A Network díszlete megnyerő, nagyszabású; úgy fest a színpad, mint ahogy az ember egy tévécsatorna stúdióját elképzeli, mindenütt kamerák, monitorok, fények, feszültség és nyüzsgés. Agyon is nyomja a tévé a színházat.

Fotók: Horváth Judit

A 2020-as évtized és az 1970-es évek Amerikája között nem annyira nehéz párhuzamot vonni; a megszokható, relatív jólétben bekövetkező váratlan krízis mindenképp közös. Megvan tehát a közérzeti apropója a Network újrafeldolgozásának, és a videóval ötvözött színház divatjában pláne adja magát ez a tévétörténeti klasszikus: mikor a csökkenő nézettségre való tekintettel le akarják cserélni a hírműsor bemondóját, ő élő adásban jelenti be, hogy öngyilkosságot fog elkövetni a jövő heti adásban.

A Paddy Chayefsky forgatókönyvén alapuló, többszörös Oscar-díjas filmből Lee Hall írt színpadi verziót, ezt a londoni National Theatre-ben 2017-ben mutatták be, majd 2018-ban a Brodway-n is műsorra került. Bár a magyar színházban ekkortájt nem volt elterjedt a mozgókép használata, technikailag minden adott volt ahhoz, hogy a tévé megtestesülhessen a színpadon. Ezeknek az előadásoknak a színpadképei nagyon hasonlóak a Centrál Színház mostani bemutatójához, hatalmas képernyők, üvegfal mögé rejtett vezérlőhelyiség, show-színpad. Biztosan nagyobbat ütne a Network, ha technikailag nem illene bele tökéletesen a hazai videós fősodorba.

Pedig ebben az esetben a videó nem puszta technika, hanem a közeg és a cselekmény, a kontextus szintjén is van jelentősége. A tévéstúdiónak berendezett színpad felett nem is egy, hanem három gigaméretű képernyő van. Indokolt, mégis valahol a színházélmény kárára megy a mozgókép, pedig szinte kizárólag élő felvételeket látunk nagy felbontásban. Húzza a szemet a kamera, nehéz a színpadon zajló eseményekre koncentrálni, pedig épp ez a kettősség tűnik a lényegnek: a kivetítő és a színpad valósága nem ugyanaz, vagyis a szerkesztett valóság nem valóság.

Az előadás legfőbb erőssége egyértelműen a látvány. Az alkotók határozottan leteszik a garast az eredeti történet tér- és időbelisége mellett, így Pallós Nelli látványvilága is ezt szolgálja, az üzleties-elegáns, még nőkön is maszkulin hatást keltő jelmezek és a részletgazdag stúdiódíszlet a néző fejében élő hetvenes éveket jeleníti meg. Gothár Márton videórendezése pedig még azt is nagyon jól csinálja, ami a dramaturgiából és a rendezésből helyenként kimaradtnak érződik: a betoldott videók egyszerre követik a nosztalgiafaktort a cinikusan édeskés reklámbetétekkel, illenek a koridéző arculatba, ugyanakkor dinamikusan igazodnak a jelenkor nézőjének vizuális elvárásaihoz, a híradó openingje például fülbemászó és kellően pörgős.

Puskás Tamás monumentális emlékművet állít ennek a történetnek, a gond épp az, hogy ez az adaptáció csak az utolsó jelenetben mer igazán elrugaszkodni az eredetitől, és akkor sem nagyon messzire. Bár számos ponton adná magát a felvetett témák továbbgondolása a mai keretek között, nincs itt semmiféle aktuális társadalomkritikai utalás. Ezzel sajnos kicsit panoptikum jelleget ölt a szörnyülködés azon, hogy milyen messzire volt képes menni a tévé a nézettségért; nincs reflexió, hogy azt is érzékelhessük, ez nem változott, épp csak a manipuláció módja alakult át. Egy élesen kritikus filmből látunk tehát szuperlátványos és megnyugtatóan múltidéző színpadi verziót.

Puskás Tamás Networkjében nem a csatorna és annak szorgos hangyái, feltörekvő bábmesterei, hanem a híradós Howard Beale a főszereplő. Alföldi Róbertnek testhezálló ez a szerep, már-már rutin a profetikus monológjaival – az előző évadban hasonlót alakított az Isteni végjátékban az Átriumban –, a kellően fanyar önreflexióval tudja hozni a bejáratott figurát. Színészi teljesítmény terén kiérdemelt a főszerep, de ebből a fókuszból mégis kellemetlenül hiányzik az értelmezés. Howard Beale a főszereplő, de kicsoda Howard Beale? Kiégett celebritás, megszállott hívő, figyeleméhes ripacs, valódi kinyilatkoztatás vagy beteg elme, akit kihasználnak? Az előadásnak nincs erre egyértelmű válasza, az is csak fokozatosan épül fel, hogy Beale fejében talán nincs minden rendben, és későbbre tolódik, hogy egyáltalán felmerüljön, show-műsor helyett orvosi segítségre lenne szüksége. Alföldi Róbert képes eljátszani valamennyi lehetőséget, hát eljátszik mindenből egy kicsit.

Így, hogy Beale valódi önmagából alig látunk többet, mint műsorának nézői, a sorsa is kevésbé megérintő, nem húsvér embernek, inkább jelenségnek látszik. A végjáték ennek ellenére tele van izgalmas, jó megoldásokkal, a zárójelenetben egyenesen mintha két Alföldi Róbert lenne egyszerre a színpadon. De sokkal könnyebb érdeklődni szinte mindenki más, így például Beale főnökének, Schumachernek az élete iránt. László Zsolt szikáran, arányosan játssza az amúgy minden érzelgésre okot adó szerkesztőt, az ő szálára könnyű rákapcsolódni érzelmileg, pedig voltaképpen csupa klisé az élete, ilyen szempontból ő érződik inkább főszereplőnek. Martinovics Dorina a karrierista nő szerepében lehengerlő és kőkemény, Diana mögött feltételezni kell egy komplexusos kislányt, de ebből semmi sem észlelhető, itt épp az a színészi kihívás, hogy ennyire árnyalatok nélküli, fekete-fehér a megformálás.

Sok szereplőt vonultat fel a darab, az egyéni jellegzetességeket kevésbé érzékeljük, a korlenyomatot hordozó jelmezekben sokszor nehéz is követni, ki kicsoda. Fehér Tibor a sikerorientált és minden másra vak, harsány Frank Hackett szerepében lesz emlékezetes, Papp János az igazgató szerepében egy már sokszor alakított karaktert játszik, a megcsalt feleségnek beugró Schell Judit finoman és átélten hozza az amúgy banálisat. Bodrogi Gyula felvételről a háttérhatalmat testesíti meg, talán a rendezés sem tudja, valójában mit akar Mr. Jensen, de Bodrogi úgy játssza, mintha ő nagyon is tudná.

A színészek ellenére is nehéz nem a nagy képet nézni, folyton azon kapom magam, hogy már nem figyelek a színpadra, csak a szuper felbontású képernyőket figyelem, nem a színészeket, hanem a felvételt. Az operatőrök heroikusan kísérik a színészeket akár a színpadon túlra is – ugyanakkor helyenként ezek a kemény munkát igénylő megoldások öncélúnak, divatosnak érződnek. Nem világos például, mi funkciója van a színpadon kívüli játéknak, ha egyszer ez a stúdiónak berendezett színpad némi díszlettel Schumacher vagy Diana Christensen otthonaként is meg tud jelenni.

A leginkább viszont az a tétemelés vagy továbbgondolás hiányzik, ami mondani tudna valamit a nézőnek 2022 januárjában is, ez választja el ezt a szuperlátványos előadást attól, hogy ne csak vizualitásában és történetében, hanem szellemiségében is az adaptált forrás nyomdokain tudjon haladni. Így inkább arra tud rámutatni a Puskás Tamás Network-rendezése, hogy mennyire megemelkedett az ingerküszöbünk az elmúlt 45 évben. Ez már nem üti meg. A cookie-k és a személyre szabott hirdetések világában az, hogy egy műsorért valaki mindenre képes legyen, konteószagú, arra meg, hogy manipulálnak, rég érzéketlenné váltunk; tudjuk, szót se érdemel.

Mi? Network (Paddy Chayevsky forgatókönyve alapján az adaptációt Lee Hall készítette)
Hol? Centrál Színház
Kik? Rendező: Puskás Tamás. Szereplők: Alföldi Róbert (Howard Beale), László Zsolt (Max Schumacher), Martinovics Dorina (Diana Christensen), Fehér Tibor (Frank Hackett), Bodrogi Gyula (Arthur Jensen), Papp János (Edward Ruddy), Cserna Antal (Nelson Chaney), Rada Bálint (Harry Hunter), Ódor Kristóf (Jack Snowden), Pálfi Kata helyett Schell Judit (Louise Schumacher), Borbás Gabi (Barbara Schlesinger), Mészáros András (Terrorista, felvételről), Gats Éva (Asszisztens), Tóth Mihály (Rendező). Fordító: Baráthy György. Jelmez és díszlet: Pallós Nelli. Zene: Puskás Dávid. Videó: Gothár Márton. Világítás: Friedrich Gergely. Operatőrök: Mayer Bernadette, Tóth Angéla, Scholtz Kristóf, Villányi Csaba.