Két év járványügyi korlátozás után az idei, 2021-22-es évadban a Kolozsvári Állami Magyar Színház semmit sem bíz a véletlenre. Tíz bemutatóval készültek (ebből öt premier már meg is történt), azaz majdnem minden hónapra jut egy új előadás. A műsoron nagy drámaírók klasszikusainak címeivel találkozhatunk: repertoáron van többek között a Rómeó és Júlia, a Hamlet, a Cseresznyéskert, a Nóra. Olyan neves, a kolozsvári közönség által ismert rendezők munkáit láthatjuk, mint Jurij Kordonszkij, Silviu Purcărete vagy az igazgató Tompa Gábor. Bár a Covid-19 okozta lezárások és korlátozások után a nézők egy része egyre türelmetlenebbé vált a megszokott repertoárelőadásokkal szemben (legalábbis remélt valamiféle elmozdulást a színházcsinálás terén a pandémia előtti helyzethez képest), mások pont a már megszokott befogadói élményt hiányolták.

Fotók: Biró István

Soha nem titkoltam, hogy a klasszikus drámákból készült előadásokkal szemben komoly fenntartásaim vannak. Tapasztalataim alapján ezek az alkotások gyakran esnek abba a hibába, hogy annyira támaszkodnak a szöveg és szerző presztízsére, a kanonizálódott értelmezésekre, hogy képtelenek rálelni egy olyan magra, ami a mai befogadó előtt relevánssá tenné a műveket. Andrei Șerban márciusban bemutatott Oidipuszát elsősorban azért tartom izgalmasnak, mert a rendező komolyan elgondolkodik azon, meg lehet-e ma rendezni egy antik görög tragédiát, és ha igen, akkor hogyan. Az a felismerés, hogy a klasszikusok színpadi létjogosultsága nem megkérdőjelezhetetlen evidencia, megakadályozza egy olyan előadás létrejöttét, ahol semmi egyéb nem történik, mint egy ismert dráma öncélú megmutatása.

Șerban már többször is dolgozott a kolozsvári színház színészeivel, itt készült előadásai közül egyesek olyannyira népszerűek, hogy már több mint 10 éve játsszák őket (Suttogások és sikolyok; Ványa bácsi). Az Oidipusz-rendezés ötlete Tompa Gábortól érkezett, a felkérésről Șerban a következőket mondja: „Nekifogtam elolvasni a darabot, és azt mondtam magamnak, hogy ez lehetetlen. Nem azért, mert nem tartom jelentős darabnak, de a forma, amiben íródott, a végeérhetetlen monológok, a kórus merev formalitása, az, hogy a román fordítás régi és ósdi, mindezek miatt arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudom, hogyan állíthatnám színpadra. A mai közönséget egy olyan fordítással-adaptációval lehet bevonzani, ami talál a mostani idők ritmusához.”[1]

Ebből kiindulva Șerban nem Szophoklész drámáját, hanem annak egy kortárs átdolgozását állítja színpadra. Robert Icke Oidipusza 2018-ban íródott a Toneelgroep Amsterdam társulata számára, az ebből készült előadást maga Icke rendezte. A darab napjainkban játszódik: egy amerikai választási kampány utolsó óráit követjük végig. Oidipusz elnökjelölt és győzelme már az eredmények véglegesítése előtt biztosra vehető. Icke adaptációja úgy öltözteti teljesen új köntösbe Szophoklész tragédiáját, hogy közben hű marad annak logikájához és szövegéhez (a szerző olvasta a görög eredetit[2]). Șerban a következőképpen indokolja, miért éppen Icke drámáját választotta alapul: „az az érzésed, hogy egy olyan friss darabot látsz, amit nem is ismersz. Úgy van elmesélve, hogy meglep és sokkol, és pontosan ezért állítottam színpadra, mert szükség van arra, hogy a néző meglepődjön”[3]. Kolozsváron egy olyan Oidipuszt nézhetünk végig, ami többféle nézői elvárásnak is kedvez: egyszerre idézi meg a görög klasszikust és hat az aktualitás frissességével (ilyen értelemben Șerban előadása sem bíz semmit a véletlenre – és ennek igen örülök).

Az előadás valóban képes arra, hogy kimozdítson minket abból a kényelmes pozícióból, amit a mítoszkör vagy az eredeti tragédia ismerete biztosít. A színpadon egy abszolút őszinteségre törekedő elnökjelöltet látunk, aki az eredményhirdetés előtti órákat családjával tölti. Gyerekei lázadó tinédzserek, (nevelő)anyja nem képes lépést tartani a fiatalok szókimondásával és megváltozott erkölcsiségével. Annyira hétköznapi, ismerős családi szituációkat látunk, hogy elképzelhetetlen az a végkifejlet, amiről pedig tudjuk, hogy be fog következni (Oidipusz rájön arra, hogy megölte apját és feleségül vette saját anyját). Oidipusz és Jokaszté (Șerban szokásához híven dupla szereposztással dolgozik, az általam látott előadásban Oidipuszt Szűcs Ervin, Jokasztét Kató Emőke játszotta) házassága nem tökéletes, de boldog – az előadás el tudja érni azt, hogy ne is gondoljak rájuk rokonokként: hancúroznak, nevetnek, sírnak, és próbálják mindenben támogatni egymást. Amikor kiderül a végzetes ballépés, tényleg meglepődőm (azon még jobban meglepődtem, hogy képes vagyok meglepődni), szíven üt a felismerés, és ez az első pillanat, hogy nem bírom nézni, ahogy ez a két ember levetkőzteti egymást.

Az előadást keresztül-kasul szövik a szexuális anomáliak. Az Oidipusz-Jokaszté kapcsolat mellett egy jelenetben Antigoné (Tőtszegi Zsuzsa) és nagybátyja, Kreón (Bács Miklós) vonzalma is feltűnik. Șerban pedig Láiosz (Viola Gábor) pedofil múltját is elénk tárja egy epizódban (ez a jelenet hiányzik az Icke-verzióból). Mintha Oidipusz és környezete sűrített formában magába szívná azokat az elnyomott és tiltott energiákat, amik a társadalom felszíne alatt húzódnak meg. Egy olyan társadalom felszíne alatt, amit Oidipusz irányítani akar. Politikusként Oidipusz igen szimpatikus figura: teljes nyíltságra, hazugságtól és elhallgatástól mentes kommunikációra törekszik. Hamar kiderül azonban, hogy az igazság korántsem magától értetődő vagy egyszerű – minél előrébb haladunk az időben, annál több rétege bukkan elő (ismerős érzés ez a poszt-igazság időszakban).

Az eddig elmondottakból is látszik, hogy a kolozsvári Oidipusz képes releváns módon beszélni minket is érintő szorongásokról és problémákról. Mindezek ellenére azonban az előadás nem tudott számomra maradandó és felszabadító színházi élménnyé válni, ennek oka pedig az alkotás nyelvében keresendő. Egyrészt az előadás stílusa zavaróan széttartó (és emögött semmiféle koncepció nem sejlik fel), másrészt a jelenetek gyakran válnak illusztratívvá. Mindkét problémám szorosan kötődik az előadásban használt vetítéshez.

A játéktéren két vetítőfelülettel is találkozunk: az egyik a színpad tulajdonképpeni hátsó fala, a másik pedig egy díszlet előtti vasfüggönyhöz hasonlítható (ez a vetítővászon nincs folyamatosan leengedve). Emellett az előadás első felében a választási iroda tévéképernyőin is folyamatosan videók mennek. Azok a videóanyagok és képek tudnak igazán működni, amelyek szorosan kapcsolódnak a választási eseményekhez: a háttérben leadott kampányvideók és BBC-interjúk, a fiatalok arcát kampánycélokra felhasználó fotók a színházon kívüli tapasztalatainkból is ismerősek. Ugyancsak jól használt elem a híres Obama-plakátra utaló Oidipusz-portré és az a kivetített digitális óra, ami az előadás kezdetétől egészen az eredmények kihirdetéséig (és a tragikus felismerésekig) visszafele számolja az időt (ezek az elemek az Icke-rendezésben is megjelennek). Egy sajtóinterjún Oidipusz mögé egy emberekkel teli amfiteátrum képe vetül ki – ugyancsak ezt a képet látjuk akkor, amikor az elnökjelölt hazaérve rock-sztárnak képzeli magát, és a Queen I want it all című dalát énekli, immár nem nyakkendőben, hanem tréningszettben.

Ha a videók használata ennyiben kimerülne, még szerencsés vonásnak is tartanám. A vetítés azonban elszabadul, és olyan anyagokat látunk, amik stílusban teljesen különböznek egymástól: hol egy fennkölt erdő képe, hol repülő madarak jelennek meg a vetítőn. Egyes képek (pl. egy apát és fiút ábrázoló fotó) olyanok, mintha utolsó pillanatban töltötték volna le őket a Google keresőből. Amikor Oidipusz arról a balesetről mesél, amelyben véletlenül összeütközött az akkori elnök, Láiosz autójával (mint megtudjuk, így ölte meg Láioszt, szülőapját), egy olcsó játékra hasonlító szimuláció fut a háttérben. Ezt a fajta heterogén képhasználatot csak egyfajta trash-esztétikával tudnám magyarázni, de ezt a felvetést az előadás egyéb elemei, úgymint a díszlet, jelmezek vagy a színészi játék, nem igazolják vissza.

A díszlet minimalista, jól egyensúlyoz a darab modern értelmezése és a klasszikus tragédia szelleme között: az előadás első felében egy választási irodában vagyunk, majd, miután folyamatosan kipakolnak mindent ebből a térből, már csak egy csupasz téglafal marad, aminek egyik sarkában egy ókori görög oszlop nyomai sejlenek fel. A jelmezek a karakterek kampányban eltöltött szerepéhez igazodnak (Oidipusz, Kreón és Jokaszté inget és kosztümöt visel, Oidipusz gyerekei blúzára az apjuk kampányposztere van nyomtatva). Az előadás ezen vizuális elemei tehát egy egységes stílust hoznak. A vetítések erről válnak le teljesen, és tűnnek igen véletlenszerűnek.

A vetített anyagokkal kapcsolatban mégis az a legbosszantóbb, hogy az előadás egészére nézve kontraproduktívak: nemhogy újabb értelmezési réteggel nem gazdagították az előadást (a már előbb említett példákon kívül), hanem olyannyira illusztratív jellegűek voltak, hogy a jelenetek helyenként szájbarágósra, helyenként hatásvadászra sikerültek miattuk. Bármiről beszéltek a szereplők, az a vetítővásznon is megjelenik: ha Oidipusz az apját említette, egyből megjelent róla egy kép. Amikor Meropé (Tordai Tekla) arról mesélt, hogyan találta meg Oidipuszt csecsemőkorában az erdőben, kivetült az erdő képe. Ha Oidipusz és Jokaszté a szexuális életükre utaló megjegyzéseket tettek, a háttérben elindult egy róluk készült intim videó. Ez az illusztratív jelleg a vetítéseken kívül még más helyeken is megjelenik: amikor Jokaszté elmeséli, hogyan erőszakolta meg férje, Laiosz az egyik barátja fiát, a narrációval párhuzamosan látjuk is az eseményeket.

Végig az volt az érzésem, hogy az alkotók nem bíznak bennem mint nézőben: nem bíznak a képzelőerőmben és jelértelmezésemben. Vagy megmutatják nekem, hogy a dialógusok alapján mit kell látnom, vagy elmagyarázzák a látott képeket. A nézői aktivitás elég alapos megbénítása ez. Ez a fajta elvárt passzivitás az utolsó jelenetben igen élesen felszínre kerül. Már túlvagyunk a csúcsponton, Jokaszté öngyilkos lett, Oidipusz megvakította magát. A játéktér elsötétedik. Minden néző érzi, hogy az előadás véget ért, és felkészül a tapsra. Ahogy felmegy a fény, az összes szereplő ott áll a színpadon, egymás kezét fogják, szemük be van kötve. A nézők tapsolni kezdenek, de ekkor nagybetűkkel a következő felirat jelenik meg: „Kérjük, még NE tapsoljanak!”. A szereplők eléneklik nekünk a Knockin’ on Heaven’s Door-t. Ez a jelenet annyira kilóg az eddigiekből, hogy az alkotók is érezték, világosan jelezniük kell felénk, ez még nem az előadás vége.

Az Oidipusz irányát és problémafelvetését tehát izgalmasnak és fontosnak találom. Az idei kolozsvári évadból kétségtelenül ez az előadás foglalkoztatott eddig a legjobban. Az egyetlen gondom az, hogy az előadás semmit sem bíz a képzeletre, és egyáltalán nem épít a nézői aktivitásra.

 

Mi? Robert Icke: Oidipusz
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: Andrei Șerban. Szereplők (a szerző által látott előadásban): Szűcs Ervin (Oidipusz), Kató Emőke (Jokaszté), Bács Miklós (Kreón), Tordai Tekla (Meropé), Viola Gábor (Tireziász, Laiosz), Tőtszegi Zsuzsa (Antigoné), Gedő Zsolt (Eteoklész, fiatal Oidipusz), Kiss Tamás (Polüneikész), Dimény Áron (Corin), Román Eszter (Lichas, kislány a hotelben), Fogarasi Alpár (Sofőr), Ferencz Ádám (egy gyerek), Kovács László (titkosügynök), Fehér Krisztina-Hanna (kislány a hotelben), Krisztály Petra-Panna (kislány a hotelben). A másik szereposztás szereplői: Bodolai Balázs (Oidipusz), Györgyjakab Enikő (Jokaszté), Farkas Lóránd (Kreón), Kicsid Gizella (Meropé), Váta Lóránd (Tireziász, Laiosz), Román Eszter (Antigoné), Kiss Tamás (Eteoklész, fiatal Oidipusz), Gedő Zsolt (Polüneikész), Viola Gábor (Corin), Tőtszegi Zsuzsa (Lichas, kislány a hotelben), Buzási András (Sofőr), Alex Hegeduș (egy gyerek). Dramaturg: Dana Dima. Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Videó: Radu Daniel. Zenekar: Bajusz Gábor, Balla Szabolcs, Dubovan Viktor, Farkas Lóránd, Kovács László, Viola Gábor

 

[1] Az előadás műsorfüzetében megjelent interjú: https://issuu.com/huntheater/docs/oidipus_-_m_sorf_zet_final_curved , 10. o.
[2] Mark Fisher, „Robert Icke, ‘British theatreoftenthinks of itself az church’”, The Guardian, 2019.
[3] Az előadás műsorfüzetében megjelent interjú, 11.o.

Facebook Comments