A Dramaturgs’ Network két szabadúszó londoni dramaturg kezdeményezésére jött létre 2001-ben, és az elmúlt két évtized alatt komoly, nemzetközi rangú színházszakmai szervezetté nőtte ki magát az Egyesült Királyságban. Az angol hálózat ötlete egy magyar és egy svéd dramaturg fejéből pattant ki: Trencsényi Katalin és Hanna Slättne egy konyhaasztal mellett döntöttek úgy a kétezres évek elején, hogy szükség volna egy szakmai közösségre, amely az országban akkoriban még csak részben ismert és alig elismert szakma képviselőit hozza össze abból a célból, hogy együtt gondolkodjanak a dramaturgia elméletéről és gyakorlatáról, illetve biztosítsák önmaguk számára a folyamatos szakmai fejlődés lehetőségét.

Arra a hullámra csatlakoztak rá, mely a hatvanas évek elején indult az első brit dramaturg, Kenneth Tynan irodalmi vezetői kinevezésével a londoni National Theatre-ben, majd folytatódott a megjelenő irodalmi titkári és dramaturgi állásokkal, a kilencvenes évekre pedig izgalmas, országszerte sokak részvételével zajló, a szakma szerepéről és jelentőségéről szóló, identitásformáló diskurzussá fejlődött. A szervezet úttörő munkájával: konferenciák, workshopok, beszélgetések szervezésével, kiadványok publikálásával, folyamatos pedagógiai, felvilágosító munkával és szakmai önérvényesítő tevékenységével erősen hozzájárult ahhoz, hogy a dramaturg szakma mára a színházi ökoszisztéma szerves részévé váljon az Egyesült Királyságban. A dn’ honlapján számos fontos, a gyakorlatot segítő anyag érhető el. Ilyen például a „Director’s Toolkit” útmutató ahhoz, hogyan dolgozzon hatékonyan együtt rendező és dramaturg, vagy a közel hetven oldalas dramaturg-szerződéstervezet-csomag (munkaköri leírással, szerződésmintával, producereknek és dramaturgoknak készített útmutatókkal), amely olyan magas szakmai színvonalat képvisel, hogy az amerikai testvérszervezet is ezt vette át. A mára több mint száz tagot számláló, demokratikusan működő közösség ráadásul mindezt önkéntes munkával érte el.

Az online Kenneth Tynan-díj ünnepsége.

A Network által megrendezett d’n20: Celebrating Dramaturgy[1] elnevezésű szimpózium az elmúlt húsz év eredményeit ünnepelte. Az online (többnyire Zoomon) zajló, és a nagyközönség számára részben élőben is közvetített egynapos rendezvény fontos résztvevői voltak a Dramaturgs’ Network külföldi partnerszervezetei: az Asian Dramaturgs’ Network[2] és a Literary Managers and Dramaturgs of the Americas[3]. A szervezők nagy figyelmet fordítottak arra, hogy minél több műfaj, náció és kultúra képviselője jelen legyen mind az intézményes dramaturgia területéről, mind a szabadúszó dramaturgok közül. A hozzáférhetőség jegyében a fesztivál jelnyelven is követhető volt, a később az interneten visszanézhető beszélgetéseket élőben feliratozták, ráadásul ezen beszélgetések résztvevői a vakok és gyengénlátók számára rövid karakterleírást is adtak magukról.

Kezdő dramaturgként számomra a minifesztivál legnagyobb revelációja az alapvetően magányos szakma közösségi megélése volt. Mindannyian elszigetelten dolgozunk, ritkán nyílik rá lehetőségünk, hogy lássuk, a kollégáink hogyan dolgoznak, hogyan gondolkodnak. Különösen felszabadító érzés volt, hogy ez a tudásmegosztás határokon képes átívelni.

A d’n alapítók, Hanna Slättne és Trencsényi Katalin ünnepi beszéde az online Kenneth Tynan-díjátadó ünnepségen.

A konferencia szervezői arra is figyeltek, hogy a szakmai beszélgetések végén egyrészt mindig lehetőség nyíljon kérdezni, másrészt „Shared Table”, majd „Virtual Bar” néven külön tereket biztosítottak a spontán, személyes kapcsolatfelvételre, a networkingre, a szakmai beszélgetéseket az utóbbi virtuális chatszobában tovább lehetett folytatni, magyar idő szerint tizennégy órától egészen estig, a konferencia zárópaneljéig. Meg is lepett ez a közvetlenség, nem számítottam rá, hogy egy, az online térben megvalósuló szakmai találkozó ilyen nyitott és hatékony tud lenni. Leküzdve a kezdeti szorongást, hogy kamerán keresztül, az otthonomból, a legnevesebb angol nyelvű vagy angol nyelven régóta dolgozó szakemberekkel kell felvennem a kapcsolatot, meglepően könnyen tudtam kérdezni, hozzászólni a beszélgetésekhez. Ez nagyrészt a szervezőknek (Trencsényi Katalin, David Harris, Sarah Sigal, Miranda Laurence, Lee Anderson, Hanna Slättne, Tommo Fowler és Adam Lenson) köszönhető, és annak a „safe space”-nek, amit biztosítani tudtak.

Annak az örömteli megélése mellett, hogy egy közösség, egy csapat, egy „törzs” tagjai vagyunk (a „tribe” szó a nap során többször elhangzott), fontos szerepet kapott a különbözőségek érzékeny megközelítése is. A szakmai nap öt paneljének egyik legizgalmasabbika arra a nyílt levélre született válaszképpen, melyet 2021 márciusában több mint száz fekete és ázsiai származású brit drámaíró fogalmazott meg We need to talk about Dramaturgy címen[4]. A levél arra a problémára hívta fel a figyelmet, hogy az európai dramaturgián, színházi szerkesztési elveken nevelkedett, vagy ezekkel dolgozó dramaturgok sokszor az európai sztenderdhez mérik a nem fehér írók munkáját is, ebből kifolyólag hibaként, ügyetlenségként olvasnak az arisztotelészi alapokon nyugvó dramaturgiától eltérő írói megközelítéseket. A beszélgetés azt tematizálta, milyen fontos, hogy folyamatosan újraértelmezzük a keretrendszert, amely alapján ítéletet mondunk egy darabról, drámát választunk, vagy egy íróval dolgozunk.[5] Újra és újra fel kell tennünk magunknak a kérdéseket: mi alapján döntöm el, mi a jó darab? Milyen pozícióból olvasok? Aki ír, milyen pozícióból ír? Mi a szöveg célja? Hogyan tudok úgy kérdezni, hogy nem ijesztem el az írót, csak lehetséges utakat kínálok fel neki? Ki a közönség? Fontos-e, hogy a közönség mindent értsen egy darabban, hogy minden rétege hozzáférhető legyen előzetes tudás, felkészülés nélkül? Van-e egyáltalán univerzális darab? Különösen azért fontos ez, mert legtöbbször a dramaturg az a személy, aki a legsérülékenyebb fázisban, először találkozik egy új szöveggel, és ő a „kapcsolattartó” az anyag és a közönség között. A beszélgetés résztvevői Sudha Bhuchar tanzániai születésű brit színésznő, drámaíró, dramaturg, az ázsiai és fekete alkotók munkáját népszerűsítő Tamasha Theatre Company és a Bhuchar Boulevard alapítója, Samantha Ellis iraki zsidó származású, Londonban élő brit író, drámaíró, valamint Kane Husbands táncos, koreográfus, performer, a The Pappy Show alapítója és művészeti vezetője voltak. A beszélgetést dr. Lynette Goddard vezette, aki a Royal Holloway Egyetemen oktatójaként és kutatójaként kortárs fekete drámaírók darabjait vizsgálja a származás, a gender (társadalmi nem) és a szexualitás politikájának szempontjából. Mindannyiuk munkájában fontos szerepet kap a diverzitás, a nyugati és keleti kultúrák keveredése, és ezáltal új közösségek, identitások létrejötte.

Az antirasszista dramaturgiai stratégiák kerekasztal.

A rasszizmusellenes dramaturgiai stratégiák megvitatásán túl (mellyel a Networkön belül egyébként külön munkacsoport foglalkozik) a szakmai nap másik fontos fókusza a dramaturgia szerepe volt a Covid alatt és után: milyen innovatív módszerek segíthetik a dramaturgokat – különösen, ha intézményvezetői pozícióban vannak – abban, hogy az új helyzetben a régi, sokszor túl merev struktúrák helyett újakat, rugalmasabbakat, hasznosabbakat, inkluzívabbakat hozzanak létre.

Egy ilyen közös gondolkodásnak kínált teret a LMDA által szervezett Dramaturging the Phoenix projekt. A kísérlet a d’n 2020-ban indított Invisible Diaries sorozatából inspirálódva született meg. Míg az Invisible Diaries projekt során tizenkét előre felkért dramaturg írt heti váltásban napi egy bejegyzést egy kollektív digitális napló lapjaira, a Phoenix-hez bárki csatlakozhatott a LMDA tagjai közül, és már első körben ötvennél is több írás érkezett. A kísérlet során létrejött esszék (és a későbbi, a projektet kísérő online kerekasztal beszélgetések) mind azt kutatták, milyen új, radikális dramaturgiai megoldásokkal élhet a jövő színháza, milyen inspiratív lehetőségeket rejt magában a vírus által megélt traumatikus tapasztalat, és milyen utakat kínálhat majd a dramaturgia a kollektív felépülésre, gyógyulásra. Egészen különböző műfajú, személyes hangú és szakmai írások követték egymást. A közös írás egyfelől reflexiós, feszültségoldó felületként működött, másfelől a tapasztalatmegosztás, inspirálódás eszköze volt, és nem utolsósorban feladatot, célt adott a résztvevőknek és az olvasóknak azokban a hetekben, amikor azt élték meg, hogy a munkájuk egyik napról a másikra – legalábbis abban a formában, ahogy előtte gondolkodtak róla – megszűnt. Sokaknak (íróknak, szerkesztőknek, olvasóknak) ez a projekt valóban életmentő volt, és bár el voltak zárva egymástól, mégis egy közösség tagjaivá válhattak.

A Covid arra is felhívta a figyelmet, hogy számos kiaknázatlan formai, tartalmi lehetőség rejlik a digitális platformokban, miközben sok ország már korábban is példamutató módon elöl járt a technológiai innovációk és a színház kapcsolatának vizsgálatában.

Victoria Chiu–Carol Brown: Virtual Crossings. Fotó: Victoria Chiu

Az egyik panelbeszélgetésben ázsiai és ausztrál színházcsinálók meséltek digitális hibrid projektjeikről. Szó volt nyolc város részvételével, öt különböző időzónában zajló, a dokumentarizmus, a mágikus realizmus, a politikai színház elemeit keverő, a társadalmi egyenlőséggel foglalkozó Zoom-performanszról (Transit Ensemble: Who’sThere); három különböző időzónában zajló videomapping-szimulációról, melyben a résztvevő táncosok jelen időben érzékelték a többi országból a közös virtuális színpadra lépő táncosok mozgását, és együtt alakították a koreográfiát (Victoria Chiu, Carol Brown: Virtual Crossings Melbourne-Geneva-Auckland); és egy olyan, több mint száz, a világ különböző pontjain élő ember részvételével megvalósuló digitális projektről, amely során a jelentkezők saját növényeikkel készítettek miniperformanszokat, a lakásukban élő növényekkel való kapcsolatot, kommunikációt kutatva (Daniel Kok, Luke George: Hundreds + Thousands (Multi-City)).

Ezekben a projektekben a dramaturgok feladata elsősorban az volt, hogy minél pontosabban megfogalmazzák, és képviseljék, miért pont az adott digitális vagy hibrid formában mesélik el a történetet, arra keressenek válaszokat, mennyiben különbözik ez a tapasztalás az élő részvételtől, vagy mi a nézők szerepe az ilyen virtuális határátlépésről szóló performanszokban.

Húsbavágó példát említett a nap végén, a Kenneth Tynan-díj átadó ünnepségen[6] a díj dobogós jelöltje, Neil Grutchfield azzal kapcsolatban, milyen, ha valakinek nincs evidens módon hozzáférése ezekhez az eszközökhöz. Grutchfield a Synergy Theatre Project keretén belül egyrészt profi írókkal fejleszt a brit igazságügyi rendszer visszásságaival foglalkozó, az elhallgatott történeteket megszólaltató drámákat, másrészt rabokkal dolgozik saját darabjaikon, és lehetőséget ad nekik, hogy szövegeik profi színpadokon szerepelhessenek. Úgy fogalmazott, hogy a saját kreativitásuk, saját történeteik megtalálása, „birtokba vétele” egyfajta erőt, magabiztosságot ad a friss írók kezébe. Grutchfield elmondta, hogy a Coviddal a munkafolyamat szinte teljesen leállt, hiszen a börtönökben tilos a Zoom használata. Míg sokaknak ezek az eszközök segítettek legalább virtuálisan kilépni a zárt tereikből, sőt, sok esetben jóval intenzívebb kommunikációt eredményeztek, azok számára, akiknek a karantén, a bezártság nem csak átmeneti állapot, hanem a nap huszonnégy órájában megélt tapasztalás, a Covid miatt a minimális kapcsolatuk is elveszett a külvilággal. Ilyen akadályokat kellett leküzdenie dramaturgként, és megtalálni azt a formát, amiben a közös munka valahogy mégis folytatódni tudott.

A Kenneth Tynan-díj[7] nyertese egy szintén inspiráló színházcsináló, Gail Babb volt. A díjat 2011 óta kétévente veheti át valamely, a dramaturgia területén kimagasló eredményeket elért, az Egyesült Királyság területén működő szakember. A jelölti lista az országban tevékenykedő körülbelül ezer dramaturg közül a kollégák felterjesztései alapján áll össze, majd egy szakmai zsűri választja ki a nyertest. Gail Babb a fekete (afrikai vagy karibi származású) brit alkotók munkáját bemutató, londoni székhelyű Talawa Theatre Company producereként, dramaturgjaként főként részvételi, közösségi színházcsinálással, szociális projektekkel, fiatal művészek támogatásával, kreatív tanulással/tanítással, valamint művészet és egészség kapcsolatával is foglalkozik.

Kenneth Tynan-díj zsűritag, Hannah Khalil drámaíró és a nyertes, Gail Babb dramaturg a Kenenth Tynan-díjjal.

A nyertes hagyományos ünnepi beszédében[8] Gail Babb tisztán fogalmazott azzal kapcsolatban, miben látja jelenleg leginkább a dramaturg felelősségét. Szerinte a dramaturgia mindig politikus, a dramaturg nem semleges pozícióból beszél, megnyilvánulásait kulturális hagyományai, múltja, érdeklődési köre határozzák meg, emiatt muszáj transzparensnek lennie azzal kapcsolatban, milyen nézőpontból gondolkodik, kérdez. Babb a brit fekete közösség történeteivel foglalkozik, és minden munkáját archívumokból indítja: történelmi vagy személyes gyűjteményekből, emlékanyagokból. Mindig tisztelettel és körültekintéssel kezeli, amit ott talál, és a megfelelő munkafeltételek kialakításával próbálja folyamatosan oldani magában és a résztvevőkben a sokszor súlyos történetek hatására átélt mentális feszültséget. Ez az érzékeny figyelem arra is vonatkozik, hogyan hívja be a nézőket az előadás terébe, és hogyan engedi el őket az előadás végén. És talán a legfontosabb: csak akkor vesz elő egy történetet, ha úgy érzi, új oldalát tudja megmutatni valaminek, akkor is, ha azt már sokan érintették.

Egy ilyen átfogó eseménynél nehéz pontosan megállapítani, mit visz magával haza – ha már nem lett volna eleve otthon, ugye – a résztvevő. Egyrészt nyüzsögnek a fejében a nevek, helyek, társulatok, emberek. Másrészt ott vannak az egyszerű, de képszerű, mantra-jellegű mondatok, amik azonnal megragadnak („Jelezd, hogy mire van szükséged egy munkához, legyen az idő, pénz, vagy bármilyen egyéb feltétel, mert ha jelzed, visszautasíthatnak ugyan, de meg is kaphatod, amit szeretnél, ha viszont csöndben maradsz, esélyed sincs megkapni.”, „Tartsd a kapcsolatot a kollégáiddal.”, „Ha ítéletet kell is mondanod valamiről, sose legyél ítélkező.”, „Az életed minősége a feltett kérdéseidtől függ.[9]). De legfőképp a Maugli-élmény marad meg: ez a nap egy nagy közös törzsi ünnep volt.

[1]https://www.dramaturgy.co.uk/dn20
[2]http://asiandramaturgs.com
[3]https://lmda.org
[4]https://www.dramaturgy.co.uk/we-need-to-talk-about-dramaturgy
[5]Az archivált beszélgetés itt megnézhető: https://www.youtube.com/watch?v=sVFW_c9YQSk
[6]https://www.youtube.com/watch?v=XXx-iyOqSU8
[7]https://www.dramaturgy.co.uk/kenneth-tynan-award
[8]https://www.dramaturgy.co.uk/single-post/kta-gail-babb-what-shapes-how-we-shape-performance
[9] August Wilson drámaíró mondata a két évvel ezelőtti Kenneth Tynan-díjas dramaturg, Suzanne Bell által idézve.

Facebook Comments