Májusban három kérdéssel kerestünk meg több mint egy tucatnyi külföldi alkotót, társulatot és menedzsert, hogy röviden vessenek számot az általuk képviselt kortárs cirkusz jelen helyzetével szűkebb és tágabb környezetükben. Az újraindulás hevében többen inkább az alkotásra koncentráltak, illetve a Gandini Juggling brit társulat egyik alapító-vezetője úgy ítélte meg, hogy a zsonglőrszakma kicsit különutas, de néhányan komolyan vették a kérdéseinket. Az ő válaszaikat közöljük az alábbiakban.

Merre tart az újcirkusz a világban a 21. században? Vannak-e (esztétikai, technikai stb.) változások, és ha vannak, milyenek?
Mik a kortárs tendenciák?
Saját munkájára/társulatára nézve miben látja a fejlődés lehetőségét?

Cirque Eloize: Serge Fiori – Seul Ensemble. Fotó: Laurence Labat

AURÉLIEN BORY
Cie 111 (Toulouse, Franciaország)

Az újcirkusz ma már nem hagyható ki a kortárs alkotóművészetek közül. És az eredeti alkotómunka kapcsán, azt hiszem, bármelyik színpadi formánál, legyen az tánc, színház vagy cirkusz, ugyanazok a kérdések merülnek fel. Az élő művészet leválaszthatatlan a korról, amelyben megszületik, ezer szállal kötődik hozzá. A világban aktuálisan felmerülő témákat a művészek feldolgozzák, sőt, időnként meg is előzik a saját korukat. Manapság a környezeti válság, a demográfiai változások, a népvándorlás, a történetmesélés fontossága és a gondolatok ábrázolhatósága foglalkoztatja elsősorban a művészeket. Miként gondoljuk el magunkat ma egy olyan világban, amelyik az összeomlás szélén áll?

A második kérdésre ahány művész, annyi válasz – szerencsére. Vagy legalábbis így kellene lennie, hiszen minden művészi kezdeményezést alapvetően az egyedisége teszi azzá, ami. A színpadi előadóművészeknek ezzel a szemponttal különösen fontos tisztában lenniük, elkerülendő, hogy belesimuljanak valami kész, előre meghatározott formába. A művészet maga a kiszámíthatatlanság. A cirkusz fantasztikus, sokoldalú eszköztárral rendelkezik, a teret annak minden dimenziójában kihasználja. De mindenekelőtt eredetiséget remélünk tőle, nem ugyanazon motívumok állandó ismétlését. Az alkotás újféle látásmódot követel tőlünk, képességet a változásra, egy sasszét. A találkozások, művészi együttműködések, a szerencsés véletlenek gyakran hihetetlen keresztezésekhez, termékeny hibridekhez, új, még felfedezetlen tájakra vezetnek minket. A művészi alkotások, akárcsak a személyes találkozások, örök életre megváltoztathatják az embert.

A művészet nem a fejlődés fogalma körül forog. Épp ellenkezőleg, a színházban állandók vannak. Minden kor minden színpadra lépő művésze nagyjából ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, és azokat próbálja a maga módján formába önteni. Engem is legfőképpen ez izgat: a megújulás lehetősége. A színház és minden olyan művészeti forma, amelyik a jelenben létezik, rendre meghal és regenerálódik. Ami a saját munkámat illeti, mindig is úgy gondoltam, hogy ugyanazt az előadást nem érdemes kétszer megcsinálni, ez nálam inkább úgy működik, hogy bár az alapvetések és a kérdések nemigen változnak – esetemben ember és tér párbeszéde áll a középpontban –, mégis arra törekszem, hogy mindig valami újat hozzak ki belőlük. Talán azt keresem előadásról előadásra, hogyan tölthetném meg élettel a teret, hozhatnék létre egyfajta képzeletbeli fizikát, mutathatnám meg egészen magától értetődő módon mindazt, ami bennünk, odabent van.

JEANNOT PAINCHAUD
Cirque Éloize, művészeti vezető (Montreal, Kanada)

A pandémia és az abból következő gazdasági kényszerek a világon mindenütt a kisebb formák előretörésének kedveznek. Ugyanakkor ez a tendencia nem egészen új, pár éve már látszik, és nem is csupán gazdasági okokból alakult így, a művészi érdeklődés is inkább a dramaturgia és az alakítások felé fordul, nagyobb társulatoknál a kompozíció, a koreográfia kerül előtérbe, ami az egyéni teljesítményeket valamelyest háttérbe szorítja. Mivel egyre több a szabadúszó művész és a néhány fős társulat, ez a tendencia érthető is, a járvány csak felgyorsította a folyamatot.

A fentiek mellett felélénkült a kutatás-fejlesztés, ami új gondolatokkal termékenyíti meg az alkotást, teszem azt, az előadó-művészetek látóterébe került a karbonlábnyom kérdése. Vannak például, akik emiatt kevesebbet utaznak. Ezek az új megfontolások közvetlenül kihatnak az alkotómunkára. Egyre többet foglalkozunk a fenntartható fejlődéssel, a színpadi eszközök, díszletelemek újrahasznosításával stb. És ez rajta hagyja a nyomát a produkciókon, befolyásolja a művészi munkát.

Az új technológiák használata kitágítja az alkotás határait, az új elemek beépítése gazdagítja a produkciókat. A kortárs cirkusz definíciójából adódóan eleve érzékeny az új művészi formákra, de a nyitás most még fokozottabban érzékelhető. A mi esetünkben ez elsősorban művészi kérdés, de persze gazdasági is: nagy társulat vagyunk, többféle „tagozattal” dolgozunk, és amellett, hogy saját – cirkuszként besorolt – előadásokat hozunk létre, belopjuk a cirkuszt más jellegű előadásokba és más művészi formákba is.

JULIEN COUZY
Si Par Hasard produkciós iroda – Boris Gibé, Raphaëlle Boitel, Jörg Müller (Franciaország)

A 21. század első negyedére a kortárs cirkusz már túl van azon az időszakon (1970-80 és 2000 között), amikor bizonygatnia kellett a „megszületését”, illetve a különbözőségét a hagyományos cirkusztól, vagyis már „megvívta a forradalmát”. Miután nevet, elismerést szerzett magának, a következő szakasznak szükségszerűen arról kell szólnia, hogy immáron teljes jogú művészeti területként kidolgozza a saját belső struktúráját, legyenek szerzői, repertoárja stb.

Ott, ahol a 20. század végén csak egy kézen megszámlálható nagy társulat és maroknyi „köztes” csapat, valamint szórványosan egynéhány olyan befogadóhely létezett, amelyik különösen nyitott volt az újcirkuszra, mára alkotók, társulatok, előadók sokasága tűnt fel, cirkusziskolák alakultak amatőröknek vagy leendő profiknak, egyre több az olyan intézmény is, amelyik befogadja a kísérletezni vágyókat és a produkciókat, sőt, a nyitott profilú befogadóhelyek műsortervében is nagyobb szelet jut az újcirkusznak. Mindez kedvez az ágazat önállósodásának, még ha ahhoz, hogy a többivel egyenrangúként kezeljék, egy-két lépcsőfokot meg is kell még másznia.

Végezetül a művészi szempont: a kortárs cirkusz fejlődése az esztétikák színes palettáját hozza magával. Annak idején hasonlóan vívta meg a maga egyenjogúsítási küzdelmeit a kortárs tánc is, amelynek művészi rangja ma már nem vita tárgya.

Arra a kérdésre, hogy mik a kortárs tendenciák, nehéz felelni. Leginkább úgy tűnik, hogy ez az organikus fejlődés azt teszi lehetővé, hogy ne kizárólag egy vagy néhány tendencia domináljon, hanem számtalan irány, munkamódszer, különböző művészi látásmód megjelenhessen, elvégre épp mindez együttesen teszi a kortárs cirkuszt azzá, ami.

Persze sorolhatok olyan általános problémákat, hogy a fiatal társulatok nehezen hoznak össze egy sokszereplős, látványos, egész estés előadást, manapság bármilyen produkció összerakása alapvetően elég komplex feladat, emellett a turnészervezés sem megy mindig, mint a karikacsapás, pláne, ha sátort is fel kell húzni (a sátor mind logisztikai, mind anyagi szempontból plusz terheket jelent). De még ha tisztában vagyunk is ezekkel a nehézségekkel, paradox módon azt tapasztaljuk, hogy vannak művészek, akik csak azért is ragaszkodnak a sátorhoz, mert számukra ez jelenti a cirkusz – az újcirkuszt is beleértve – sajátos identitását, és nemrégiben lehetett is látni nagyszabású sátoros előadást, nem is egyet.

Hiszem, hogy folytatnunk kell a szervezeti munkát, tovább kell fejlődnünk és fejlesztenünk, hogy ez a művészeti terület is ugyanolyan elismertségnek örvendjen és ugyanolyan mértékű támogatásokhoz jusson, mint a többi, és a cirkusz méltó helyet kapjon a műsortervekben, de nem csupán afféle „nagyközönségnek szóló, családi” szórakozásként, hanem saját jogon, másokkal egyenrangú művészeti ágként.

GÉRALDINE WERNER ÉS OLIVIER DACO
AY-ROOP produkciós iroda (Rennes, Franciaország)

A cirkusz a valóság talaján született, és a valóságból táplálkozik (gyakorlatilag ez legvalóságosabb művészeti ág). Manapság jelentős változások tanúi vagyunk a társadalomban (tömeges elvándorlás, férfi-nő kapcsolatok, környezeti kérdések…), amelyeket a cirkusz sem hagy figyelmen kívül, és ez a választás – mivel politikus – időnként esztétikailag is robban; hol nagyobbat, hol (többnyire) visszafogottabban, az emberibb hangot felerősítve. Az az egy biztos, hogy mindez a mában történik. Kortárs.

A műfaj meghaladni látszik a hagyományos kódrendszereket, szabadabb, a kifejezésmódjai sokfélék, mivel már nem a hagyományos cirkusszal szemben határozza meg magát, levetkőzte ezt a bizonyítási kényszert. Amiből az alkotások nagyobb változatossága következik. A cirkusz immáron kilépett a puszta szórakoztatásból annak javára, hogy a létező világról „meséljen”.

Gyakorlati értelemben az újcirkusz érett műfaj, a szakmai tudást elsajátította és szervesen beépítette. Határozott arculata van, már nincs szüksége önigazolásra. Egyébiránt mindig is kiemelt figyelmet fordított az adott kor technikai vívmányaira (a digitális technológia fel- és kihasználásával is az élen járt). Manapság inkább a társadalom elkop(tat)ott értékeihez nyúl vissza: ismét felhúzza a sátrat, hogy erősítse a közösség élményét, vagy olyan előadásokat hoz létre, amelyeket bármilyen terepen el lehet játszani, hogy minél közelebb kerülhessen a nézőkhöz.

A mi produkciós irodánkban a munka mindig az adott projektekhez és művészekhez alkalmazkodik. Vagyis nekünk is legalább annyira kreatívnak kell lennünk, mint az általunk képviselt művészeknek. Új dolgok csakis a színházak, társulatok, támogatói struktúrák szoros összefogásából születhetnek, a fejlődés záloga ez. A cirkusz mindig is meg tudott felelni a kor elvárásainak – szorítunk, hogy ez a jó szokása továbbra is megmaradjon.

Fordította: Molnár Zsófia