A járvány művészi lenyomatát vizsgálva fontos szempont az időbeliség. Az első hullám után a polarizálódott magyar társadalom a vírus mentén is kettérepedt. Sokak számára a második hullám mindennapi realitás volt, amire muszáj volt felkészülni, de voltak olyanok is, akik úgy hitték, elmarad. Még nehezebbé vált a helyzet értelmezése attól, hogy az orvosi és gazdasági érveket egyaránt felsoroltató téma aktuálpolitikai színezetet kapott. Akár társulatokon belül is komoly véleménykülönbségek alakulhattak ki: maradjanak-e el a próbák, az előadások? A központi víruskezelési protokoll hiányosságai miatt sok esetben nem volt egyértelmű, ki jogosult lemondani az esti produkciót, vagy ki kérheti, hogy a színház változtasson a gondosan megtervezett évadon. A mai napig nem látható, hogy a kieső bevételeket lesz-e lehetőség bármilyen forrásból pótolni.

Jelenleg – 2021 januárjában – a próbatermekben folyik a munka. Akik múló kellemetlenségként tekintenek a járványra, dolgoznak az egyeztetett darabokon, várják, mikor lehet újra játszani. Vannak, akik streamelésre váltva igyekeznek eljutni a nézőkhöz. Remek előadásokat láthatunk a SzínházTv és az eSzínház weblapjain. Jelentős állami támogatással néhány produkcióból tévéfilm készül. Vannak, akik új médiumokat próbálnak feltölteni játékossággal, jelenléttel, élő és téttel bíró helyzetekkel. Készült már sétaszínház, stadionszínház a megfelelő távolságtartás jegyében. Most pedig nézhetünk képernyőre írt alkotásokat a Trafó oldalán, részt vehetünk online játékokon: a színházi nevelési szakemberek, drámainstruktorok is a netre költöztek. Nincs könnyű helyzetben a színházi élet. Fanyar humorral mondhatjuk: a képernyőn keresztül, a lenémított mikrofonoknak hála, legalább azok a fránya köhécselők nem zavarnak.

k2 Társulat: Búcsúkoncert, MU Színház, r.: Tarnóczi Jakab. Fotó: Toldy Miklós

Ez a szubjektív válogatás most azokról a produkciókról beszél, amelyek alkotói az első hullám után úgy döntöttek, nem váltanak médiumot: megmaradnak a polgári reprezentációs színház keretei között, ahol így vagy úgy, de tematizálják a járványt (már ameddig ez lehetséges, és nem zárnak be ismét a színházak). Nincs ilyen előadásból sok. Ennek egyik oka lehet, hogy a 2020/2021-es évad indulásakor az anyagi és időbeli bizonytalanságok sok esetben azt eredményezték, hogy a színházak a tavaszra tervezett bemutatókat kezdték pótolni. A Katona József Színház Shakespeare Othellóját Székely Kriszta rendezésében. A Nemzeti Színházban Szabó K. István állította színpadra Márai Sándor A kassai polgárok című drámáját. Az Örkény Színház Racine Andromakhéjával indított Gáspár Ildikó rendezésében, a József Attila Színház pedig Shaffer Amadeusával Koltai M. Gábor rendezésében. Mindegyik darabot többször színre vitték már az elmúlt években, és adódik a kérdés, amelyet Imre Zoltán fogalmaz meg a Színház januári számában: „[…] vajon nincs ma ezeknél égetőbb probléma, amikor »arat a halál« körülöttünk? Tényleg ezeket a klasszikusokat érdemes sokadszorra újra elővenni? Értem, hogy Shakespeare-en és Dürrenmatton keresztül sok mindenről lehet beszélni, de fontos lenne, hogy a színház fórum, nyilvános társadalmi tér legyen, ahol meg lehet vitatni problémákat.”

A vírusreprezentációkhoz közelítve fontos megemlíteni a Narratíva Kollektíva A jelentéktelen című Gogol-variációját Pass Andreától, mert bár ez sem tematizálja a vírust, a beszámolók szerint egy hosszú köhögésjelenet is látható benne, amely azonban az előadástól független értelmet nyert egy légúti megbetegedés tüneteit is mutató globális járvány első hulláma után. „Nem kell valakinek köhögnie? Még most, mielőtt elkezdődik az előadás. Mer valaki köhögni? Ugye mennyire mást jelent, pedig nem telt el egy év sem. Persze mi, színháziak, mindig egy lépéssel az élet előtt járunk, és már tavaly sem szerettük a köhécselőket.” Ez a felvezető szöveg pedig a Radnóti Színházban hangzik el: Peer Krisztián írta újra Ruzante darabját, A csapodár madárkát. Az előadás a későbbiekben nem reflektál a járványra, ez a kis gesztus viszont reflektál arra, hogyan rendezi át a vírus a befogadás struktúráit. A köhögéshez hasonlóan most a maszk nélküli arcok látványa is egészen más érzetet kelt, mint általában. A védőruházat szinte természetes viselet. A budaörsi Latinovits Színház színpadán az Alföldi Róbert rendezte Figaró házasságában a jelmezek színpompás kiegészítője a maszk, és a távolságtartás is fontos játékszervező elem.

De idén gyakorlatilag a vírusra érkező reakcióként értelmezhetünk minden olyan előadást, aminek valósága a közeli vagy távoli jövőben megképződő disztópia. Hiszen a vírus miatt maga a valóság vett fel olyan jegyeket, amiket sci-fikből ismerünk: maszkok, kijárási tilalom, online élet, elszigetelődés, összezártság, erős hatalmi kontroll. Ettől persze tűnhet úgy, hogy minden disztópikus előadás első körös, akkor is, ha igazán találó. Hiszen az egyre szürreálisabb valóságot tekintve a túlzásra építő műfaj szinte realistának tűnik. A k2 Színház Búcsúkoncertje, a TÁP Színház A Menedéke, a Karaván Munkacsoport Jobb félnije egyaránt disztópiák, ahogy az új Pintér Béla előadás, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld is az. Annyiban pedig vírusreprezentációként is értelmezhetjük őket, hogy nem csupán egy negatív jövőképet vázolnak fel, hanem a történetmesélés szintjén is megjelenik bennük a vírus. Az Orlai Produkció Határátlépések című előadásának alkotói pedig civil életekből írtak darabot saját maguk: ilyen az életünk vírus idején. Reméljük, csak kicsit köhécselős.

A k2 a tavaszi, első lezárás előtt három héttel bemutatott Búcsúkoncertje általánosan és transzcendensen (az elmúlás felől) közelít a vírushoz. Tarnóczi Jakab rendezésének nyitányaként tetőtől talpig sárga védőruházatot viselő alakok érkeznek a térbe. Egy óriási, fehér terembe, ahol fehér a balettpadló, és szinte világít a fehér hátsó fal. A MU Színház színpadán bal oldalt, a nézőtérre merőlegesen szépen terített asztal áll. Tőle balra hatalmas, padlótól plafonig érő ablak. Jobbra zongora. Finom füst kavarog. Fekete öltönyös, fehér garbós alak várja az érkezőket. Orrából átlátszó műanyag cső vezet a zakója belső zsebéből kikandikáló oxigénpalackba. Kezében tálca, rajta hat pohár ital. De csak öt alak érkezik sárga védőruházatban. Az információhiány izgalmasan kezdi pumpálni a feszültséget. Nem tudjuk, kik ezek a térbe érkező szupergazdagok, nem tudjuk, miért jöttek. A hatodik pohár pezsgő tulajdonosának talán születésnapja van, vagy épp őt gyászolják? Hiányában mi másra gondolhatunk, mint hogy halott? Mennyi erőforrást kellett ezeknek az embereknek mozgósítaniuk, hogy végre egy térben lehessenek egy világjárvány utáni, teljesen élhetetlennek tetsző világban? És ha már itt vannak, tudnak-e egymásnak bármit mondani?

A nyitány egyszerű gesztusokkal erős atmoszférát teremt, amelyben Tarnóczi magától értetődően működteti a színészeket, később pedig Mozart Requiemjét. Csak aztán a színházi előadás mintha valóban szcenírozott koncertté alakulna. A megszólalás nélküli, apró gesztusokkal dolgozó színészi játékok parádésak. Miután lekerültek a sárga overallok, és mindenkinek jutott névre szóló oxigénpalack, Király Dániel széket húz ki, kérdőn néz Gyöngy Zsuzsira. Ugyanezt teszi Nagyhegyesi Zoltán is, szemöldökén kedves kacagás integet. Egy odanézés, és tudjuk, kit választ a lány. Piti Emőke szembogara finoman az egyik terítékre száll, és benne a világhoz való viszony rezdül. Borsányi Dániel oldalpillantással lábjegyzetel, mint valami bohókás professzor. De mondani senki nem tud semmit a másiknak. A helyzet abszurditását élettelin, humorral, empátiával ábrázolják. Aztán mindenkiből énekszó tör elő. Istenhez így lehet szólni.

TÁP Színház: A Menedék, Trafó, r.: Vajdai Vilmos. A képen Vitárius Orsolya és Hajduk Károly. Fotó: Déri Miklós

Ahogy halad előre Mozart gyászmiséje, a mikrotörténések dinamikája lassul, a színpadot a zene veszi át, amelyet Szép András zongorakíséretével szólaltatnak meg tisztán, magas színvonalon. Egyre mélyebb és nehezebb képzettársításokat vár tőlünk az anyag, színházi kapaszkodót viszont egyre kevesebbet ad. A humor szép lassan elszáll, mint a tejfehér füst, hiszen újabb halál jön, újabb fohászkodás. Lesújtó egy óra, a világunknak vége. Elegáns, komor lemondás. Világjárvány idején fontos viszonyítási pont a transzcendens, az ahhoz való kapcsolódás lehetősége, lehetetlensége. Játékos indítása után a Búcsúkoncert súlyos, nyomasztó úton indul el: talán a két minőség szorosabb ötvözete gazdagabb asszociációkkal segíthette volna a halál–Isten gondolatkört a vírusreprezentáció horizontján.

A TÁP Színház tavaly szeptemberi évadnyitó bemutatója, Jennifer Halley A Menedék című darabja is disztópiába vezet minket. Bár a kortárs amerikai szerző szövege 2013-as, az emberiséget megtizedelő vírus gondolatát sajnos utolérte a valóság. Szeptember óta egymillióról közel kétmillióra nőtt a Covid-19-ben elhunytak száma. Ahogy napról napra nő az online eltöltött órák száma is. Elmaradnak a valódi ölelések, sokan a monitornak kívánnak boldog karácsonyt vagy sok örömet születésnap alkalmából. Vajdai Vilmos rendezése arról is gondolkodik, hogy a digitális térben elkövetett bűnök, megélt örömök, bánatok mennyire bírnak valóságtartalommal, mennyire számon kérhető az ember az online elkövetett tetteiért. Ehhez szinte realista teret és történetet választ, amelynek disztópia volta a járvány közben elhanyagolható. A látvány és a figurák viszonyai realista irányba hangoltak, ettől a helyzetek tétjei könnyen olvashatóak.

A Trafó színpadának bal és jobb oldalán egy-egy asztal, középen egy nagy, akváriumszerű kocka: a dark webet idéző pedofil álom, a menedék, ahol Papa virtuális teremtményeivel bármit megtehetsz. Hajduk Károly visszafogottan, a zárkózottság mögé sötét tónusokat vetítve alakítja a virtuális búvóhely működtetőjét. A programozott világ profija ő, aki pontosan látja, hol kezdődik az online tér, és hol ér véget a valóság. A Józsa Bettina játszotta Morris és a Terhes Sándor alakította Doyle viszont belekeverednek a kódok világába – hogy tudatosan vagy önkéntelenül, arról érdekes vitákat lehetne folytatni. A hatalom mindent megtesz, hogy uralja az egyén gondolait, vágyait. A szabad akarat épp olyan illúzió, mint a dark web tökéletes grafikájú szalonja, ahol biliárdozhatunk, és frissítőt szolgálnak fel. Ha azonban nem teszünk bele valami emberit, hamar unalmassá válhat. Az emberi tétek ugyanakkor elárulják a személyiségünket, felfedik a gondolkodásunkat. Mi éri meg jobban? A biztonságos virtualitás, ahol minden uralt és vírusmentes, vagy érdemes néha kockáztatni, hogy megmaradjon a szeretet, ami igazán emberré tesz minket?

Az összezártság fontos szervezőelve az Anyaszínház Underground Project című előadásának, valamint a Fészek Művészklubban bemutatott Jobb félni – avagy egység, kétség, háromság című produkciónak is. Előbbi az RS9 Színházban fut: Menszátor Héresz Attila Gorkij Éjjeli menedékhely című darabját írta és rendezte újra a vírus által tizedelt emberiség lakta jövőbe. A fókusz a bunkerben, a színház igazi terében összezárt szereplők embertelenedésére és kitörni vágyására szűkül. Az előadás groteszk minőségeken keresztül beszél a normalitásra törekvésről.

A Jobb félni – avagy egység, kétség, háromság szintén a színház igazi terébe, a kupolába zárja össze szereplőit, akik a vírus elől menekülnek ide. A Ballér Bianka, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina és Vizi Dávid improvizációból építkező anyagot Kovács Dániel Ambrus öntötte végső formába. A szövegkönyvet olvasva egy túlzásokkal a groteszkbe húzott hétköznapi figurákat felvonultató produkció képe bontakozik ki – felkeltette a kíváncsiságom, hogy a kiváló színészek vajon hogyan tudnak emberi súlyt adni a véglényszerű alakoknak. Van itt mindent hipóval fertőtlenítő tisztaságmániás, magát zsidónak kiadó határon túli magyar, a globális lehallgatástól rettegő techguru és még oly sok, a névtelen kommentekből és a dark webről előmászó ijesztő vagy kinevethető furcsaság. Az összezártság és a félelem egyre nagyobb kontrollnélküliséget okoz, és szép lassan mindenki kivetkőzik önmagából. A világ normalitásvesztése az egyén normalitását is szétszedi. Jó volna látni is ezt az előadást a második hullám után. Vajon az olvasás közben elrajzoltnak ható figurák igazságát a játék zsigeri erővel mutatja majd fel? Vagy a közös tapasztalat káros gőzeinek térdcsapkodós szelepe lehet a furcsa alakok kikacagása?

Pintér Béla legújabb darabja szintén klasszikust ír újra, Oidipusz király történetét. A hatalom és a vírus viszonya ebben az előadásban jelenik meg a leghúsbavágóbb aktuálpolitikai éllel. A Vérvörös Törtfehér Méregzöld egymásra olvassa az antik tragédia transzcendens dögvész ítéletét a Covid-19-cel, és 2215-ből mutat rá arra a furcsa kapcsolatra, amelyet politika és járvány közé építenek a kormány mind ellenzői, mind támogatói. Zavarba ejtőn sűrű lenyomata ez a jelenségnek, ahogyan a virológia tényei hiedelmekké és aktuálpolitikai tézisekké válnak. Főleg, ha a virológiának mint tudománynak csak kérdései vannak, mert ez a valami éppen most történik. Akkor már sokkal jobb egy vezető, legyen az akárki, csak tudja a választ. És Pintér Béla előadása sorban adja a válaszokat, egyik viccesebb, mint a másik, és egyik jobban ellentmond a másiknak, mint a másik az egyiknek. Épp mint az életben. Hogy ez jó-e nekünk, az nagy kérdés. Néha könnyebb útnak tetszik, ha teszünk két szélsőséges állítást azzal, hogy az igazság ott van a kettő között, mindenki keresse meg – aki nem találja, magára vessen –, mint érzékenyen, az egyén életére fókuszálva kérdezni. Pintér Béla emberi történeteit ennél jobban lehetett szeretni, de a Vérvörös Törtfehér Méregzöld politikai szatírája is végtelenül szórakoztató, gondolatébresztő. Mint közéleti előadás, az utóbbi idők egyik legerősebb élménye. A vírus inkább apropó ehhez a közbeszédsavazáshoz, köztörténeteink cukormázazásához. És a vírus a történet elindítója: olyan motiváció, ami a nagyhatalmú vezetőt is elgondolkodtathatná arról, van-e bűne, ősbűne, vagy csak valami kis hibája, amelyen lehetne javítani. Pintér Béla felkiáltójellel mondja: a politika, a vezetőink gondolkozzanak el azon, hogy mit csináltak rosszul, és gondolkozzunk velük mi is.

Orlai Produkció: Határátlépések, r.: Dömötör András. A képen Ötvös András és Schruff Milán. Fotó: Pénzes Kristóf

Az Orlai Produkció Határátlépések című előadása nem disztópia, és nem is klasszikus mű újraírása. Hanem a színészek civil életéből született játék, ami a devised módszerrel közelíti meg a vírust. Nem kizárólag a Covid-19-et tematizálja, sokkal inkább olyan helyzeteket keres, amelyekben az alkotók átlépték saját határaikat, vagy mások lépték át az ő határaikat. Péter Kata, Járó Zsuzsa, Ötvös András, Mészáros Máté és Schruff Milán ötleteit Deés Enikő dramaturg és Dömötör András rendező öntötte formába. A hangulatában az AlkalMáté Trupp produkcióit idéző előadás elsőre könnyed szórakoz(tat)ásnak mutatja magát, de ahogy jobban belemerülünk, emberi mélységek sejlenek fel. Az összeszokott csapat tagjai megkapó őszinteséggel mutatják fel saját kisszerűségüket, bűneiket, önhazugságaikat, hogy azok megmosolygása után már csak egy lépés legyen bennük magunkra ismerni.

A Határátlépések az első hullám után készült, de helyet kap benne sok időtlen etűd is. Kötődési mintákról, gyerekkori traumákról, rossz párkapcsolatokról látunk jeleneteket a Horváth Jenny tervezte letisztult, sárga térben – egy óriásira növesztett biztonsági sávban, a láthatatlanságot biztosító takarás közelében, ahol minden probléma eltagadható, és közel az éles szemű nézőkhöz is, akik a legapróbb rezdülést is olvashatják mindent értő tekintettel. A vallomásos jelenetek ettől sajátos ízt kapnak, olyan érzésünk van, mintha volna lehetőség, hogy estéről estére néhány centit erre vagy arra mozduljanak bennük a játszók.

Péter Kata a színpad közepén áll. Apukáját keresi a tekintetével, akivel pártszimpátiájuk régóta nem egyezik. Most egy kiáltványt olvasna fel, aminek a kormányzó párt – amelynek apuka nagy támogatója – nem örülne. A kiáltvány arról szól, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemet a minisztérium alapítványi fenntartásba helyezte, egyeztetés és szakmai konszenzus nélkül. De a szöveget olvasó lány tart az apukája tekintetétől. Arról beszél, hogy talán nem is csak anyukájával kettesben jöttek, hanem vannak velük barátok is, akik előtt duplán kellemetlen lesz ez a kiállás. Egy dologban reménykedik: hogy apukája jobban szereti őt, mint Orbán Viktort. Pintér Béla előadásában is elhangzik a regnáló miniszterelnök neve. Mindkettő izgalmas, ugyanakkor nem agresszív kísérlet e jelentéshalmaz újraírására, az elsődleges jelentésében a miniszterelnököt jelölő betűsor érzelmi asszociációinak átstrukturálására. De ez csak annyiban tartozik a vírusreprezentációhoz, amennyiben a közélet felől közelítünk hozzá, és a Határátlépésekben többségében nem ilyen jelenetek vannak. Járó Zsuzsát többször is látjuk, ahogy gyerekét egyedül nevelő anyukaként próbál boldogulni az online tanítással. A gyerkőc vidám, jó képességű, de a bejelentkezéssel, e-naplóval, e-maillel meggyűlik a baja a számítástechnikában nem túl jártas szülőnek. A jelenetsor zsigerig ható őszinteséggel és humorral beszél az összezártság okozta feszültségekről. Járó Zsuzsa jelen idejű bátorsággal mutatja meg erről a közös tapasztalatról, ami emberi léptékkel megmutatható. A koronavírus-járvány éppen történik, mindannyiunkkal. Kevés a biztos pont, bizonytalannak lenni pedig nem jó érzés. Ha közösen, civilként tudunk erről beszélni, talán könnyebb a köhécselés is.