A Kereki és A nagy hadronütköztető két kortárs, budapesti, egymástól függetlenül létrejött előadás. Mégis mindkettő a személyes viszonyokat és a belakott teret kapcsolja össze valahogyan. Fontos, időtlen, generációkon átívelő problémákat vizsgálnak, és mindegyiknek saját választ, megoldást kell találnia.

Kereki. Fotó: Sin Olivér

Kereki egy Somogy megyei kis falu, a Balaton környékén, ott ahol a vonat sem jár. Georgita Máté Dezső színész első rendezésére érkezve már benne is vagyunk az előadásban, egy ház küszöbéhez érkezünk. Ezen az átmeneti helyen várjuk, hogy mi fog történni. Először arra gondolok, esélytelen, hogy másfél órát állva kihúzzak a fájó hátammal. A zsörtölődésem azonban elmúlik, amikor Szabó Zola feltűnően tanácstalanul megérkezik a térbe és egy pillanatra saját érzéseimet látom tükröződni arcán. De aztán kiderül, hogy az ő tanácstalansága sokkal mélyebb problémákban gyökerezik, miután kilép a házból a hasonlóan tanácstalan fiú, Baradlay Viktor. Az atmoszférán  a kezdetektől fogva érezni, hogy mintha valami nem lenne a rendben, mintha valaki valamit valamikor elrontott volna. A kurta szóváltásból sejlik ki, hogy az elveszettnek hitt apa és a rég nem látott fiú találkozásának vagyunk a tanúi. Az apa hazajövetelének oka a nagyapa halála és ezzel együtt a kereki ház öröklésének problémája. Az előadás nem kapcsolatuk eltitkolására teszi a hangsúlyt, hanem az apa és fia találkozására. Hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz annyi év után? Mit tudnak kezdeni azzal a teherrel, hogy az apa tizenkét éve elhagyta a családját? 

Mindez legalább olyan kínos, mint amilyennek hangzik. A Zsigó Anna és Georgita Máté Dezső által írt dialógusok jól közvetítik azt a keresést, fragmentáltságot, bezárkózást, majd a szép lassú engedést, amit a két szereplő megél. Az apa folyton keresi a kapcsolódási pontokat fiához. Teszi ezt saját stílusában, saját férfiasság-képével, ami nem azonos a fiáéval, mert az övé egy másik identitás, olyan, amit az apa nem ismer. 

Kereki. Fotó: Sin Olivér

A kereki ház az, ami közeget, ürügyet nyújt az éveket eltékozolt apának és fiatal felnőtt fiának az egymásra találásra. Ahogy belépünk, egy külön világ tárul elénk, a Trafó Klub kis terében felépített házbelső egy a legapróbb részletekig kidolgozott tér. Ez valóban egy otthon, egy falinaptáros, gyümölcsös viaszosvászonos, generációk kacatjaival, emlékeivel és életével teli hely. Az a fajta, ahol az elhunytak a tárgyakban élnek tovább. A ház maga szinte egy külön entitás, az együttélés lehetőségének a helyszíne. Lelke is van, de ezt a meglepetést nem lövöm le.

A díszletelemeket a rendező és látványtervező (Jeli Luca) közös ötlete nyomán a rendező nagyapjának valódi kereki nyaralójából hozták el. Az ódon belsőből a falakat tartó gerendák újszerűsége és instabilitása billent ki, érdekes volt megfigyelni, hogyan töri meg a színpadi fikciót, amikor meg-megremegnek ezek a gerendák. 

Az előadás nem fogalmaz meg egyetemes megoldásokat, az apa és fiú közti kilométeres távolság leküzdése itt úgy történik meg, ahogy az csak az ő esetükben érvényes. Magunkra nézve talán azt szűrhetjük le tanulságként, hogy újrakezdeni, megbocsátani sohasem túl késő. 

A nagy hadronütköztető. Fotó: Slezák Zsuzsi

A Hodászi Ádám által írt és Viktor Balázs rendezte A nagy hadronütköztető is egy házról szól, vagyis inkább az együttélésről. Egy olyan lakásról, ahova a szükség sodort össze két teljesen idegen lakótársat. A lakhatásról (is) beszél, arról, hogy a helyhiányban hogyan fonódik össze három ember élete és hogyan tud hely és idő hiányában megszületni két szerelmes között az az intimitás, ami összetartja őket. Ebből szempontból izgalmas az Óvóhely választása, mely a legkevésbé sem otthonos a leharcolt falaival, a múltbéli funkciójával pedig új rétegeket nyithat meg a darab értelmezésében. Például, hogy a háború nem a kinti világban, hanem bent folyik. Vagy hogy milyen hatása lehet annak, ha az ember nem kapja meg a kellő mennyiségű teret. Vagy önmagában az, hogy ennek a három embernek az otthona az ötvenes években létrehozott hidegháborús katonai atombunker.

Gábor (Boda Tibor) és Jani (Tóth János Gergely) lakótársak. Zsuzsi (Háda Fruzsina) Jani barátnője. Legalábbis az előadás elején csak ennyit tudunk róluk. Aztán ahogy életük egyre gyorsabban és gyorsabban csapódik egymásnak, fedezik fel milyen kusza és feloldhatatlan módon kapcsolódnak össze. Kérdés, hogy ki hogyan tudja túlélni az összeütközéseket. Zsuzsi költő szeretne lenni, de az alkoholista apukája nem tudja támogatni, ezért teljes műszakban dolgozik egy élelmiszerboltban. Barátja, a családi fészekből nemrég kirepült Jani, mondhatni Zsuzsi ellentéte, őneki a szülei fizetik a lakbérét, a kajáját, és a bölcsészkarra jár. Aztán ott van a flegma, önjelölt bölcs Gábor, aki saját problémáival küzd, legalább egy üveg sörre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát. Vele van a legkevesebb közös pontja a két fiatalnak, mégis megkerülhetetlen része az életüknek: ő Jani főbérlője és Zsuzsi főnöke az élelmiszerboltban. 

A nagy hadronütköztető. Fotó: Slezák Zsuzsi

Hogy időben és térben hol vagyunk, arra apró utalásokat kapunk a rendezéstől. A szereplők például Partizán Popot, Dé:Nasht és Krúbit hallgatnak, mekiről és pornóról beszélgetnek. Jelmezeikben nincs semmi különleges, bárhol, bárkik lehetnének. Jelmezeik a tapsrendnél is játékba kerülnek, amikor a három színész ruháiknak színeiből összeáll a magyar zászló. Még egy apró utalás arra, hol vagyunk. 

A kivédhetetlent nagyon finoman, melankolikusan jelenítik meg az alkotók, rendkívül egyszerű színházi eszközökkel. Mindegyik szereplőnek van egy saját széke, egy kis szigete. A két fiatalnak egy-egy fekete görgős jut, míg Gábornak egy kerekre szerelt fotel. A székek szimbolizálják Gábor kvázi hatalmát a két fiatal felett. Amikor Gábor nincs otthon, Zsuzsi és Jani Gábor foteljában próbál szerelmeskedni, nagyobb teret szerezve maguknak, de a status quo nem változik meg. A lakhatás szűkösségét a szereplők térbeli közlekedésével is kihangsúlyozzák, a görgős székeken keringenek egymás körül. És ezeken kívül nincs is más díszlet. A személyes tér hiányát humorral egészítik ki, ilyen például,  amikor Jani és Zsuzsi első randijának kellős közepén hívja fel Janit az édesanyja, vagy amikor az említett  intim együttlét során Gábor tartja a pár fölött a diszkógömböt. 

A darabban felvetett kérdések szép szimbóluma a Nagy Hadronütköztető, ahol fénysebesség közeli erővel ütköztetnek protont protonnal, vagy ólomatommagot ólomatommal. A legalább 7000 fizikus, akiknek hozzáférése van a részecskegyorsítóhoz, olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek közelebb hozhatnak a világegyetem megértéséhez, mint például, hogy milyen természetű a “fekete anyag”, ami a világegyetem tömegének 96%-t alkotja és, ami az eddigi tudomány számára megfoghatatlan. Az előadásban a 27 km-es ütkőztetőgyűrű a pár négyzetméteres lakás, az élet, a nemzet, az emberek. A  Nagy Hadronütköztető szimbóluma univerzálissá emeli a három szereplő életét, ezekkel a problémákkal a világ másik oldalán élő ember is küzdhet. 

A Kereki és A nagy hadronütköztető két kortárs, budapesti, egymástól függetlenül létrejött előadás. Mégis mindkettő a személyes viszonyokat és a belakott teret kapcsolja össze valahogyan. Fontos, időtlen, generációkon átívelő problémákat vizsgálnak, és mindegyik saját választ, megoldást kell találjon rá. Mindkét előadásról azzal a gondolattal jöttem el, hogy változtatni sohasem késő. Felkeresni egy rég elfelejtett személyt és kilépni egy mérgező helyről, sohasem késő. 

Mi? Georgita Máté Dezső, Zsigó Anna: Kereki
Hol? Trafó Klub
Ki? Rendező: Georgita Máté Dezső. Dramaturg: Zsigó Anna. Zene: Csizmás András. Látvány: Jeli Luca. Szereplők: Szabó Zola, Baradlay Viktor

Mi? Hodászi Ádám: A nagy hadronütköztető
Hol? Óvóhely kultúrbunker
Ki? Rendező: Viktor Balázs. Szereplők: Boda Tibor (Gábor),  Háda Fruzsina (Zsuzsi), Tóth János Gergely (Jani)