A nyelv magyar, a stílus székely-német. Csavart kronológia, filmszerű stílus. Flashback-start-forward-stop.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház 2021 szeptemberében tartott 12. dráMA fesztivál nulladik napján mutatta be legújabb produkcióját, Schiller Haramiák című drámáját.[1] A rendező, Florin Vidamski román származású, de jelenleg Németországban él és a passaui Színház- és Filmművészeti Akadémián tanít. Erdélyben utoljára 2019-ben rendezett: a Tótékat a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban. Vidamski úgy fogalmazott, hogy a produkció lényegében egy német előadás lesz magyar szinkronnal, esztétikáját tekintve pedig úttörő vállalkozás az erdélyi városban. Nem csak a produkció, hanem a teljes alkotócsoport is nemzetközi lett Matej Sykora cseh jelmeztervezővel, Cristina Milea román jelmeztervezővel, Edit Buttingsrud Pedersen dán koreográfussal, Bocsárdi Magor erdélyi zeneszerzővel.

Fotó: Edith Buttingsrud Pedersen

A nézőtérre lépve a vakító neonfénytől annyit látok, hogy a színészek a neoncsövek előtt állnak és a semmibe merednek. A fekete, minimalista tér és a neoncső már előre elárulja, hogy ez most valami más lesz, mint amit megszoktunk. A színészek előre lépnek, és közösen felidézik a tékozló fiú történetét. Kiderül, hogy a bibliai történet sok ponton találkozik Schiller drámájával. Egy fiú kikéri apjától a vagyon rá eső részét, és elhagyja a családi házat, majd a pénz elköltése után hazatér. A történet felvázolása után indul szorosabb értelemben Schiller drámája, vagyis annak a negyedik felvonása. A felvonások és a jelenetek sorrendjét a rendező az előadás dramaturgjával, Dunkler Rékával közösen felcserélte. A „puzzle-darabok” összeillesztését – mint azt a rendező el is mondta – megsegítette azzal, hogy az időbeli ugrások esetén kivetíti, pontosan merre és mennyit ugrik a történet. A puzzleeffektus azonban elmarad: a dráma kimenetelének előrevetítésével – a spoilerrel – csak azt érik el, hogy a néző előre tudja, hogy mi fog történni. Emiatt az odáig vezető út már nem hatásos. Az otthonát elhagyó testvér, Karl hazatérése már az első jelenet után egyértelmű. Vándorlásának története csak ezután következik, de nem tud elég izgalmas lenni, mivel tudjuk, hogy akármennyire is veszélyes rablástervet szőnek, Karl biztosan élve tér vissza, és testvére levele sem fogja véglegesen eltántorítani a hazatéréstől. Azonban maga a karakter, akit Barabás Árpád formált meg, izgalmas tudott maradni az előadás végéig. A hatalmas érzelmi amplitúdónak köszönhetően a spoiler ellenére is végig tudott újat mutatni: a kegyetlenség, a tisztesség és az érzelem dinamikus hármasát valósította meg a színpadon.

Fotó: Balázs Attila

 Az előadás története a cserékkel együtt is teljesen tiszta és érthető. A szereplők mikroportot kaptak, minden oldalról erős fénnyel világították meg őket, így semmilyen részlet nem veszett el a színészi munkából, az üres tér pedig megengedte, hogy tényleg csak rájuk figyeljünk. Ezt a fókuszálást csak azzal lehetett fokozni, hogy az egész előadást lelassították, és szinte slow motionbe tettek bizonyos mozdulatokat, illetve az esetek nagy részében egyszerre csak egy esemény történt a színpadon. Ezen vonások miatt az előadás filmszerű lett. Szinte láttam magam előtt, ahogy a 16:9-es képarányban a kamera a testvérpár édesapja, az öreg Moor (Dunkler Róbert) kezére közelít, miközben azt lassan elhagyja az élet. A hangsúly a szövegről a cselekedetekre és az ezáltal megteremtett atmoszférára irányul. Nem elbeszélni, hanem hatni akar az előadás. Ugráló snittek, a lényegre csupaszított jelenetek, és a részletekre való ráközelítés. A rablóbanda egyik tagja éppen meséli, hogyan dobott egy csecsemőt a tűzbe. A hideg fények, és az éppen akkor statikus tér képes volt hatalmassá tenni ezt a néhány mondatot. A színésznő, Fincziski Andrea arcát és testét gúnyos, gyilkos kéj öntötte el. Utóbbi példa esetén a kinagyítás hatásos volt és működött, hiszen megfigyelhettük, ahogyan egy ember odáig degradálódik, hogy élvezettel meséli el egy csecsemő meggyilkolását. Néhány esetben azonban elmaradt a hatás. Például Amália, Karl szeretője (Nagy Xénia-Abigél) esetében teljesen egyértelmű volt, hogy ez a szereplő milyen eszközöket használ célja elérésének érdekében.

A lassúságot ellenpontozta a díszlet mozgatása és egy kar bevezetése. A paravánok, illetve a téglatest-keretből álló díszletelem folyamatosan mozgásban voltak, a karral kiegészülve pedig dinamikus, folytonos mozgást hoztak létre, amely meghatározta az előadás atmoszféráját. A kar szerepe a történetmesélés volt, továbbá egyes karakterek belső monológjának a kihangosítása. Ilyenkor ők belső hangként szólaltak meg a szereplők lelkében. Ez leginkább az első felvonás harmadik jelenetében működött, ahol Franz, az otthon maradt testvér elhatározza, hogy az otthonát elhagyó testvérének olyan levelet ír, amiben megpróbálja őt a lehető legtávolabb tartani a családtól. Ahogy dühe fokozódik a jelenet végéig, végül egyetlen egy mondatban – ami a kar által hangzik el –, kristályosodik ki Franz végső célja: az örökség és az ezzel járó hatalom megszerzése bármi áron. Az előadásnak ez az egyik legerősebb pontja, hiszen a néző szeme láttára születik meg egy szörnyeteg. Ezután azonban az Esti Norbert által megformált karakter mintha egyszerűen „elfogyott” volna. A kegyetlenség, düh és alattomosság teljesen egyhangúvá tette, és az Amália iránt érzett szerelem bemutatása sem tudta ebből kimozdítani. Hiányzott az a tudatos építkezés, ami végül a karakter megtébolyodásához vezetett. A kar szerepeltetése sem volt minden esetben működőképes. Mivel sok esetben a szereplők egyszerre beszéltek, a hangsúlyok olykor elvesztek, és az adott szövegből elsikkadt a mondanivaló. Így történt ez az előadás végén is, amikor is a rendező úgy döntött, hogy az Amália és Karl közötti végső párbeszédet a kar fogja mondani, miközben a színészek némajátékát látjuk. Mivel a kar tagjai egyszerre beszéltek, ennek a végső párbeszédnek a feszültsége teljesen megszűnt. Helyenként nem lehetett tisztán érteni a szavakat, ez elsimította ezt a katartikus befejezést.

Fotó: Balázs Attila

Összességében, bár számomra ez a Haramiák újszerű élmény volt, az olykor indokolatlan lassítások következtében kicsit lendületét vesztette az előadás. Izgalmas volt, hogy a produkció az átlagosnál sokkal több időt hagyott arra, hogy a néző ne csak néző, hanem aktív megfigyelő legyen: új nyelvekkel és formákkal kísérletezni mindig fontos. Példaértékűnek tartom, hogy az udvarhelyi színház meg merte tenni ezt a lépést egy, ahogyan a rendező fogalmazott „földrajzilag elszigetelt” kisvárosban. Jó volt látni, hogy bár az ötleteket a „Rajna partjáról” hozták, egy percig sem felejtették el, hogy az udvarhelyi színház a Küküllő mentén van.

Mi? Schiller: Haramiák
Hol? Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
Kik? Rendező: Florim Vidamski. Szereplők: Dunkler Róbert (Maximilian Moor), Barabás Árpád (Karl Moor), Esti Nobert (Franz Moor), Nagy Xénia-Abigél (Amalia von Edelreich), Szűcs-Olcsváry Gellért (Spiegelberg), Tóth Árpád (Hermann), Fincziski Andrea (Daniel), Albert Orsolya, Bekő Fóri Zenkő, Fincziski Andrea, Jakab Tamás, László Kata, Pál Attila, Sepsi Melinda, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Wagner Áron (Kar/Rablók)

[1] A fesztiválról cikkünket lásd a Színház folyóirat 2021. novemberi számában – a szerk.