Hód Adrienn és a Hodworks már dolgozott az Unusual Symptomsszal, a Theater Bremen rezidens tánctársulatával. Pár éve a Coexist című munkájukat láthatta a Trafó közössége, a mostani darab címe Harmonia. A kettő közös metszete két szó: az elfogadás és a tolerancia. De míg a Coexist leplezetlenül provokatív (és nem feltétlenül toleráns), addig a Harmonia nem csak címében, de látszólag anyagában is elsősorban a harmónia, az emberi kapcsolatok egyensúlyának lehetőségeit, mibenlétét vizsgálja, keresi, sőt, fogyatékkal élő táncosok bevonásával kísérletet tesz a fogalom kereteinek kitágítására, az újradefiniálásra.

Fotók: Jörg Landsberg

Hogy a fogyatékkal élők közreműködésével készített előadások milyen módon tudják megérinteni a mindenkori nézőközönséget, az elsősorban az alkotók személyes viszonyulásától függ, attól, hogy maga a rendező/koreográfus miként fordul a fogyatékosság és a fogyatékkal élők felé: sajnálkozóan (amit talán önmagának sem mer bevallani), esetleg elfogadóan és segítő szándékkal, vagy pedig sajátos kifejezőeszközt lát az eltérő testi adottságokban. Manapság nem számít kuriózumnak, hogy mozgásukban vagy értelmi képességeikben korlátozott emberek közös, professzionális művészet-oktatási programban vesznek részt ép társaikkal. Létezik ilyen képzés itthon is, nem csak külföldön. Ezekben a programokban bizonyosan jelen van a terápiás jelleg, de mivel a távlati cél a színpad, a terápiát össze kell tudni egyeztetni egy professzionális művészeti képzés követelményeivel. Kemény feladat, mert tulajdonképpen azon áll vagy bukik egy előadás sikere, hatása, hogy mi, nézők az előadás folyamán miként tekintünk az előadókra: sajnálkozóan, elfogadóan, vagy meglepetten-kíváncsian, mint szokatlan tulajdonságokkal bíró előadóművészekre. Másképp fogalmazva: az a kérdés, hogy elsősorban az emberi sajátságok és a hiány irányítják a figyelmünket, vagy pedig a játék nagyszerűsége, s a téma. Számomra, néző számára minden esetben visszatetsző, ha az alkotók terápiára használják a színpadot (legyen szó teljesen ép vagy fogyatékkal élő előadókról), és az is, ha érzést vagy reakciót pusztán a hiány felmutatásával próbálnak előcsalni belőlem. A terápiának legfeljebb az alkotás kezdeti stádiumában lehet (és nyilván van) létjogosultsága, aztán túl kell lépni rajta, és tudomásul kell venni, hogy a túllépéstől a darab nem válik kevésbé érzékennyé vagy demokratikussá.

Mikor a Trafó előadóterébe lépünk, a szereplők már elszórva jelen vannak a színen, valahogy úgy, ahogy az öt pötty a dobókockán. Négy páros igen szoros fizikai kontaktusban dolgozik egymással/egymáson, kölcsönösen segítik egymást a bemelegítésben, a nyújtásban, az izmok fellazításában. A párok egyik tagja testileg „átlagos”, a másik pedig valamilyen módon eltér az átlagostól. Ez az eltérés némely előadónál egészen nyilvánvaló, másoknál első pillantásra nekem föl sem tűnik. Ketten azonban külön dolgoznak: a kakukktojás egy izmos testfelépítésű, „jó alakú” fekete fiú, és egy mozgássérült, szaggatott testkontúrokat mutató fehér lány. Őket nézve – azon kívül, hogy nehéz nem reagálni a fekete férfi kontra fehér nő felvetésre, mely ezúttal egészség és sérültség dimenzióját is belopja a diskurzusba – Bahtyinnak a groteszkről írt gondolatai jutnak eszembe. Ami a testet illeti, két fő típust vázol: a klasszikus testet, a „tökéletest”, a zárt formájút, illetve a groteszk testet, melyet lezáratlanság jellemez, mert belehatol a külvilág, s a test maga is belenyúlik a külvilágba púpjaival, a hétköznapitól, a természetestől eltérő, túlzott formáival. Előbbit a komolyság, utóbbit a nevetés kultúrájába tartozónak véli. (Érdekes életrajzi adalék, hogy betegség miatt Bahtyin egyik lábát amputálni kellett…) A Hodworks és az Unusual Symptoms közös produkciója alkalmas terep arra, hogy a nézőt elgondolkodtassa: hányadán áll manapság saját idealizmusával. Van-e létjogosultsága. Nem szépek a színpadon dolgozó előadók. A ruhák kifejezetten előnytelenek. Valahogy minden torz ebben a térben, még mi magunk is, a Trafó közönsége, egészen előnytelen oldalunkról mutatjuk meg magunkat, ahogy helyet foglalunk a ringszerűen kialakított nézőtéren. Jól látjuk egymást: a tőlünk balra, jobbra, illetve az előadók feje fölött átnézve a velünk szemben ülőket. Módunk van meglesni egymás testtartását, arckifejezését, öltözékét, reakcióit. És bár híján van a szépnek, amibe csöppenünk, a kellemetlen érzéseket fölülírja a munkahangulat, a testek fizikai erőkifejtése, s leginkább az a küzdelem, amit a ring egyik oldalát határoló balettrúd mellett Yanel Barbeito fejt ki. Bár a küzdelem nem is biztos, hogy jó szó, mert a táncosnő magától értetődő természetességgel gyakorol, utánozza az asztalkára helyezett laptopon látható balerinákat. Egy és kettő és három és négy. Egy és kettő és három és négy. A test görcsös, a karok éles szögeket rajzolnak, nyoma sincs kerekítettségnek, harmóniának. Semmi különöset nem csinál a tíz előadó. „Bemelegítenek”, mégis sokáig lekötik a figyelmet. Miért? A kontaktokban nyomokban sem fedezhető föl az érzékiség, az egész látvány és a cselekvés tényszerűen fizikai. Az egymásra figyelés tapintható. Már-már túlzottan szenvtelennek is érzem azt a munkát, amit a másik testén végeznek éppúgy, mintha a rövid törzs, a mozdulatlan láb a sajátjuk lenne. Hosszú kifutást hagy ennek a résznek a koreográfus és a dramaturg. Talán azért, hogy a nézők is leadják görcseiket. (Ennek ellenére van, aki a távozást választja, mert nem kíváncsi sem a tornaórára, sem a „kortársi” érzékenyítésre.) Kezdenek lekerülni a ruhadarabok, egyre nagyobb felületen látszik a csupasz bőr, de épp csak annyira, hogy az előadás még megtartsa az egyensúlyát, s a balettrúd látványos sarokba állítása után se zuhanjon azonnal a  Harmonia a kortárs klisék szakadékába.

A kontakt munka folytatódik, fölnagyítódnak a tökéletlenségek, kiéleződik a klasszikus és a groteszk test ellentéte. Furcsa, de a kettő olykor mintha felcserélődne, s a törpe táncosnő, a fiatal szőke lány a hiányzó kézfejjel, a széles mellkasú kerekesszékes férfi és a botra támaszkodó nő természetes groteszksége mutatja magát teljesnek, „klasszikusnak”. Összemosódnak a határok. Van, amiben az ügyetlen az ügyesebb, amiben a mozgékony lesz suta. Megértjük a példázatot. De valahogy tovább kellene innen lépni, következetesen. De hogy merre, milyen előjellel, és mekkorát, az korántsem egyértelmű. A dramaturgiai elbizonytalanodásra már csak akkor figyelek fel, amikor azt veszem észre magamon, hogy kezd érdektelenné válni a csoport munkája. Az előadók elérték, hogy harmonikusnak, kiegyenlítettnek lássuk a „szépet” és a „csúnyát”, a „tökéletest” és a „tökéletlent”. És…(?)

A lezárást (a megoldást, a feloldódást?) nevetésben, önfeledtségben, karneváli hangulatban tálalják az alkotók. A tíz táncos jól ismert zeneszámok torzított zenei átiratára (zene: Gryllus Ábris) improvizál. A közönség szívesen lépre megy: tapsol, örül a maga-produkáló kunsztoknak. Szinte már cirkuszi a hangulat. Ez az a pont, ahol a darab véleményem szerint könnyít magán, bár egy pillanatra sikerül újra rákérdezni a megtaláltnak vélt harmóniára: a különleges mozgású balett táncos, Yanel Barbeito végigmegy a közvetlenül a ring mellett ülők előtt. Hallom, hogy megszólítja őket, de nem értem a nagy nehézséggel artikulált szavait.

Mi? Hód Adrienn / Hodworks – Unusual Symptoms / Theater Bremen: Harmonia
Hol? Trafó
Kik? Előadók: Yanel Barbeito, Aaron Samuel Davis, Florent Devlesaver, Gabrio Gabrielli, Carolin Hartmann, Paulina Porwollik, Leisa Prowd, Tamara Rettenmund, Nora Ronge, Rusu Andor, Young-Won Song. Koreográfia: Hód Adrienn. Társalkotó: Molnár Csaba. Zene: Gryllus Ábris. Tér-jelmez: Anna Lena Grote. Fény: Christian Kemmetmüller. Dramaturgia: Gregor Runge. Dramaturgiai tanácsadó: Szabó-Székely Ármin.