételét én koordinálom. Szerkesztőségi tagja vagyok a Drámapedagógiai Magazin norvég megfelelőjének, a DRAMA Tidsskrift -nek, vezető-helyettese vagyok egy kutatócsoportnak az Egyetemen, és öt különféle cikken dolgozom most.

A bergeni campus főépülete. Fotó: Cziboly Ádám

­­– Pontosan mi ez a képzés, ahol tanítasz?

— Valójában ez egyelőre még főiskola, ahol a képzésünk van. Öt főiskola összevonásával jött létre ez az intézmény, és 2023-tól válik egyetemmé. Ez azért fontos, mert nagyon gyakorlatorientált, pláne a bergeni egyetemhez képest, ahol a klasszikus elméleti képzések vannak, például a színháztudomány is. Mi ehhez képest olyan gyakorlati szakembereket képzünk, akik alkalmazott drámával és alkalmazott színházzal foglalkoznak majd. Van BA szint és MA is, az már kicsit elméletibb, annak már erősebb a kutatással kapcsolatos komponense is.

— Hogyan épül fel a képzés?

— Egy félévben két tanegységük van. Két giga-tanegység, így ugyanazt tanulják 10-15 héten keresztül. Van a kurzusnak elméleti része és gyakorlati része, van műhelymunka és majdnem mindig vannak terepen is. Már első évben mennek terepre és nyilván felügyelőtanár mellett, de dolgoznak gyerekekkel. Harmadév végén pedig a záróvizsgát már egyedül csinálják. Többek között van drámapedagógia órájuk, színháztörténet, TIE előadás, szövegtől a színházig, vagyis felkészítő programok készítése, de van külön storytelling, alkalmazott irodalom és kreatív tánc is. A magyarországi képzések közül leginkább talán a régi SZFE drámainstruktor-drámajátékos BA-hoz tudnám hasonlítani tartalmilag, persze nagy kérdés, hogy ezzel a képzéssel a jövőben mi lesz. De nálunk például kötelezően tanulnak három szemeszteren át pedagógiát is. Aki itt végez, az képes arra, hogy drámaórát tervezzen és vezessen, összerakjon egy játéksort, előadást készítsen fiatalokkal, színházpedagógiai foglalkozást tartson, TIE előadást hozzon létre.

— Hol tudnak majd elhelyezkedni azok, akik nálatok végeznek?

— Ez nagyon változatos. Itt kicsit más az iskolarendszer mint Magyarországon. Nem kétfelé (általános iskola és középiskola), hanem háromfelé oszlik. Aki nálunk végez, az az első tíz évfolyamon, a Barneskole-ban (gyerekiskola) és az Ungdomsskole-ban (fiatalok iskolája) nem taníthat, ha nincs más tanári végzettsége, tehát ez nem ugyanolyan, mintha norvégból vagy matekból lenne tanári diplomája, mert a dráma nem része az alaptantervnek. Csak szabadidős tevékenységet vezethet például napköziben. De a középiskolának megfelelő utolsó három évben, a 11-13. évfolyamokon már taníthat, mert ott már lehet a dráma opcionális tantárgy. Aztán minden megyében kötelező működtetni Művészeti Iskolát, ott is el tudnak helyezkedni. Vagy nagy hagyománya van a Népfőiskolai rendszernek, a középiskola után és az egyetem előtt a fiatalok egy évig elmennek valahova tanulni. Ez nem formális képzés, hanem különböző irányok vannak. Például önkénteskednek, utaznak, zenét szereznek vagy drámát tanulnak. Azok a Népfőiskolák, ahol van dráma irány, oda sokan mennek tanárnak a mi hallgatóink közül. De az iskolai struktúrán kívül elképzelhető az is, hogy múzeumban kapnak állást vagy úgynevezett társadalmi arénáknál (pl. börtön, menekültközpont).

— Mennyire egyedülálló ez a képzés?

A bergeni campus nagyelőadója a koronavírusjárvány idején. Fotó: Cziboly Ádám

— Az országban jelenleg tizenhárom helyen van drámás BA és négy helyen MA képzés. Ezek tartalma és minősége persze nagyon változó. Bergen talán a legismertebb mind közül. Itt volt legelőször alkalmazott dráma és színház szak, 1971-ben indult. És nemzetközileg is azok a szakemberek ismertebbek, akik ebben az intézményben dolgoznak. Stig Eriksson és Kari Mjaaland Heggstad már mindketten nyugdíjasok, de ők fontos úttörői voltak az alkalmazott drámának és színháznak.

— Tehát már 50 éve jelen van az alkalmazott színház, legalábbis a képzés szempontjából Norvégiában. Milyen ennek a tevékenységnek a társadalmi megítélése?

— Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, visszább kell egyet lépni oda, hogy milyen a színház társadalmi megítélése. A norvég alapvetően nem egy tősgyökeres színházi kultúra. Bergen kivétel, mert Ole Bull és Ibsen itt hozta létre az első norvég nyelvű színházat még az 1800-as évek közepén, itt erős a hagyomány emiatt, ez a város körülbelül olyan, mint talán nálunk Pécs. Annak ellenére, hogy nem a főváros, van legalább hat-hétféle társulat, egy átlagos este legalább háromféle előadás közül lehet választani. Már ha nincs covid. Oslóban nyilván pláne más a helyzet. De egyébként a norvég egy nagyon természetszerető nép. Az „olaj előtti időkben” szinte mindenki halászatból vagy mezőgazdaságból élt, és a természetközeliség a mai napig nagyon erős. Az a nemzeti sport, hogy mennek kirándulni. Ami érthető, mert gyönyörű tájak vannak, amik könnyen és gyorsan elérhetők. Ott van az erdő, a tenger mindenhol. Az a nyaralás, hogy elmegyünk a hüttébe, ez egy kis vityilló, ahol nincs áram. Vagy törvény van arról, hogy bárhol felverheted a sátrad két éjszakára akár valakinek a privát birtokán is, csak legyen legalább 150 méter távolságra az ablakától. Ebben a közgondolkodásban a színház mesterkélt dolognak hat. Sok olyan gyerek van, akit egyszer sem visznek el színházba. Az iskola sem, a szülők sem. Ezt persze átlagban mondom egész Norvégiára, mert az emberek nagy része nem városokban, hanem elszórtan él. Bergenben,Oslóban, meg a nagyobb városokban kicsit más a helyzet, de itt is sokakra jellemző.

Ennek ellenére minden pedagógia szakos hallgató és minden óvodapedagógus hallgató kötelezően részt vesz pár órányi drámapedagógiai képzésen. Egyetemenként változó, hogy ez mennyi, nem olyan sok, nálunk 15 óra, de több mint a semmi. Ez azért jelent valamit, hogy a matek tanártól a környezetismeret tanárig mindenkinek kötelező drámapedagógiát tanulni.

Szóval konkrétan nem tudom, hogy mi a társadalmi megítélése, de itt az az alap, hogy minden munkának van respektje, minden el van ismerve, nincs különbség a között, hogy valaki igazgató vagy takarít. A munka az munka. De hogy egy vacsora asztalnál a hozzánk járó fiatalok szülei mit mondanak, arról fogalmam sincs. Az biztos, hogy nem átlagos tevékenység, de nem is marginális.

Cziboly Ádám és Róbert Júlia

— És hogyan kapcsolódik a hagyományos értelemben vett színházhoz?

— Alkalmazott drámatanárokat és alkalmazott színházi embereket képzünk, tehát világossá van téve számukra is, hogy nem feltétlenül művészszínházi rendezők és színészek válnak majd belőlük. De az alkalmazott művészetnél is rendkívül fontos a színházi esztétika, a minőség, a tartalom. Érvényes színházat kell tudniuk csinálni. Része a képzésnek a színházlátogatás, előadáselemzés, tanulnak rendezést, valamennyi színészmesterséget, de ez közel sem annyi, amennyit egy professzionális színész vagy rendező tanul Oslóban. Tehát ez egy alkalmazott tudás, egy iskolai vagy civil közösségben, egy közösséggel kell tudniuk létrehozni valamit. De elő szokott olyan fordulni, hogy végzett színészek jönnek az MA képzésre, mondjuk ezek mind speciális helyzetek, hogy valakit nagyon érdekel a múzeum-színház, vagy hogy hogyan lehet egy börtönben színházi eszközökkel dolgozni.

— Egyébként van együttműködés színházakkal?

— Most sajnos nincs. Régebben szorosabb együttműködés volt a Bergeni Nemzeti Színházzal, a DNS-sel. A korábban már emlegetett Stig Eriksson és Kari Mjaaland Heggstad vezetésével tartottak előkészítő foglalkozásokat osztályoknak. Egészen sok előadáshoz készült ilyen, ezek nagyon jól működtek. De mikor ők nyugdíjba mentek, akkor leállt ez a projekt. Én már ezután érkeztem. De remélem, valamikor egy csapatnyi lelkes hallgatóval majd átvándorolunk a DNS-be és felvesszük a fonalat. Mert nagyon adná magát, hogy itt is kiépüljön az a rendszer, ami Németországban és már Magyarországon is van, hogy állandó színházpedagógus vagy alkalmazott színházi szakember dolgozik a színházakban.

— Gyakorlatban tehát még kevés az ilyen program a színházakban, de egyébként maga a színházi nevelés vagy színházpedagógia mennyire ismert Norvégiában?

— Az a sokszínűség és elterjedtség, ami Magyarországon van, az egyedülálló. Kevés országban van ennyiféle program, ami ilyen sokaknak elérhető. Itt kisebb a választék és a hozzáférhetőség is. Magát a műfajt ismerik, tehát ha bemennél egy színházba és azt mondatnád, hogy színházpedagógus vagy, akkor értenék, hogy mit csinálsz, mert az van benne az ernyőszervezet nevében is, hogy Drama- og teaterpedagogene. De maga a tevékenység fellángolás szerűen van csak jelen. Ahogy voltak a DNS-ben a foglalkozások. Vagy működött pár évig egy TIE társulat, amit három MA-n végzett hallgató hozott létre, de aztán finanszírozási gondok miatt leálltak. Vagy van a Kompani 13, akik a Kávával dolgoznak több projektben és ennek hatására elkezdtek TIE előadások létrehozásával kísérletezni. De ott még nem tartunk, hogy intézményszerűen jelen legyen ez a mindennapokban. Nekem nagy kedvem lenne ezen dolgozni, csak ehhez is rengeteg idő, erőforrás kellene, meg még jobb beágyazódás ebbe a társadalomba, hogy egy ilyen folyamatot itt el lehessen indítani.

— De már két és fél évvel beljebb vagy, mint előtte voltál. Hogy kerültél Bergenbe, ebbe az egyetemi állásba?

Cziboly Ádám

— Először 2008-ban jártam itt, amikor a Káva Szent Család című előadását kísértem a MiniMidiMaxi Gyerekszínházi Fesztiválra. Aztán 2008-2010 között a DICE kutatás során, aminek én voltam a vezetője, dolgoztunk együtt, és később is időről időre voltak kisebb együttműködéseink. Például 2016-ban az InSite-nak és az Egyetemnek volt egy csereprogramja, ahol ők is jöttek Budapestre, meg mi is kivittünk hat különböző színházból olyan szakembereket, színészeket, akik a színházi nevelés és színházpedagógia területén dolgoznak. Aztán egyszer csak kiírtak egy állást, ez 2017 végén volt. Az állás nyilvános volt, bárki megpályázhatta. Rengeteget beszélgettünk róla a feleségemmel, hogy egyáltalán megpróbáljam-e, végül belekezdtem. Az egész folyamat transzparens és nagyon részletes volt. Azzal kezdődött, hogy egy álláskereső portálra fel kellett tölteni a részletes önéletrajzot, meg egy rakás mellékletet: tizenöt publikációt, referenciákat, publikációs listát, az összes diplomát hitelesítve, lefordítva. Pár héttel később kaptam egy listát, hogy ki mindenki pályázott még, összesen tizenegyen voltunk, abból hat norvég, a többiek a világ minden tájáról. Nem fűztem az egészhez túl sok reményt. Aztán három professzor az összes ember összes anyagát elolvasta és értékelték. Három-négy hónappal a jelentkezés után kaptam egy húsz-huszonöt oldalas norvég dokumentumot. De mindenki más értékelését is láttam, nem csak az enyémet és ennek a végén tettek egy ajánlást, egy sorrendet. És itt volt az első nagy meglepetés, hogy kihoztak engem első helyre. Aztán ősszel elhívtak próbatanításra, az első három embert hívták be. Ide kellett utazni, tartani egy órát és volt egy interjú. Azt csak később tudtam meg, hogy végighívták azt a három embert, akit megadtam referenciának, és másfél órát beszéltek velük rólam, mindent megkérdeztek tőlük. Ezek után november 7-én kaptam eredményt, tehát majdnem egy éven át zajlott ez az egész. Január elsején érkeztem, 4-én már elkezdtem tanítani, ráadásul két tanegység felelőse is lettem, tehát ezeket koordinálni is kellett. Rögtön bedobtak a mélyvízbe.

— Két hónapod volt elrendezni az otthoni dolgokat és kitalálni egy új életet?

— Igen. Minden egyes lépésnél heteken át beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy menjek-e tovább, csináljam-e tovább. Még a végén is, hogy aláírjam a szerződést vagy ne? Nagyon nem volt egyértelmű döntés, még akkor sem, ha kívülről annak tűnik. Sok dilemma volt benne, sok mindent kellett átbeszélni a mi életünk, különösen a három gyerekünk szempontjából.

— Végül miért vágtál bele?

— Szakmailag nagyon vágytam az új kihívásokra. Elképesztően jó volt Magyarországon a helyzetem, abszolút el voltam látva munkával, Bethlenfalvy Ádámmal nagyon jó volt közösen dolgozni, rendkívül jó szakmai együttműködéseink voltak például a debreceni Csokonai Színházzal, a zalaegerszegi Hevesivel, vagy a Budapest Bábszínházzal. Nagyon izgalmas volt 2013-ban és 2017-ben a két színházi neveléssel kapcsolatos kötetet elkészíteni, a szinhazineveles.hu oldal létrehozásában közreműködni, emellett több helyen is tanítottam és oroszlánrészt vállaltam az ELTE-n induló színházi nevelési és színházpedagógiai MA specializáció kidolgozásában. Azt éreztem, hogy ezt még bármeddig lehetne csinálni, de nagyon izgatott az, hogy hogyan lehet méginkább nemzetköziesíteni azt a sok mindent, amit megcsináltunk Magyarországon. És a többes számot direkt használom, mert az egész színházi nevelési területre értem. Egy kincsesbánya, ami Magyarországon van, világviszonylatban vezető szerepünk van a színházi nevelés területén, de a nyelvtudás hiánya miatt, meg a nemzetközi publikálás hiánya miatt ez „bent marad” az országban és nagyrészt nem látszik „kifelé”.

Cziboly Ádám a Facing the GAP konferencián (Örkény Színház, 2016). Fotó: Dohy Balázs

Szóval most például tervbe van véve, hogy a két szakkönyvből az általam írt részeket publikálom angolul, hogy az a fajta diverzitás és sokszínűség ami Magyarországon van, jobban láthatóvá váljon. És a tanításban is igyekszem folyamatosan hivatkozni magyar kutatási eredményekre, doktori dolgozatokra, vetítek előadásokat is. Talán annyi a helyzeti előnyöm, hogy tudok angolul tanítani, van tapasztalatom a kutatásmódszertanban, projektmenedzsmentben, az elméletben és valamelyest a gyakorlatban is, de mindegyik területen tudnék számos olyan hazai szakembert mondani, aki jóval többet tud nálam.

— Mi az, amit érdemes lenne Magyarországra hozni abból, amit a kinti képzésben tapasztalsz?

— Az egész képzési rendszer rendkívül jó. Ha ezt a struktúrát és szabadságot és azt az infrastrukturális hátteret, ami itt van, egy az egyben át lehetne rakni Magyarországra és otthoni szakemberekkel megtölteni, és a magyar színházi világra ráilleszteni, az a világ egyik legjobb képzését eredményezné. Hogy egy félévben nem hat-nyolc tanegység van, hanem két nagy átfogó, és azokban az időszakokban csak azzal foglalkoznak. Aztán jó lenne hazavinni azt a gondolatot is, hogy minden pedagógushallgató kötelezően kap drámapedagógiai képzést. Rengetegféle módszert tanulnak, de a dráma is alapértelmezetten a része. Vagyis eleve benne van gondolkodásban, hogy a dráma is alkalmazható eszköz a tanteremben.

— Hogy látod a jövőt?

— Most hülyeség lenne visszafordulni. Most perspektivikusnak tűnik. Jók a visszajelzések a tanítás során, a kollégáktól is. Van egy csomó elképzelésem, hogy mit lenne jó még csinálni. Az első két év amúgy is arról szól, hogy az ember megszokja, a gyerekek beleszoknak, lesz egy állandó helyünk. Nyilván nagyban függ a családomtól is, de ebben szerintem van még jópár év, de nem tudom megmondani, hogy mennyi. Nincs semmi előre eldöntött dolog bennem.