A teremtett teremtő örök küzdelme a szabadságért: kimeríthetetlen téma, ezúttal bábokkal előadva. Méghozzá olyan történetekben, amelyek ritkán kerülnek színre bábszínházban, pedig nagyon is odavalók.

Frankenstein

A kísérleti laborban létrehozott és ténylegesen életre keltett lény borzongató történetének színpadra állítása meglehetősen időszerű bár, mégis meglepő vállalkozásnak hat. Noha – mi tagadás – egyszersmind ígéretesnek is. Hisz ez aztán félelmetes-felforgató felnőtt tartalom a javából! Egy bábszínház részéről talán különösen. Mary Shelley mára kis híján feledésbe merült1818-as klasszikusának (mely magyarul is megjelent, Göncz Árpád fordításában 1977-ben) publikálása óta két, csaknem teljes évszázad telt el anélkül, hogy a mű esetleges színházi feldolgozásának ötlete érdemben fölmerült volna. A film thriller-változatában (1931, r. James Whale) elhíresült gótikus horror-regény színpadi adaptációját Nick Dear végezte el, és 2011-ben mutatták be a londoni National Theatre-ben (ebből készült a magyar nyelvű szövegkönyv is, mely Koltai M. Gábor fordítói,valamint Gimesi Dóra dramaturgi munkáját dicséri). Ám nem csak a feldolgozásra kerülő anyag új: Keresztes Tamás is először rendez bábszínpadon. A darabot üdvözlő lelkes kíváncsiságot csak tovább fokozza, hogy négy egyetemi hallgató is részt vesz az előadásban. Csarkó Bettina és Podlovics Laura fejenként három-négy szerepet játszik, Bartha Bendegúz és L. Nagy Attila pedig az ezúttal szó szerint részekből összepakolt kísérteties kreatúra mozgatásában bizonyít.

Frankenstein. Fotók: Éltető Anna

A rémisztően idegen hatást keltő szörnyeteg az egyedüli – habár nem akármilyen: helyenként infúziós csövekkel is ellátott „izomkötegekből” felépített – báb a produkcióban. Ami persze indokoltnak tűnik, ha a darab központi figuráját az ember teremtményeként értelmezzük, a reflektorfénybe pedig az emberek alkotta világban adódó megpróbáltatásai helyeződnek. A három rész többnyire finoman összehangolt mozgatása során megképződő forma izgalmas kezdeményezésnek bizonyul a rendezés részéről. Leginkább azért, mert a fragmentált alak alkalmazásából adódó technikai lehetőségek felettébb izgalmas kérdések artikulálására adnak lehetőséget. Mondjuk a bábok színpadán nagyon is adódó lélek vonatkozásában („Lehet, hogy nekem nincs és neked van?”), például amikor a mindössze egy hatalmas fejből és elnagyolt végtagokból összeálló óriást a cselekmény bizonyos pontjain majdhogynem egészen háttérbe szorítja a mögüle kilépő mozgató (Teszárek Csaba) színészi játéka, amely e szerencsétlenül tökéletlen lénynek az emberi arcát hivatott megjeleníteni: intelligens, ismerős, barátságos élőlénnyé változtatva az egyébként irtózatosan otromba jelenséget. És nem maradhat említés nélkül, hogy ez a bábjáték elébe tolakodó élőszínészi akció itt egészen valódi varázslatokra képes – többek között a bármily élethűre megalkotott, mégis élettelen üvegszem mellé vagy épp a víz tükrébe állított életteli tekintet megvillantása által.

A bábszínházba jegyet váltó néző, aki épp az efféle pillanatok átélésének csodája okán talán hiányolja a Budapest Bábszínház jóvoltából bábszínpadra állított Frankenstein-előadásból a bábokat, mégsem marad kárpótlás nélkül. A filmes feldolgozásra is jellemző erős hangeffektek és gesztusok olykor (a „kutyafattya”, valamint „undorító förtelem” szavakat skandáló tömeg általi kitaszítás és üldöztetés jeleneteiben) zavaró túlzásait a kivetített, rejtélyes ablakokat, macskaköves utcákat ábrázoló fotók és mozgóképek (Varga Vince) ellensúlyozzák. Különösen szép a vetített fehér csipke a magasba lógatott mennyasszonyi ruha mögött, de összességében jól áll a darabnak a visszafogott, nagyrészt fehér lepedőkből álló, és könnyedén dekódolható szimbolikával dolgozó díszlet is.

Frankenstein.

Az olykor pengetett, máskor vonóval szinte húsbametszően élesre húzott hegedű élőzenéje (Kézdy Luca) ügyesen támogatja meg az előadást oldalról, voltaképpen még ott is, ahol az idős, vak tanító –nem mellesleg Blasek Gyöngyi döbbenetes jelenlétű megtestesítésében – felbukkanásának pillanataiban némileg furcsán hat, hogy nem a színpadon használt hangszer testéből érkeznek a hangok. Nem beszélve arról, hogy Hoffer Károlynak köszönhetően ismét remek báb-rokon kelléktárral bír a produkció: cipők kelnek életre és formálódnak háborgó tömeggé a játékosok kezében, maszkok kerülnek az arcok elé – sőt, mögé (kiemelésre méltók Csarkó Bettina duplamaszkos bravúrjai), és árnyak útján is megidéződik egy álom.

Jelentőségteljesen aktualizálják a cselekményt a közelgő választásokra utaló kiszólások. Főként a többször is elhangzó „Viktor, csak előrevezet út, hátrafelé nem megyünk, de nem ám!”– még akkor is, ha a címadó Frankenstein szerepét alakító Márkus Sándor mint Victor nem kimondottan emlékeztet mindenki Viktorára. Leszámítva persze a drámai konfliktus kiindulópontját: az önnön dicsőségére létrehozott, viszont magára hagyott teremtmény (ez volna vélhetően a demokrácia), minthogy a magát isteni pozícióba emelő alkotó megfeledkezni látszik róla, mi több, egyenesen elpusztítására tör, tudatára ébred, és szembefordul vele, méghozzá nem is eredménytelenül. A „szabad vagyok!” felkiáltás után már nehezen tartható a kontroll. Isteni tehetség és emberi kegyetlenség találkozása simul így, egészen megnyugtatóan, egy megoldhatatlannak tetsző, mégis mindenkor megoldásra váró feladvánnyá.

Héraklész

Elhárítandó fenyegetésből jócskán kijut a Budapest Bábszínház Héraklész hősiességét hirdető gyerekelőadásában is: a tizenhat pluszos modern Prométheusz nem az egyetlen mű a repertoáron, amely egy félistent, valamint fura, köztes lényeket ábrázol emberek társaságában. Jóllehet itt inkább a tehetség emberi, s a kegyetlenség isteni. A Helló, Héraklész apropója a zárójelenetben sűrűsödik egyetlen frappáns, felrap(p)ülő sorba: „a tegnapi divat elavult, de a mítosz az jelen, nem a múlt…” Komoly, és a megcélzott korosztályban kétségtelenül sikerre vitt kísérlet ez: a görög mitológia legfiatalabb generációhoz való hatékony eljuttatásának általában lehetetlennek ítélt feladatát teljesíti.

Helló, Héraklész!

A nézőtéren kicsik és nagyok egyaránt lelkesek Tasnádi István mai nyelvezeten megszólaló (tavaly a Pagony kiadónál könyv formátumban is megjelentetett) szövege, az emberire gyúrt ősi alakok iránt. A rendre össznépi felnevetéseket kiváltó, ugyanakkor néhol erőltetetten vicceskedő szlenghasználat azonban kétségeket is fölvet. Leginkább azt illetően, hogy a tinédzser éveik elején járók, vagy sokkal inkább az annak vége felé (de legalábbis derekához) közeledők számára érthető-e a kulisszákon kívül egyébiránt instán és tiktokon is követhető produkció. Azzal együtt, hogy a „mekkora köcsög!” típusú poénok természetesen még sokadjára is humorosnak bizonyulnak a jelenlévők körében.

A narrátori perspektíva, hogy tudniillik Iphiklész, a halandó féltesó regéli el az isteni bátyó (pontosabban: öcskös) sztoriját, egyértelműen nagy ötlet, és – ha nem is mindig tökéletesen – alapvetően működni látszik: jóformán ő az, aki féltékenységét félretolva segít át minden utunkba kerülő nehézségen, és már-már észrevétlenül élvezetessé téve hozza közel a legtávolibb világot is, miközben jókora, egyébként nehezen befogadható tudással gazdagít. S ami még az akciódús és látványos kivitelezésen túl meggyőző módon egyöntetű tetszést arat, nem más, mint a digitális eszközök beépítése. Héra (Ellinger Edina) például okostelefonban süti el Eurüsztheusznak a következő szóviccet: „Mikéne, Mikéne… Mükéné?”. Ennél valamivel komplexebb módon kapcsolják be a 21. század gyermekének megszokott környezetét azok a videójáték betétek, amelyek szintén élő színészi játékkal teszik új kontextusban, külső szemlélőként átélhetővé az ismerős-otthonos élményt. Ugyanerre hivatottak a színpad mellett elhelyezett DJ-pult, illetve a különféle, olykor emojikkal fűszerezett feliratok mellett a kivetítők is, melyek a későbbiekben Ács Norbert által testté lett Zeusz lesújtó villámát, valamint alattvalóihoz intézett szavait kimondó száját jelenítik meg.

Helló, Héraklész!

Az ezúttal főként színészként brillírozó szereplői gárda azontúl, hogy újabb és újabb bámulatba ejti gyerekközönségét, ügyesen lép interakcióba is velük. Időnként ugyan becsúsznak fölöslegesnek tetsző – persze a megszólítottakat szemmel láthatóan szórakoztató – „fellépések” is; amikor Pájer Alma Virág Megara szerepében egyszer csak a lábak alatt próbál átjutni a színpad egyik oldaláról a másikra, vagy amikor Barna Zsombor a harcokban lefáradt Héraklészként „egy sárga dobására” invitálva jelenti be a szünetet. Ez a gesztus tovább erősíti a főhős izomagyú bunkóként való megformálásának ugyancsak kétes súlyát: Héraklész egészen hosszan a „keménykedés”, a nevetségessé tétel eszközeinek profi alkalmazásában jeleskedve válik nagyon is szeretnivaló figurává. Viszont az – egyébként nemcsak általa megjelenített – erő(szakosság) helyenként indokolatlan durvaságba csap át. A már említett Eurüsztheusz esetében is felhangzik a csodálkozó felismerés: „a Rüszti hogy bedurvult!”, de a mosdóban is elkapni a gyerekek szájából olyan aggodalmas megjegyzéseket, miszerint „ma biztosan rosszat fogok álmodni”. A félelmek kontrollált átélése – persze, tudva lévő – elengedhetetlenül fontos eleme a kisgyermekkori fejlődésnek.

A társulat tehetségének ismeretében mindenképpen fájó tény azonban, hogy Tengely Gábor – egyébiránt a messzemenőkig értékelendő, és számos kihívást leküzdő – rendezése bábokat itt mindössze azokhoz a figurákhoz használ, amelyeket emberi testtel képtelenség volna kielégítően megformálni. Gyönyörűre megalkotott mitológiai lények gördülnek át némi zenei aláfestéssel a színpadon, s a bábozás ennyiben majdhogynem ki is merül. Nagy szerencse, hogy a később menő amazonként is színre lépő Spiegl Anna elképesztő élethűen mozgatott párnabárányával a bábjátékra éhes tekintet számára is megmenti produkciót. Ez a kis bari akkor is szerepben marad, amikor a nyájtól elkülönítve s párnának használva lazán végigfekszenek rajta, vagy amikor az éhes farkasok miatt menekülőre kell fogni, minek következében kényszerűen kirepül mozgatója kezéből. Amellett tehát, hogy a kiszélesített eszköztár profi alkalmazása feltétlenül üdvözlendő a Bábszínház esetében is, valamennyi technika között a megelevenítő tárgymozgatás ennek a műfajnak sajátossága, ezért érdemes lenne sokkal jobban kiaknázni.

Mi? Nick Dear: Frankenstein
Hol? Budapest Bábszínház, Ország Lili Stúdió
Kik? Rendező: Keresztes Tamás. Szereplők: Márkus Sándor (Victor Frankenstein), Teszárek Csaba, Bartha Bendegúz e. h., L. Nagy Attila e. h. (a kreatúra), Podlovics Laura e. H. (Elizabeth, A Nőstény Kreatúra), Tatai Zsolt (Klaus, Ewan), Szolár Tibor (Gustav, Rab), Blasek Gyöngyi (De Lacey), Pethő Gergő (Felix), Csarkó Bettina e. H. (Agatha,Gretel, Clarice), Beratin Gábor (Monsieur Frankenstein), Engárd Emil (William Frankenstein). Író: Mary Shelley. Színpadi adaptáció: Nick Dear. Fordító: Koltai M. Gábor. Dramaturg: Gimesi Dóra. Báb- és jelmeztervező: Hoffer Károly. Díszlet: Keresztes Tamás. Mozgás: Vati Tamás. Zene: Kézdy Luca. Mozgóképtervező: Varga Vince. Rendezőasszisztens: Bánky Eszter. Súgó: Fogarassy Katalin.

Mi? Tasnádi István: Hello, Héraklész!
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Rendező: Tengely Gábor. Szereplők: Szolár Tibor (Iphiklész), Barna Zsombor (Héraklész), Pájer Alma Virág (Megara), Márkus Sándor (Eurüsztheusz), Hannus Zoltán (Línosz, Pásztor, Kharón), Spiegl Anna (Hippolüté), Ács Norbert (Zeusz), Ellinger Edina (Héra), Pethő Gergő (Amphitrüón), Kovács Judit (Alkméné), L. Nagy Attila e. h. (Perszeusz), Szekeres Máté e. h. (Ganümédész), Csernák Norbert e. h. (Dionüszosz). Író: Tasnádi István. Dramaturg: Pallai Mara. Konzulens: Dr. Karsai György. Díszlettervező: Zöldy Z Gergely. Jelmez- és bábtervező: Michac Gábor. Fénytervező: Szondi György. Zene: Varga Vince. Mozgás: Fejes Kitty. Animációk: Szapu Dániel, Varga Vince. Rendezőasszisztens: Bánky Eszter.

Facebook Comments