Emma Dante új előadása, amely a Piccolo Teatroval együttműködésben valósult meg, az anyaság és a női test témáját ragadja meg.

Sötét. Kötőtűk ritmusos koccanását, súrlódását halljuk. Fény. Három nő és egy férfi ül egymás mellett egyforma székeken, az üres színpad közepén. A nők gyorsítva, stilizáltan kötnek, a fiú – mert pár mozdulattal később már csak a fiút látni benne, átlényegül a felnőtt táncos teste – nagyon érzékenyen reagál a hangra. Nem bírja elviselni. Nem beszél, talán nem is képes rá, de mégis minden porcikájával kommunikál. Rázkódik. Remeg. Tánca egyedüli létezése. Világossá válik, hogy ennek a fiúnak mindegyik nő az anyja. És egyik sem.

Emma Dante: Misericordia. Fotók: Masiar Pasquali

Az Arturot játszó színész (Simone Zambelli) játékát az egész előadás során átszövi egyfajta érinthetetlen öröm, önfeledt létezés, amelyet egyrészt könnyű irigyelni, másrészt örökre el is szigeteli őt valamelyest a közösségtől. Arturo más, mint a többiek.

Az anyák búcsúznak Arturotól, ajándékokkal, tárgyakkal, útravalónak szánt dugipénzzel, a múlt történéseinek felelevenítésével. Ilyen például Arturo eredettörténete, amely elsőként emeli be a nők elleni erőszak témáját az előadásba. A búcsúzó anyák itt-ott heves vitákat is folytatnak, hiszen bennük tulajdonképpen csak az Arturo iránt érzett szeretet a közös, no meg az, hogy örömlányok, és nyomokban talán valamiféle női szolidaritás. Ám amint valamit Arturoért kell tenni, egyből elfelejtenek minden mást és tökéletes csapattá olvadnak össze.

Az előadás sok kérdést felvet az anyasággal kapcsolatban, például, hogy szeretheti-e úgy is egy anya tiszta szívéből gyermekét, ha közben meg van győződve arról, hogy jobb lett volna, ha meg se születik? Keresi a választ a fogadott anyaság misztikumára, vagyis ha nincsen biológiai kapocs, akkor mi marad? Egyfajta gondoskodó cselekvések sora? Univerzális a szeretet? Határtalan? Emellett igen sok árnyalattal gazdagítja és tágítja a „jó anyaság” eleve abszurd perspektíváját.

Az anyák és Arturo közötti kapcsolódást, illetve az anyaság definícióját legpontosabban az a koreográfia adta vissza, amelyben Arturo alszik, ám álmában is képtelen az egy helyben-maradásra, ezért aztán minden mozdulatát lesni kell, mindegyik anya óvó tekintettel és karokkal figyeli, ugrásra készen várja, hogy mikor tehet ismét párnát gyermeke feje alá.

Búcsúzik Bettina, Nuzza és Anna, a szerénynél is szerényebb körülmények között élő nők, akik befogadták Arturot és erőn felül etették, ruházták. Elengedik maguk mellől egyetlen mély szeretetkapcsolatukat, mert számára intézet kell, különleges bánásmód. Azt remélik, ott  talán ablaka is lesz majd, sőt, talán még napjában többszöri étkezése is. Így mond le három édesanya a gyermekéről. A gyermekéért.

Emma Dante erős képekkel és állapotokkal operáló laza szerkezetű előadásának egyik legerősebb pontja az a táncos-zenés betét, amelyben az anyák levetkőzve, fehérneműben „dolgoznak”, vonulnak fel és tesznek meg mindent a férfi szemek elismeréséért. Egy anyahúspiacon vagyunk, ahol a testek, mellek, hasak, combok vonaglása egyre gépiesedik, extrém méreteket ölt, vállaltan idézve be a pornóból ismert sztereotip férfivágy fantáziákat. Mindeközben zavarba ejtő őszinteséggel és kitárulkozással léteznek, a tekintetük kiüresedik, csak a belső űr jelenik meg benne.

Ez a minden elemében feltételezhetően nyomasztónak szánt betét valahogy mégis a nők ünnepévé is vált, ami leginkább Leonarda Saffi elképesztő jelenlétének köszönhető. Olyan ritkán látni itthon színházban a kor szépségideáljaival szembemenő, valódi, autentikus női lemeztelenített testeket, hogy ez a jelenlét minden rendezői szándékot felülírt és erősebb performatív gesztussal bírt, így alakulva át egy érdekesebb, valósabb és relevánsabb történetté. Hiszen olyat meg pláne ritkán látunk, ahol még csak nem is a groteszk eszközeként jelenik meg a túlsúly, a narancsbőr, hanem pusztán a valódi és gyönyörű nő őszinte, bátor és önazonos, őszinte szabadságaként. Szabó Veronika Queendomját juttatja eszembe, de még ott sem történt meg ennyire mélyen ez a szabadság és sokféleség az alkatok tekintetében, így a felszabadulás is kisebb volt ott.

A másik legemlékezetesebb pillanat az előadásból Arturo koncertszólója, amelybe aztán az anyák is bekapcsolódnak Arturo „nyelvén”, egy-egy képzeletbeli hangszerrel. A felszabadítóan gyermeki, közös képzelt örömzenélés gesztusával válik a búcsú mélységesen megrázó és keserédes pillanattá.

Az előadás legvégén Arturo megszólal. Anyának szólítja anyáit, amely egyrészt láttatni engedi felnövését, függetlenedését, valamint a tényt, hogy ugyan nem látszik, de ő is megérez valamit abból, hogy most búcsúzás történik. Ez az ő köszönete.

Egy, az előadás során végig néma szereplő megszólalása mindig bír drámai erővel, ám Simone Arturoként olyan intenzitással kommunikálja végig az előadást némasága ellenére, ráadásul meghallásra is talál az anyák által, hogy megszólalása az előzményekhez képest erőtlen, felesleges végnek érződik. Ezzel együtt is egy nagyon felkavaró, a nőiség és anyaság erejét/kiszolgáltatottságát boncolgató, erőteljes képekkel dolgozó előadást kaptunk. Egy előadást az anyaságról, amely ha önfeláldozó is, de nem áldozati, s amely határtalan, még akkor is, ha nem biológiai.

Mi? Emma Dante: Misericordia
Hol? Nemzeti Színház, MITEM
Kik? Rendező: Emma Dante. Szereplők: Italia Carroccio, Manuela Lo Sicco, Leonarda Saffi, Simone Zambelli