Te hogyan készültél az előadásra? – teszik fel a kérdést a darab alkotói/szövegírói. Ez egy szokásos PR húzás, esetleg szimplán egy bugyuta kérdés? Sem ez, sem az: Hód Adrienn legújabb darabja ugyanis még a feketeöves Trafóba járókat és a Hodworks B-közepét is felkészületlenül érheti. Noha ők sok cifra dolgot tapasztaltak már.

Pedig semmi szenzációs nem történik: a legabszurdabb dolog az, hogy négyzetesen üljük körbe a táncosokat. Ők hatan a tér egymástól távoli hat pontján állnak, szinte mozdulatlanul. Két nő és négy férfi. A hangkulissza azon a magasságon sivít, ami már nem jó, de még nem elviselhetetlen. Nem hangos, így egy idő után a sajátunkká válik. Mintha a fülünk zúgna. Az egyik nő lába szőrös. Számít? Újra meg újra odanézek: úgy tűnik, nekem számít. Az egyenletes fényben jól látjuk a többi nézőt is: két kis terpeszben ülő férfi között magát összehúzva, mégis fesztelenül ül egy harmadik, Zsótér is itt van, egy nő a széke előtt, a földről nézi az előadást. Számít? Nehéz dolog nem gondolkodni. Egyáltalán kell? Mondom, hogy nehéz.

Hodworks: Amber. Fotók: Dömölky Dániel

Hód Adrienn koreográfiái pedig alapvetően nem bonyolultak, sem nem elvontak. Konkrét megmutatások és rámutatások. Ha valami nehézséget okozhat a befogadásukban, az általában éppen elemi egyszerűségük. Különösképpen igaz ez az Ahogy azt az apám elképzelte, a Basse danse és a Pirkad „sorozatra”, amelyből a két utóbbi elnyerte az adott év legjobb innovatív táncelőadásának járó Lábán-díjat. Hód és a táncosok (Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Marcio Canabarro) a Pirkadban (2013) elérték a színpadi intimitás és kendőzetlenség egy olyan magas fokát, ahonnan úgy tűnt, nem lehet továbblépni. Kérdés persze, hogy egyáltalán kell-e. A Hodworks mindenesetre 2014-től hirtelen és meglehetős kreatív vehemenciával kifordult a nézők felé: megmutatták és elmesélték magukat, minket, görbe és egyenes tükröket tartva magunk elé és olyan dolgokkal szembesítetve, amelyeknek a világ a felszíne. Ezt sem csinálták rosszul, amit nem csupán két további Lábán-díj jelez (Grace 2017, Szólók 2018), de a törzsökös hodworkös táncos-alkotók munkái is, akik különböző felállásokban, de szintén ebben a „kifordulós-kifordítós” formanyelven szólalnak meg, besepertek további 3-4 elismerést a Lábán-kuratóriumtól.

Az Amber bizonyos értelemben továbblép a Pirkadon: lemond a meztelenség szenzációjáról vagy éppen természetességének élményéről, ezzel együtt lemond a testfelszínek, izmok és szervek esztétikájáról. Szigorúan véve a testről is. Legalábbis a leplezetlen test és annak különlegessége helyett most a laza sportruhába öltöztetett testek képzeteit és hétköznapiságát kapjuk. Itt semmi nem vonja el a figyelmünket az emberektől és azok közös történéseitől. Így az Amber nem csupán egyszerűbb, de a nézők számára bensőségesebb is lesz. A hat ember végig csukott szemmel, alig észrevehetően párokba „rendeződik”, nagyon lassan elkezdenek egymáshoz közelíteni – és kezdetét veszi valami zárt, intim történés.

Bármiféle elnyújtottság és lassúság a színpadon eleve szokatlan számunkra, márpedig az Amber első harmada ebből áll, így a vele való találkozásunk vagy nem-találkozásunk ezen az időszakon áll vagy bukik. Leginkább talán a butoh-t tudjuk befogadni, elsősorban azért, mert arra valamennyire kondicionálva vagyunk kisebb-nagyobb hazai fesztiválokkal, illetve felfokozott koncentráltsága viszonylag jól érzékelhető. A kontakt tánccal egészen más a helyzet: noha különböző technikái gyakoriak a kortárstánc-színpadokon, a lassú egymásra hangolódást, a közös intimitást kialakító/fenntartó apró mozdulatok és mozdulatlanságok „táncát” szinte sosem látjuk a színpadon. Leginkább azért nem, mert mindez a legkevésbé sem teátrális. Nem elég, hogy látszólag szinte semmi nem történik, de nem is közvetít semmit sem. Az, ami és kész.

Ez a jelentés nélküli önazonosság ráadásul egészen más, mint a saját élményekből építkező színész önazonos hitelessége egy tökéletes alakításnál vagy akár az elfáradást felmutató táncos tényleges elfáradása a fizikai színházban. Azoknak van megmutatnivalója, horribile dictu mondanivalója, az Amber első harmada azonban, hasonlóan az extázishoz, nem mond semmit sem és lényege szerint nem is megmutatásra van. Mindkettő az egyén feloldódása/feladása: magánügy. Az extázisban (amelyet érdekes módon az utóbbi két-három évben itthon többen is megpróbáltak táncszínpadra vinni) az én az egybe, az Amber első harmadában: a kettőbe, vagyis a kétszemélyesbe oldódik bele. Hód Adrienn a másikkal való hézagmentes találkozást, a párrá válást teszi közszemlére. Ami tehát a szó esztétikai értelmében: pornográfia. Miért és mit nézek egy olyan történésen/állapoton, amiből, lényege szerint többszörösen is ki vagyok zárva? Bármennyire elvontnak is tűnjön egy-egy filozófiai/esztétikai felvetés, szinte mindig beleér a legkonkrétabb hétköznapjainkba. A fenti kérdés például azt is jelenti, hogy: nem érzem-e kellemetlennek az intimitás ilyen fokát, és akár igen, akár nem, vajon emberi minőségemben jót tesz-e nekem, hogy ilyet nézek? Több leszek tőle vagy kevesebb?

Nem nagyon úszhatóak meg ezek a kérdések, bár ha valaki nagyon akarja, némelyiket félretolhatja, mivel az „előadás” második és harmadik harmadában már „történik” is valami (dramaturg: Szabó-Székely Ármin). Egyre jobban elkülönül egymástól a három pár kapcsolódásának és mozgásának milyensége, amelyek mentén együttlétük különböző íveket húz a csendes egymásra találástól a dinamikusabb/viharosabb együttléten át az elválásig. A szó klasszikus értelmében véve semmi erotikus nincsen ezekben a történésekben, miközben intimitásuk és tényleges közelségük foka miatt a legtöbb történés óhatatlanul is erotikussá válik.

A férfipár, a többiekkel szemben, alapvetően aszimmetrikus: Molnár Csaba „csábítja el” az eleinte finoman megrebbenő Varga Csabát, és noha a „társastáncos” résznél felváltva vezetnek, a későbbi, egész teret végigszántó hadakozásuk közben is mintha Molnár figyelne, hogy senkinek ne menjenek neki. Finom közeledésük és meghitt találkozásuk szubjektív idegensége után a látványosabb mozdulatok, teátrálisabb pózok és mozgássorok már társadalombarát módon és érzékletesen utalnak a férfiszerelemre. Egymással való viaskodásuk pedig egyenesen mestermunka: miközben brutális akasztásaik érzés szintjén minden pillanatban valamelyik végtag kitörésével fenyegetnek, hihetetlen testtudattal és egymásra figyeléssel bármiféle komolyabb sérülés nélkül vívják meg közel fertályórányi küzdelmüket. Garai Júlia és Oláh Balázs kettőse együttlétükben és egymással való hadakozásukban is karcosabb, kevésbé „táncos” a többieknél. Megengedik maguknak a keresetlenség luxusát is (ez szinte védjegye Garai Júliának), amivel a formák tekintetében a legtávolabb kerülnek bármiféle csináltságtól és a leginkább közel kerülnek hozzánk. Megkockáztatják viszont, hogy kevéssé vonzza a tekintetet, amit csinálnak. (Engem például ritkábban vonzották magukhoz – igaz, hogy ők voltak térben a legtávolabb.) Kacsó Imola és Rónai Attila kettőse eleinte nem igazán tűnik érdekesnek, később azonban, Kacsó táncosabb mozdulatainak esztétikuma és kettősük csendesebb bensőségének koncentráltsága miatt lassacskán főszereplőkké válnak.

Noha a Hodworks legújabb bemutatója több síkon is elgondolkodtat, lendület helyett néhol inkább csak időt kapunk tőle a gondolkodásra. Miközben pásztázik a tekintetünk, az Amber hol bevonz, hol távolabb enged magától, helyenként azonban el is veszít minket. Gondolkodó és érző lényként egyaránt. A cikk szerzőjét esetenként érzékelőként is: helyenként izgalmasnak tűnt csukott szemmel „nézni” a csukott szemmel táncolókat – de kiderült, hogy nem az. Az igazi dolgok ezen az estén a táncosokkal történnek, és nem velünk.

Mi? Hodworks: Amber
Hol? Trafó
Kik? Alkotótársak és szereplők: Garai Júlia, Molnár Csaba, Oláh Balázs, Rónai Attila, Kacsó Imola, Varga Csaba. Művészeti konzultáció, dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Zene: Gryllus Ábris. Fény: Gryllus Ábris, Mervel Miklós. Produkciós menedzser: Ujvári-Pintér György. Koreográfia: Hód Adrienn.