Hiraoka Kimitake, művésznevén Misima Jukio (1925–1970) hazánkban legfőkébb különc, botrányosnak számító élete, illetve regényei (Egy maszk vallomásai, Véres naplemente, Az aranytemplom) révén lehet ismert a nagyközönség előtt, valójában azonban számos területen alkotott. 2014-ben a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg drámakötete Jámbor József szerkesztésében. A Barátom, Hitler és Madame de Sadeven tükrözi azt a műfaji sokszínűséget, melyben Misima a színház területén is alkotott.

Horváth Csaba rendezése, Az égő ház – a Forte Társulat és a Szkéné Színház közös produkciója – négy „egyfelvonásosként” definiált Misima darabot visz színre, ami képes lehet az író nevének és drámai munkásságának szélesebb körben való megismertetésére.

Misima Jukio: Az égő ház. Fotók: Gáspár Gábor

Sokat töprengtem azon, hogy az alkotók vajon miért nem nevezik meg a valódi műfajait a daraboknak, hogy Az elcserélt legyezők egy modern nó-dráma, A világítótorony és a címadó Az égő ház singeki darabok, utóbbi címe egy buddhista történetre is utal, míg az Ízletes méreg egy modern kjógen. Misima munkáit nem könnyű megérteni, írásai amennyire nyitnak a modern nyugati irodalom felé, épp annyira ragaszkodnak a hagyományos japán műfajokhoz is, több művében igyekezett ezeket megújítani, modernizálni – így megértéséhez nem elhanyagolhatók azok a formák, melyekben alkotott.

Fontos-e azonban megértenünk ezeket a műfajokat? A kérdésben benne van a keleti és nyugati színház legáltalánosabb és legösszetettebb problémája, az értés lehetősége/lehetetlensége/szükségessége/feleslegessége.

Szükségünk van arra a tudásra, hogy a singeki egy XIX. század végi műfaj, amely a nyugati színház hatására jött létre Japánban, szembement az addig uralkodó műfajokkal és a kor társadalmi problémáira reflektált? Tudnunk kell, hogy milyen egy nó-dráma, vagy humoros „ikerpárja” a kjógen, s ezeknek milyen kötelező szerkezeti elemei vannak? Misima és a japán színház elfogadtatásához és írói bravúrjának hangsúlyozásához egy-egy információmorzsát talán megérte volna elhelyezni a színlapon, de nem kifogásolható, hogy Horváth Csaba az értés helyett határozottan az érzésre helyezi a hagsúlyt rendezésében. Ezálta pedig akarva-akaratlanul követi a hagyományos japán, illeti keleti műfajok világát, csak sejtet, csak éreztet.

Dramaturgiai szempontból izgalmas választás volt Az elcserélt legyezőkkel nyitni a produkciót, mely talán a „legjapánabb” a többi tükrében, s modern nó-drámaként kicsit kilóg a sorból, mégis az előadás egyik legszebb darabja. Művészet és szeretet, önzés és önfeláldozás feszülnek egymásnak a nyitódarabban, sajátos hangulatot teremtve az este további részének. A festőnő magához veszi a szerelme elvesztésébe beleőrült fiatal lányt, s miközben féltőn óvja a világtól, saját művészetének kiteljesedését éli meg a lánnyal való kapcsolatában. A világítótorony és Az égő ház szereplői nem találják helyüket a háború után. Az egész társadalmat traumatizáló események csak a háttérben sejlenek fel, de az előtérben világosan látjuk a félresiklott életeket, a felbomló családokat, a kilátástalanság miatt öngyilkosságba menekülő embereket.

Az Ízletes méreg is kemény társadalomkritikát gyakarol, de mindezt humoros módon teszi, s egyfajta tanmeseként jelenik meg a néző előtt a ravasz szolgák és az ostoba gazda története. Harmadik helyen szerepel a programban, mintegy megtörve a közönségre telepedő feszült, szorongó hangulatot, mielőtt megnéznénk a címadó és egyben záró részt Az égő házat. Ez a felépítés oldja a nézőre telepedő fojtott feszültséget, illetve mélyíti is azáltal, hogy erős kontrasztot képez. Szép ívet és ritmust ad az estének, a technika pedig egyszerre idézi meg az antik görög tragédiák és szatírjátékok, valamint a nó és kjógen előadások egymásutániságát.

Az előadás látványvilágát Benedek Mari látványos és élénk színű jelmezei mellett a fapallók uralják. Szélesebb, keskenyebb, hosszabb, rövidebb natúr pallók vándorolnak végig az előadáson gyakran hangsúlyozva az egyes jelenetek dinamikáját, a szereplők egymáshoz való viszonyát, vagy épp kiszolgáltatottságát és bizonytalan helyzetét. A forma szép, ötletes, bár talán éppen az utolsó darabra kicsit elfárad. Japánhoz kapcsolódóan eszünkbe juthatnak a híres fametszetek, amelyeken életképek jelennek meg, pillanatfelvételek a szigetország hétköznapjaiból. Erre az elképzelésre a színészek is rájátszanak, amikor néhány másodpercre egy-egy mozdulatba belemerevednek. Erősebb azonban ennél a pallók keretező, korlátozó, összeszorító hatása. Életeket látunk, melyek nem tudnak kitörni ezekből a keretekből, csupán egyensúlyoznak rajta, de az érzéseit mindenki elfojtja magában. Földeáki Nóra remekül viszi végig és árnyalja az összes szerepében a kommunikáció hiányából adódó nőalakok fusztrációját. Horkay Barnabás mostohaanyjába szerelmes ifjúja sem tudja megvallani, amit igazán szeretne, a kommunikáció elsiklik a lényeg mellett. Pallag Márton remekel a végletekig eltúlzott boltvezető és a körülötte zajló világ dolgaiból mit sem észrevevő apa szerepében is, míg Widder Kristóf és Fehér László szinten minden tehetségüket megcsillogtatják az esetlen bolti segédek szerepében. Nagy Katica őrült lány alakítása a legerősebb, tapintható a szerepből áradó feszültség és félelem.

Az előadás nagy összefogó motívuma a szabadság kérdése. Amire minden szereplő vágyik, mégsem képes elérni senki. Vagy mert félnek tőle, vagy mert nem látják, vagy egyszerűen szemben áll a hagyományosan elfogadott értékekkel. Helyette marad önmaguk becsapása, mert az könnyebb. Az égő házban pedig már a gyerekeknek éppen a „fene nagy szabadság” a fő problémájuk, mellyel példamutatás és szülői kommunikáció nélkül nem tudnak megbirkózni. Az előadás záróképében pallók közé szorított, vonagló testeket látunk, akik szabadulni vágynak. Végül a testek eltűnése árán a „keretek” is feloldódnak, a felszabadulás azonban nem teljes, hiszen a néző tekintetében ott marad egyetlen görcsösen kapaszkodó kéz – mely hiába minden – nem képes az elengedésre.

Mi? Misima Jukio: Az égő ház (fordította Cseh Dávid [Az elcserélt legyezők, A világítótorony, Az égő ház], Pinczés István [Ízletes méreg], Szilágyi Andrea [Az égő ház])
Hol? Szkéné Színház
Kik? Rendező: Horváth Csaba. Szereplők: Földeáki Nóra (Dzsicuko/Iszako/Csijoko), Nagy Katica (Hanako/Maszako/Csikako), Widder Kristóf (Josio/Dzsunko/Chiz), Fehér László (Júkicsi/Keith/Morija), Horkay Barnabás (Noboru), Pallag Márton (Raszputyinov/Dairi Teidzsiró). Jelmeztervező: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Asszisztens: Garádi Gréta. Produkciós vezető: Láposi Réka.

Facebook Comments