Az Imre Zoltán Programot (IZP) 2017-ben hozta létre a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a hivatásos táncművészet pályakezdő alkotóinak támogatására az akkor már évek óta működő Cseh Tamás és Halmos Béla Program mintájára. A(z első) hároméves ciklus alatt a négyfős kuratórium évi 100-100 millió forintot oszthatott szét különböző altémákban. KRÁLL CSABA tánckritikus KOVÁCS GERZSON PÉTER és NAGY ZOLTÁN kurátorokat faggatta a tanulságokról.

Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Mestermunka. Fotó: Csorba Károly

Králl Csaba: A pályázati kiírások meglehetősen szélesen értelmezték a fiatal alkotók támogatását – önképzés, próbalehetőségek, visitor- és rezidencia-programok, portfoliókészítés stb. –, tehát egy komplex, a terület problémáira érzékenyen és átfogóan reagáló projektről beszélünk, aminek a sikerét vagy sikertelenségét nem lehet pusztán a létrejött előadások számában és minőségében mérni. A kuratórium[1] tagjaiként én most mégis arra kérlek benneteket, hogy arról beszélgessünk, ami a nagyközönség számára is látható volt: az előadásokról. Változtatott-e ez a hároméves program a magyar táncművészet arculatán, összképén? Provokatívabban: felkorbácsolta-e a honi tánccsinálás állóvizét? Ha díjakban nézzük, akkor akár elégedettek is lehetnénk, hiszen az IZP soraiból két Lábán-díjas koreográfia is kikerült.[2] De mérhetjük-e kizárólag díjakban a sikert? Ha jól számoltam, kereken 50 bemutatóra került sor a három év alatt (ebből 35-öt láttam), a többit elsöpörte a pandémia. Ami még így is őrületes szám, és „valahol” – nemcsak statisztikailag, de szemléletben, új felfedezettekben, alkotói energiákban, tehát hatásában is – látszódnia kéne. A kuratórium eltérő határozottsággal ugyan, de végig azt kommunikálta, hogy a „kísérletező, új formanyelvet kutató”[3] munkákat támogatja, vagy ahogy Gerzson egy interjúban fogalmazott: „A kulcsszó az innováció.”[4] Ennek alapján arra lehetett számítani, hogy nem a bevett formanyelvek ismételgetéséből, hanem az alkotói merészségből származnak majd „bukások”, de nem így lett. Összbenyomásom szerint azok álltak (jól) helyt vagy fejlődtek, erősödtek meg alkotóként, akikről eddig is tudtunk, akikre eddig is számítani lehetett. Nagy meglepetés ilyen értelemben az IZP első három éve alatt engem nem ért. Ti ezt belülről, kurátorként hogyan érzékeltétek?

Kovács Gerzson Péter: Az első szembeötlő jellemző, hogy kik hallották meg az IZP hangját. Nem az, hogy kiket szólítottunk meg, hanem hogy kikhez érkezett meg az üzenetünk, azaz kik alkotják az IZP pályázói közegét. A kezdetektől hangsúlyozzuk, hogy a kuratóriumnak nincsenek sem műnemi (Fuchs Lívia), sem strukturális preferenciái, a jelentkezők körének meghatározásakor a fiatal és a pályakezdő kifejezésekhez rendeltünk bizonyos paramétereket. Az tehát, hogy a pályázói kör azt a mintázatot mutatja, amit, nem a kuratórium koncepcionális szelekciója, sokkal inkább a potenciális pályázók eltérő szocializációjának eredménye. Megfontolandó, hogy a struktúra biztonságosnak tekinthető köreiből – ahhoz képest, hányan művelik ezen keretek között a szakmát – milyen kevés pályázat érkezett, illetve hogy az innen érkező pályázók mennyire evidensen hozták magukkal az említett terület produkciós, koncepcionális, esztétikai mintáit, gyártási gyakorlatát, infrastrukturális igényeit. A kérdésedben említett állóvíznek vagy meg sem borzolta a felszínét az IZP, vagy – ahogy sok esetben megtörtént – oly mértékben értették félre a pályázók a kiírást, hogy esély sem volt a támogatásukra.

A pályázói fősereg, ha már az előbb a biztonságos jelzővel illettem az állami és önkormányzati fenntartású szférát, a bizonytalanabb sorsot élő, ún. független körből került ki. Az ő művészeti kockázatvállaló kapacitásuk, fogékonyságuk az innováció hívószóra már csak életformájukból adódóan is jóval nagyobb. Ennek a mértéke más kérdés; tekinthetjük ezt kevésnek, más esetben túlzottnak, volt, aki óvatos duhajként kezelte, volt, aki teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a befogadói környezet sajátosságait. Akárhogy is, az a véleményem, hogy ebben az esetben is meghatározó jelentősége van annak a kulturális környezetnek – kultúrán értve a tudást, tapasztalatot, műveltséget, képzést, technikát és technológiát, egzisztenciális állapotot, gazdasági kapacitást, politikai környezetet, társadalmi beágyazottságot stb. –, amelyben az alkotó él, ahonnan a legerősebb hatásokat, mintákat kapja, amik alapján kialakítja gondolkodási mechanizmusait, szemléletét és működési stratégiáit. Input nélkül nincs output. (Vagyis, olyan az output, amilyen az input.)

Nem, az IZP nem korbácsolta fel az állóvizet, mert az állóvíz súlyos és mély, de van néhány ígéretes alkotó, aki jól használta fel az IZP által kínált lehetőségeket, jobban látszik, vannak új arcok, akik az IZP által váltak láthatóvá, sőt, három év után egy magasabb támogatási szintre tudtak lépni. Sikeresnek tekintem a frissen végzett táncosokat pályára segítő programunkat, a próbahely-szolgáltatási támogatást, a fesztiválok ösztönzését IZP-produkciók befogadására. Bebizonyosodott, hogy nagy szükség van a management/gyártás témában rendezett konferenciákra, a portfolió és a digitális térben való alkotói megjelenés támogatására. Kevés olyan témánk volt, amit ki kellett vennünk a programból.

Azt mondod, ekkora befektetésnek, ennyi új produkciónak látszódni kellene, nyomot kéne hagynia szemléletben, energiában. Nos, legalább két dolgot ne feledjünk, amikor az eredményeket minősítjük: fiatal, pályakezdő művészek támogatása a program célja, akik egyrészt még karrierjük (leg)elején járnak, másrészt jelentős részük a kortárs tánc az állami kultúrpolitika számára viszonylag marginális független területén alkot. Már csak ez a két sajátosság is megmagyarázza, miért nem hallunk róluk többet, nem beszélve az igen karcsú mediális környezetről, a gyakran kontraszelektív befogadói gyakorlatról.

Ahhoz, hogy az eddiginél látványosabb változásokat érjünk el a magyar táncművészetben, hogy az a bizonyos állóvíz felkavarodjon, hogy az innováció, a kockázatvállalás megerősödjön, komoly, hosszú távú, a teljes táncszakmát érintő reformokra lenne szükség. Ez alulról jövő kezdeményezéssel nem fog megtörténni.

Az első három évben összesen 380 pályázat érkezett be, ebből 256-ot támogattunk. Új produkció megvalósítására 165-en pályáztak, és 53-at finanszíroztunk. A támogatásoknak köszönhetően 150-nél többször játszottuk az előadásokat, 116-an vettek részt a gyártás/management konferenciákon, kb. 7000 óra próbatermi időt és 265 ingyenes tréninget támogattunk.

Nagy Zoltán: Amikor azt kérdezed, hogy a program képes volt-e a „honi tánccsinálás állóvizét felkorbácsolni”, igazából azt is kérdezed, hogy van-e mozgás és innováció egyáltalán a hazai táncéletben, a már befutott alkotók képesek-e megújulni, képesek-e helyet adni maguk mellet az új generációnak, van-e párbeszéd, egymásra hatás, ami megtermékenyítően hat az alkotókra. Amikor az IZP elindult, szerintem nagy várakozás előzte meg, és egyben a szakma felől egy téves felvetés is. Mert a szakma egyszerűen csak azt gondolta, hogy egy újabb forrás nyílt meg, amelyből a karrierjük elején álló alkotók „túl nagy támogatást kapnak”. Sajnos csak kevesen látták és látják, hogy az IZP egymásra épülő elemekből áll, és minden egyes elemnek megvan a helye a rendszerben. Abban igazad van, hogy kevés innovatív alkotó bukkant fel, de amikor a program elindult, senki sem gondolhatta azt, hogy számolatlanul fognak érkezni a tehetségek, akik megváltoztatják a magyar táncéletet. Azt gondolom, jelenleg nagyon kevés olyan műhely/együttes van, ahonnan el lehet rugaszkodni, ahol egy fiatal olyan tapasztalatokat szerezhet, amelyeket felhasználva tud önállóan „kérdezni” és „válaszolni”, ahol támogatják az útkeresését. Másrészt azt is tapasztaljuk, hogy csak keveseknek van víziójuk arról, hogy hová szeretnének eljutni, és hogy az odavezető utat hogyan kell szakmailag felépíteni, és egyáltalán, milyen elemekből áll egy sikeres karrier. Ez a hiányosság pedig nemcsak arról szól, hogy az alkotó egyénileg milyen tudással, tapasztalattal, eredetiséggel, kreativitással van felvértezve, hanem arról is, hogy maga a szakma képes-e víziót adni és biztosítani a kezdő alkotóknak: van-e olyan szinten az oktatás, hogy joggal elvárhassuk a fiataloktól, hogy merjenek újító gondolatokat megfogalmazni, legyenek merészek? Nem utolsósorban ez a közönségről is szól: vajon a nézők nyitottak-e a kísérletezésre és az innovatív, formabontó előadásokra? A már befutott alkotók pedig társként tekintenek-e az újakra (vagy sem)? Ahogy az is kérdés, mi, kurátorok miként tekintünk rájuk.

K. Cs.: Ahogy haladtunk előre az időben, volt egy olyan érzésem, hogy nem feltétlenül kéne minden előadásnak megszületnie. Hogy az az energia, amelyet egyes pályázók a darabokba belefektetnek, sokkal jobban kamatozna a program által amúgy is szorgalmazott önfejlesztésben, a tudás- és tapasztalatszerzés egyéb formáiban. Kibicnek lenni könnyű, de nem gondoltatok arra, hogy esetleg még tágabbra tárjátok az ajtót, bevezettek egy első, ún. „fapados” kört, ahol maximum 8–10 percet kell üres térben, szcenika nélkül prezentálni, és csak azokat a koreográfiákat fejlesztitek tovább, amelyek valóban ígéretesek, és a kiírás innovatív szempontjainak megfelelnek?

K. G. P.: Ez a felvetésed is a tapasztalatokból indul ki, de egy részkérdésre vonatkozik, és könnyen meg is válaszolhatjuk: de igen. A 2021-es tavaszi kiírásban megjelenik majd egy új kategória, az „előszoba”, amelynek nyertesei a kuratórium előtt, showcase-keretek között kell bemutassák rövid, legfeljebb 10 perces munkáikat, és közülük kerülnek majd ki azok, akik egy következő fordulóban már komolyabb támogatással továbbfejleszthetik koreográfiai koncepciójukat.

N. Z.: Ha az IZP-t úgy tekintjük, mint egy kutatási programot, aminek az a célja, hogy új, ígéretes alkotók bukkanjanak fel – és ez egy jó megközelítés –, akkor valóban két kutatási módszer áll a rendelkezésünkre: a mennyiségi és a minőségi megközelítés. A kettő nem zárja ki egymást, ugyanis bármit is szeretnél empirikusan igazolni, ehhez mindkét módszer eszköztárát ötvöznöd kell. Most, a 2021-es kiírásban azt tervezzük, hogy nyitunk egy olyan lehetőséget, amit te is említettél, amiből rövidebb, „fapados” prezentációk születhetnek – és most tudatosan mondom, hogy nem előadások.

K. Cs.: Három év alatt sok száz pályázatot elolvastatok, rengeteg jelentkezővel személyesen is beszélgettetek, láttatok több tucat bemutatót – kizárólag húszas-harmincas éveikben járó pályakezdő vagy már nem is annyira pályakezdő alkotóktól. Mit tapasztaltatok, van kellő muníció, inspiráció, felkészültség az alkotáshoz? Hol, miben, melyik területen érzékeltétek a legnagyobb hiányt? Most kivételesen nem az anyagiakra gondolok. És hogyan lehetne ezen segíteni? Milyen rendszerszintű változással? Mi az, ami hosszabb távon minőségi ugrást jelenthetne a pályakezdésben? Egy tehetséggondozó inkubátorház? Egy társulatokhoz-intézményekhez kapcsolódó széles körű rezidenciaprogram? Egy olyan mentorprogram, amely tartósan követi figyelemmel az alkotás felé kacsintgató fiatalokat?

K. G. P: Megérne egy komolyabb elemzést, diskurzust, hogy az állami fenntartású nagyegyüttesek, az önkormányzati fenntartású és/vagy komoly önkormányzati forrásokat felhasználó tánctagozatok és önálló társulatok mennyire nyitottak a változásra, vagy éppen mennyire ragaszkodnak a kánonokhoz. Van-e vertikális átjárhatóság a struktúrájukban? Milyen esztétikai, gondolkodási, cselekvési mintákat örökítenek át? Támogatják-e ezen együttesvezetők táncosaik alkotói szárnypróbálgatásait? És mindezek hogyan hatnak a fiatal táncosok, potenciális koreográfusok önálló alkotóként való megjelenésére, megjelenési lehetőségeire?

De az sem elhanyagolható jelentőségű kérdés, hogy milyen az IZP-be jelentkezők általános és művészeti vonatkozású műveltsége. Mennyire érdeklődnek mikro- és makrokörnyezetük eseményei, jelenségei iránt? A korosztályukat érintő klasszikus konfliktusokon túl van-e érzékenységük más, aktuális társadalmi problémákra?

Sok esetben visszatérő problémának láttam a gyártás mint technológia, mint praktikus gyakorlat tudásának hiányát, valamint az együttműködés elvárható szintjének hiányát is.

Az első kérdésre adott válaszom végén írottakat ide is bemásolhatnám. A lényeg, hogy csak hosszú távú programmal, rendszerszinten lehetne látványosan javítani a hazai táncélet helyzetén. Az IZP nem erre vállalkozott.

A kuratórium által kidolgozott támogatási modell lényege, hogy a pályázati altémák egymásra épülő rendszert alkotnak, és lefedik a hivatásos táncélet azon tevékenységi köreit, amelyeket illetően van kompetenciánk. A rendelkezésre álló eszközöket, a pályázati altémákat folyamatos korrekciókkal igyekeztünk a lehető leghatékonyabban felhasználni. Azok a strukturális és mélyen gyökerező szemléleti problémák, amelyek a nagyobb hatékonyságú működésnek gátat szabnak, az IZP eszközeivel nem szüntethetők meg, maximum befolyásolhatók.

N. Z.: Azt gondolom, csak akkor tudunk előbbre jutni, ha vesszük a fáradságot, és a komolyabb, mélyebb összefüggéseket is megpróbáljuk megérteni a saját szakmánkban. Látnunk kell, hogy ez a szakma nemcsak koreográfusokból áll, hanem sokkal összetettebb. A támogatás és a forráselosztás nem szólhat csak arról, hogy állandóan új darabok szülessenek. Segítenünk kell a táncszakma egészséges demokratizálódását, ahol a táncos, a menedzser, a koreográfus magas szakmai szinten tudja megoldani saját feladatát, ahol a szereplők megértik egymás funkcióit és a másik felelősségét. Igen, szükség volna egy jó működő, társulatokhoz köthető rezidenciaprogramra itthon. De ez azt is feltételezi, hogy a hazai társulatok nyitottak erre, az együttesvezetők szánnak időt arra, hogy képezzék magukat, tisztában vannak a mentorálás céljával és felelősségével. Fontos, hogy a szakma felismerje és elfogadja, hogy nem kell feltétlenül elismert koreográfusnak vagy művésznek lennie annak, aki tudást és tapasztalatot tud átadni a fiataloknak. Fontosak az inkubátorházak és minden olyan elem, amire rákérdeztél, de még fontosabb, hogy ezekről az elemekről rendszerszerűen gondolkozzunk.

De a legfontosabb, hogy a táncszakma biztos jövőképet tudjon biztosítani a táncosok és alkotók számára, és hogy a szakma felülről nyitott legyen, hogy legyen lehetőség „felnőni”, bejutni a legjobbak közé. Ha ez a rendszer, ez a struktúra rendelkezne dinamikával, ha lenne benne mozgási lehetőség pontos minőségi és visszacsatolási szempontrendszerrel, akkor lehet, hogy beavatkozás nélkül is tudna fejlődni. Ezek nélkül viszont szerintem nem tud.

[1] Tagjai: Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója, Kovács Gerzson Péter koreográfus, a TranzDanz alapítója; Nagy Zoltán, a SÍN Kulturális Központ művészeti vezetője és Pataki András, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója.
[2] Collective Dope / Horváth Nóra: Beat (2019), Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Mestermunka (2020).
[3] „Láthatóvá tenni egy generációt”, PÉTER Petra interjúja és KRÁLL Csaba jegyzete az Imre Zoltán programról, szinhaz.net, 2017. szeptember 29.
[4] SZÁSZ Emese, „Mire van szüksége a pályakezdő koreográfusoknak?”, Interjú az Imre Zoltán Program kuratóriumi tagjaival, fidelio.hu, 2019. november 28.

Facebook Comments