Az Anya, a Jézus és a Lovag – van legalább két olyan szó, ami egy asszociációs játékban biztosan nem jutna eszünkbe erről a három szereplőről. Ez a két szó az EU és a neoliberalizmus.

Márpedig Cédric Eeckhout mást sem csinál kilencven percen keresztül, minthogy az önirónia és a leplezetlen jóhiszeműség határán újrarendezni a politikáról való gondolkodás kereteit. Előadásának címe már önmagában beszédes, hiszen a Küldetéshez (The Quest) a szó alapjelentésén túl számos irodalmi, történelmi és popkulturális toposz kapcsolódik, ez a masszív háttérbázis pedig egy pillanat alatt kijelöli a közös indulási pontot. A kérdés már csak az, hogy hova jutunk el. Vagy érdemes még inkább lemenni az alapokig: akarunk-e egyáltalán menni valamerre?

Cédric Eeckhout: Küldetés. Fotó: Hubert Amiel

Cédric Eeckhout stand up show-ja tulajdonképpen egy idővonal, amelyet egyszerre tagolnak a belga színész személyes válságai és az Európai Unió – illetve elődszervezeteinek – krízisei. Mintha az örök szerelem romantikus ideája újra és újra megtörne a neoliberalizmus tengelyén. Merthogy úgy tetszik, a hatalomgyakorlás ezen politikai projektje (is)elválaszthatatlan a személyes sorstól. Ott van egyrészt az állam büntetőszervezeteinek szentelt kiemelt figyelem – jussanak csak eszünkbe az erőszakos rendőri közbeavatkozások vagy az „erkölcsi alapú” tiltólisták –, másrészt pedig ott vannak a hangzatos liberális értékek (mint például az elfogadás), amelyek kizárólag bizonyos társadalmi osztályok számára biztosítottak. Hogy mit is jelent ez voltaképpen? Szegénységet, kirekesztést, jogvesztést. A cselekvők terének jobbra tolódását.[1]Az elfogadáson és együttélésen alapuló romantikus idea lejártát.

Így válik Cédric Eeckhout saját előadásának komikus és őrültnek tetsző lovagjává, egy igazi 21. századi Don Quijotévá. „Én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja föleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott.”[2] – írja Cervantes, Eeckhout pedig éppen ennek a valaha volt, vagy legalábbis elképzelt boldog időknek a lovagja, aki hol szebbet, hol fájdalmasabbat, de mindenesetre többet lát, mint amit csupán a szemei észlelhetnének. Látja még ugyanis a család, az összetartozás és az együttélés nagypolitikává dagasztott koncepcióját, amelyet ma már minden oldalról repedések barázdálnak. Látja, hogy a demokrácia és az emberi jog fogalma milyen kevéssé ellenálló a stigmatizáló klisékkel szemben. És látja azt is, hogy a valóság és az illúzió ma már nem egzakt kategóriák, hanem aktuálpolitikai kérdések.

Cédric Eeckhout: Küldetés. Fotó: Andrea Messana

És hát hogy is ne venné észre mindezt, mikor ő maga a testet öltött Európa: anyja vallon, apja flamand, szerelmei ki-be lépnek az életébe, anyagi válságai rímelnek a félperifériás vidékek gazdasági kríziseire. Ekképpen Eeckhout éntudata egyrészt kiterjesztődik az EU geopolitikai terére, másrészt az itt uralkodó hatalmi diskurzus fogalomkészletével egy igen sajátos személyességet teremt meg: a jól ismert frázisok beolvadnak a leghétköznapibb szituációkba, a legelemibb késztetésekbe és vágyakba. Így például az, hogy miként alakult kapcsolata francia, olasz, brit vagy éppen magyar partnereivel, nem magán, hanem közügy, akárcsak szülei válása. Az ugyanis, hogy merre tart ő, és merre az EU egy és ugyanaz.

Ezt az irányt pedig plasztikusan leírja már maga a beszélt nyelv minősége, amelyet ő maga „Euro trash English”-ként jelöl. Az persze, hogy Eeckhout angolul szólal meg, nem pedig anyanyelvén, már önmagában jelentéses: egyrészt kijelöli a megértést szolgáló távolságtartó pozíciót, másrészt pedig mindenféle erőfeszítés nélkül reflektál az EU multikulturalizmusára, amelyen belül ezen az erodálódó, egyre egyszerűsödő nyelven keresztül igyekszünk megérteni egymást. Éppilyen fontos a formanyelv, a stand up is, amely a műfaj sajátosságaiból adódóan lehetőséget teremt az előadó számára a közönséggel való direkt kapcsolattartásra, a kiszólogatásokra és a friss aktuálpolitikai események instant analízisére is. És ami talán a legfontosabb: a beszélő egyszerre szólal meg a performer és az autonóm állampolgár hangján, azaz ugyanabban az időben játszik szerepet és viszi színre saját magát.

Ez a különös kint-bent játék, amely az előadói pozíció rugalmasságából fakad, szintén szépen rímel az EU-s országok kilépési-belépési küzdelmeire. Eeckhout a már említett cselekvői térbe kíván bejutni – és bejuttatni másokat –, ehhez pedig nem pusztán az aktuális közönségbázist hívja segítségül, hanem az európai közösség egészét. Az előadás előkészítése során ugyanis különböző rezidenciaprogramok keretében interjúkat vett fel Hollandiában, Svédországban és Budapesten is, ezen interjúk során pedig mindenkinek pontosan ugyanazokat a kérdéseket tette fel – családról, szerelemről, összetartozásról és persze Európáról. Ily módon a válsághelyzet (mind a személyes, mind az európai) kollektív vonásai kerülnek fókuszba: a közös ügyeket közösen kell megoldani. És nekünk, itt, Európában csak közös ügyeink vannak.

Cédric Eeckhout: Küldetés. Fotó: Andrea Messana

Ehhez a közös megoldáshoz vezet el minket a performansz befejező videója is, amelyben Eeckhout elvált szülei békésen rendezik konfliktusukat, mintegy példát mutatva arra, hogyan is csempészhető vissza a szolidaritás ideája ebbe az individualizmus által szétszabdalt világba. Kár, hogy ebből a válaszból az addig többé-kevésbé aktív közönség már kimaradt: a krumplipucolásra behívott nézők – hiszen egy adag sültkrumpli mellett az élet minden problémája egy picit összezsugorodik – csupán tanúi, nem pedig valódi indikátorai vagy alakítói voltak a feloldást jelentő új kezdetnek.

Mindez azonban már éppen elég volna egy szellemes, ravasz előadáshoz, és akkor még nem említettük, hogy a színpadon tüsténkedő Jo Libertiaux valójában Eeckhout édesanyja, vagy a Jézusnak keresztelt házi kedvencet (Dougles Grauwels), aki Sancho Panzaként kíséri útján az ideáit kergető lovagot. Ők hárman olyan fékevesztett kalandokba keverednek, mint például Adele Hello című dalának előadása az EU vezető politikusai előtt, méghozzá Brexit-átiratban – csak hogy az előadás egyik katartikus pillanatát említsük. És rögtön idézzünk fel egy másikat is, a páncél lekerültét. A lovagi eszme hajszolásának feladását, amely a voltaképpeni megvilágosodás pillanata is: nem védekezni, harcolni, hanem megismerni és megérteni kell (önmagukat is).

Az Anya, a Jézus és a Lovag így együtt, összetartva képesek megszabadulni az öncsalás és a hamis hit formáitól, amelyek egyre elterjedtebbek az elméletileg keresztény és az elméletileg multikulturalitására büszke Európában. A kérdés azonban mindvégig ugyanaz marad: hogy hova jutunk el. Válasz nincs, természetesen. Csak annyi, hogy együtt kell elindulni. Minél hamarabb.

Mi? Cédric Eeckhout: Küldetés
Hol? Trafó
Kik? Rendező: Cédric Eeckhout. Szereplők: Cédric Eeckhout, Douglas Grauwels, Jo Libertiaux

 

 

[1] Loïc Wacquant, Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé, http://fordulat.net/pdf/18/F18_Wacquant.pdf.
[2] Miguel de Cervantes Saavedra, Don Quijote, Győri Vilmos fordítását átdolgozta Benyhe János,  Európa Kiadó, 1966., II. kötet, 23. o.

Facebook Comments