A Meseország nem mindenkié a társulat improvizációiból született, lazán, de nem minden kohézió nélkül összefüggő jelenetek sora, amelyben mindenki megkapja a maga magánszámát. (…) elemeiben megtaláljuk a népmeséket, a horrort, a misztikusat, a zombifilmet,a krimit, az öko-scifit, a klasszikus kabarét, a revüt, a freak show-t. Ezek a műfajok a vizualitásban is erős szervezőerővel bírnak, ami nem véletlen, hiszen az előadás rendezője az elsősorban látványtervezőként ismert Molnár Anna.

Fotók: Szalontai Zoltán

Bár tény, hogy fölkapja az ember a fejét a Meseország nem mindenkié címre, mégsem vagyok abban biztos, hogy a Meseország mindenkié című könyv megjelenése után szerencsés döntés ilyen címmel előadást csinálni. Nem azért, mert a Labrisz Egyesület mindenféle másság iránti megértést, általában az elfogadást erősítő – ha tetszik: propagáló –, és mindenféle kirekesztés ellen fellépő mesegyűjteménye erősen át-, sőt félretematizálva került be a köztudatba. Hanem azért, mert – biztosan nem tudatosan, de mégiscsak – azt sugallja, hogy a könyv és az előadás valamilyen viszonyban vannak, és a nem szó ebből a szempontból jelentéssel bír. Mit tagad? Kit tagad ki? Hogyan reflektál a színházi Meseország a könyvesre? Nem prekoncepcióval, de kérdésekkel ültem be a FAQ Színház előadására.

A Meseország nem mindenkié a társulat improvizációiból született, lazán, de nem minden kohézió nélkül összefüggő jelenetek sora, amelyben mindenki megkapja a maga magánszámát. Strukturálisan Tasnádi István Paravarietéjét és a Twin Peaks-et érzem a legerősebb előképeknek, de a rendszer elemeiben megtaláljuk a népmeséket, a horrort, a misztikusat, a zombifilmet,a krimit, az öko-scifit, a klasszikus kabarét, a revüt, a freak show-t. Ezek a műfajok a vizualitásban is erős szervezőerővel bírnak, ami nem véletlen, hiszen az előadás rendezője az elsősorban látványtervezőként ismert Molnár Anna.

Ami dramaturgiai hibának hat, csak látszólagos hiány, épp úgy, ahogyan a David Lynch-sorozatra (vagy akár a távoli asszociációként bekúszó Szerb Antal-regényre, A Pendragon-legendára) is jellemzőek a következetlenségek, az elvarratlan szálak, az értelmetlennek tűnő, sehova nem kapcsolható, elbizonytalanító vagy épp félbe hagyott mondatok. „Olyat tudok, amit…” – és hirtelen összehúzódik a fekete bársonyfüggöny. A végeredmény a lekerekítetlenség, a néző számára pedig valami furcsa, álomszerű, megfoghatatlan, nem boldog lebegés.

A történések kerete egy titokzatos nyomozás, ami dátumszerűen ma indul, bár a kazettás diktafonból és a nyomozó (Nyáry Pál) inkább Dale Cooperes, mint columbós lookjából ítélve inkább harminc évvel ezelőttre tenném. Maga a bűntény jóval korábbi, ráadásul annyira kevés a támpont – még annyi sincs, mint amennyi Laura Palmer naplójában volt –, hogy nem csupán a nyomozót, de a nézőt is beviszik az erdőbe. Az átvitt értelmen túl szó szerint is erről van szó, hiszen azt kell felgöngyölíteni, mi történt pár száz évvel korábban az ott lakókkal. Az erdő titkos története a benne élő különös teremtmények által bomlik ki.

Csupa kitaszított él itt, magányosan, de a sorsközösségben összekapaszkodva: A Világ Legszebb Nője, A Legutolsó Magyar, Matyi, A Gyermekember, Borisz, A Balett-táncos, a Hét Nővérből Megmaradt Kettő, az Erdőkertész. Csupa bogaras monomániás, a saját mikrovilágába, traumáiba bezárt figura. Van, aki a sorsát befolyásoló valós vagy vélt (amolyan turáni) átkokat sorolja. Lakatos Dániel Árpád-házi leszármazottként, fölül népibe, alul urbánusba öltözve, egy alacsonyabb forgószéken, egy TED Talk és egy stand-up keresztezéseként prezentálja a világhírű zongoristává válás rögös, de elhivatott útját, felidézve ezzel nem egy szereptévesztett, kizárólag Magyarországon világhírű művész karrierjét. Lestyán Attila mint balett-táncos pazar koreográfiát ad elő a Négy évszak Tél tételének egy részletére. Az attrakció különlegessége, hogy a kompozíció szemre, fülre és slusszpoénként a verbalitásra készült. A túltolt kreativitás, a mélylila eredetiség és artisztikum csodás paródiája ez a szám. A két karakter és a két színész pedig szimplán frenetikus.

Él itt egy megátkozott menyasszony (Tóvaj Ágnes), aki csak fuvolaszóval kommunikálhat. Mintha egy magyar népballadából lépett volna ki. Csakúgy, mint a Két Nővér –az amúgy Wednesday Addams-nek öltöztetett Messaoudi Emina és Orbán Borbála –, akik öt testvérük tragikus történetét a műfaji félhomály írott szabályainak megfelelve, ám azokat sajátosan értelmezve mesélik el. A színésznők nem egymás szavába, hanem egymás szótagába vágnak, s hogy az egyre növekvő veszteség még pregnánsabb legyen, egyre kevesebb szótag hangzik el, azaz egyre roncsolódik, egyre inkább eltűnik a nyelv. Mutatványuk színészi koncentrációs gyakorlatnak és zeneműnek is bravúros.

Aztán élnek még ebben a posztapokaliptikus Négyszögletű Kerek Erdőben további szomorú bohócok. Kinek sanyarú felnövéstörténet jut osztályrészül (Martinkovics Máté), kinek csupa izgulás és emberkerüléses felnőttélet (Molnár Dávid Márk). Igaz, az utóbbinak, az introvertált erdőkertésznek legalább jut egy szuperképesség, a madárfelismerés és a madárhangutánzás. Igaz, hogy a Douglas-fenyőkből álló erdő egyáltalán nem idilli, de kenyeret ad a munkásoknak és búvóhelyet az előzötteknek. Akik ebbe az erdőbe kivonultak, annyira nem formátumos hősök, hogy van, aki nem is létezik közülük (ő Lujza, a levegőakrobata).

Minél mélyebbre haladunk az erdőben és a színpad terében, annál különösebbek az itt rejtőzködők. A szarvasfejű, embertestű lényekről, akiket vagy doktor Frankenstein kreált erre a világra, vagy a nukleáris katasztrófa utáni elkorcsosulás bizonyítékai, már nem tudjuk, valóságosak-e vagy a történelem utáni rémálom szereplői. Esetleg útitársaink egy pszichedelikus tripen, amire egy apokaliptikus zombidiszkóból merek következtetni. Mégsem ijesztő egyikük sem, sőt. Nem véletlen, hogy közöttük talál otthonra a legfrissebb számkivetett, a részegség után az árokparton meztelenül ébredő, múltját vesztett férfi, aki felöltözve, női ruhákban tökéletesen önazonossá válik (György Zoltán Dávid), és mintha a nyomozó is inkább a maradást választaná.

És most vissza oda, hogyan reflektál egymásra a két Meseország. Míg a könyvmesék egy jobb világ reményében inkluzívak, a színháziak a happy end nélküli, rideg valóságot mutatják meg, ahol ledarálják az erdőt. A számkivetettek azt éneklik a Mindenkinek van egy álma dallamára, hogy „Nincs már nekem semmi vágyam, / Megdögleni volna jó”. A kiközösítettség végleges – mert nincs kétség, ez nem az ardennes-i vagy az athéni erdő, hanem a feketeországi –, de az reményt adhat, hogy egymásba belekapaszkodhatnak.

Mi? FAQ Színház: Meseország nem mindenkié
Hol? Kettőspont Színház
Kik? Rendező: Molnár Anna. Játsszák: György Zoltán Dávid, Lakatos Dániel, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Molnár Dávid Márk, Nyáry Pál, Orbán Borbála, Pintér Gabriella Márta, Tóvaj Ágnes. Dramaturg: Nyáry Pál; dramaturg konzulens: Bodor Panna, fénytervező: Major Mátyás; látványtervező: Molnár Anna; látványtervező munkatárs: Petrovics Eszter.