Fontossá válik ugyanis, hogy mire rezonálunk mi, nézőtéren ülők, mire vagyunk érzékenyek, és mire nem. Hogy min nevetünk, és min nem. Hogy egyáltalán milyen fokon engedjük magunkat bevonódni az előadók bűvkörébe. Hagyjuk-e, hogy lehengereljen bennünket a közvetlenség, a természetesség, a… Mi is hengerel le? És miért nevetünk, tapsolunk (ha tapsolunk)?

Fotó: Claudia Borgia, Chiara Bruschini

Szoboszlai Annamária: Silvia Gribaudi három férfival lép színpadra: az egyik kifejezetten vonzó, líraian nemes táncos alkat, a másik egy hamisítatlan, kreol bőrű „csődör” robusztus testtel és drámaian fehér mosollyal, a harmadik pedig az előbbiekhez képest inas, szikár, prózai figura. Mindhárman profi táncosok. A cím – Graces – Antonio Canova velencei szobrász klasszikus szépségű szoborcsoportjára utal, arra a három meztelen nőalakra, kikben a görög khariszokra (vagy gráciákra) ismerhetünk. Ugyan Gribaudi gráciáinak is sajátja egyfajta báj, de ez a báj érthető módon nevetésre késztet. Elnéző, megengedő, jóindulatú humor jellemzi magát Gribaudit is, noha eleinte igazán nem tudom, mire számíthatok a hímnemű gráciáit hol rövidebb, hol hosszabb pórázon tartó duci istennőtől. A póráz persze képletesen értendő, mert az előadás nem ad teret szadomazo praktikáknak, de az alkotó láthatóan kedveli a nem egyértelmű tartalmakat. Igaz ez a nézővel folytatott játékos kapcsolatra is, melynek kiépítése és fenntartása a nevetés révén az előadás egyik alapköve. Fontossá válik ugyanis, hogy mire rezonálunk mi, nézőtéren ülők, mire vagyunk érzékenyek, és mire nem. Hogy min nevetünk, és min nem. Hogy egyáltalán milyen fokon engedjük magunkat bevonódni az előadók bűvkörébe. Hagyjuk-e, hogy lehengereljen bennünket a közvetlenség, a természetesség, a… Mi is hengerel le? És miért nevetünk, tapsolunk (ha tapsolunk)? Gribaudi játszik. Művészi úton vizsgálja a nevetést, amit ő és gráciái váltanak ki testükkel, megjelenésükkel, gesztusaikkal, szavaikkal hol szellemes, hol egészen primitív, bohóctréfának is gyengécske eszközökkel. Bergson jut eszembe, aki külön tanulmányt szentelt a nevetésnek. Meglepő, de az a címe, hogy A nevetés. Bergson úgy fogalmaz, hogy akkor nevetünk az élő dolgokon, ha azok egy pillanatra elfelejtenek élni, ha gépiesen cselekszenek, mechanikussá válnak, ha különböző helyzetekre egyforma választ adnak. A szójáték is hasonló módon működik, merthogy a nyelv is élő dolog. Ami különös lehet, de esetünkben mindenképp elgondolkodtató, az a mű összegző gondolata: „A nevetés mindenekelőtt büntetés. Megalázás a rendeltetése, és gyötrő hatással kell lennie arra, akinek szól. […] Akaratunktól függetlenül jön mozgásba, valóságos riposztként vág vissza. Nincs ideje, hogy mindig szemügyre vegye a helyzetet, ahová lecsap.” Miért büntettük, mi, nézők, Gribaudit?

Lőrinc Katalin: Én elsőre pont provokálva éreztem magam mint néző: miért kell nekem tapsolnom, mintegy vezényszóra, az általad találóan istennőnek aposztrofált „néni” a nézőt valamelyest infantilizáló vagy tanítónő gyanánt felelésre serkentő tekintetére? Nekem – durcás gyereknek – ott még eszembe nem jutott tapsolni, és azt sem gondoltam, hogy a furcsa összetételű testcsoport (mert nekem a fiúk is kissé groteszkek voltak, egyiket sem láttam elsőre „líraian nemes” alkatnak, de erről biztosan az ő szándékolt „öntálalásuk” gondoskodott) megjelenítése önmagában humorforrás lenne. S mivel a koreográfia sem hozott semmi érdekeset az első tíz percben (néhány ritmikus klisé), kicsit megijedtem, hogy ez végig így lesz, és én unatkozni fogok. Hiszen önmagában az, hogy Silvia Gribaudi alakja, megjelenése nem felel meg a táncszínpadokon megszokott elvárásoknak, számomra nem olyan nagy dolog, láttam én már ilyet, szóval nekem megfelel. (Ha nem is ebben a szélsőségben, de Pina Bausch már a nyolcvanas években felülírogatta a táncszínpadi elvárásokat a legkülönfélébb megjelenésű társulati tagjaival, akikről én akkor, huszonévesen el sem hittem első pillantásra, hogy táncosok lehetnek.)

Aztán ahogy halad előre az előadás, és egymás után sorra kerülnek az emberi kultúra fogalmai és kliséi, szép lassan kiderül, hogy persze, már a néző kegyeinek keresése is idézőjelben volt mint klisé. Silvia végtelenül rafinált (ön)iróniája mellé aztán odakerül hihetetlen fizikai, szellemi teljesítménye: egyre elképesztőbb szinten mutatja meg, mit tud ez a „nem oda való személy”, hogy mennyire oda való, és mennyire nem ő „vicces”, hanem az egész emberi mindenség: velünk, nézőkkel együtt.

Én egyáltalán nem úgy látom, hogy Gribaudin nevettünk: a példád olyan esetre vonatkozik, amikor kinevetnek valakit, és itt – jóllehet, az első megjelenéskor biztos van olyan néző is, aki önmagában a megjelenésen nevet, de a Trafó közönsége alapból nem ilyen – nem rajta, hanem vele és egyre inkább saját magunkon nevettünk.

Ha Gribaudi semmi mást nem képviselne a színpadon, mint a test jogait – az átlagos testét, tehát az olyanét, amilyennel a társadalom java része rendelkezik, különösen egy bizonyos kor fölött –, akkor unatkoztam volna. De egy idő után teljesen el is felejtettem ezt a fókuszt, mert elkezdtek magukkal vinni a színpadi történések, s már önfeledten nevettem és őszintén tapsoltam.

Sz. A.: Mi is hengerel le? És miért nevetünk, tapsolunk (ha tapsolunk)? Ezt a kérdést tettem fel, de választ nem adtam, csupán egy költői kérdéssel és egy bergsoni felvetéssel éltem. Abszolút provokációnak éltem meg én is a színpadi történéseket, bájba, humorba bújtatott provokációnak, és megengedtem magamnak, hogy – megtartva a saját személyes teremet, melyben szabadon hozhatok döntéseket – ne tapsoljak. Veled ellentétben én később sem éreztem magamban késztetést a felszabadult tapsra, talán épp azért nem, mert elég hamar egyértelművé válik, hogy valóban nem Gribaudin, hanem saját magunkon nevetünk. A tapsoló, az „infantilis”, az esendő emberi önmagunkon. Trükköző tükrözésnek válunk alanyaivá. A bergsoni mondatról kiderül, hogy elsősorban nem az előadókra, hanem a nézőkre értendő, hisz a provokáció eredményeként maga a néző csúszik bele a mechanikus cselekvésbe: az önkéntelen tapsba. A „büntetés” így visszaszáll ránk. Mivel a táncban „ideálisnak” nem megfelelő testek látványa egészen hétköznapivá vált ma már a színpadon, valóban, a Trafó közönsége ezen nagy valószínűséggel nem hökken meg. Talán már a saját – hol szélsőséges, hol egészen hétköznapi – reakcióin sem. Tulajdonképpen végig azt vártam, hogy a darab végre kibújjon a felszínesnek induló (de sejthetően ennél többet tartogató) közönségszórakoztatás álruhájából.

Hogy groteszk a fiúk hármasa? Igen, de még inkább bizarrnak mondanám. Nem keltik „valós”, cselekvő tudattal rendelkező alakok benyomását. Hanem bábok, kellékek, eszközök ők, különböző archetípusok ironikus leképeződései, ezért jelölhetők túlzó jelzőkkel (líraian nemes, csődör stb.), s ezért van bennük valami félelmetes, valami kiszámíthatatlan, valami démoni. Az előadás egy adott pillanatában – amikor arra keresik a választ, hogy kinek mit jelent a „prosperity”, vagyis a jólét – Gribaudi, a „mágus” mintha elengedné a gráciákat mozgató láthatatlan fonalakat, s a fiúk előengedik saját, „őszinte” gesztusaikat is. A közönség „megoldásait” – pénz, sör… szex – helyeslő, tanító nénis bólogatással jutalmazzák.

Számomra az előadás attól válik különlegessé, hogy nem játssza ki minden kártyáját. De épp ezzel ébreszt némi csalódottságot is.

Fotó: Matteo Maffesanti

L. K.: Engem továbbra is ez az egyre inkább bevonódás izgat, vagyis az, hogy amíg te végig megőrizted „felnőtt” mivoltodat, és józan döntésed alapján nem mentél bele a nézőnek állított „csapdába” (tehát úgy élted meg, hogy az alkotók végig megmaradnak ugyanabban az attitűdben), én fokozatos változást éltem meg a részükről. Persze nem tudható, mennyi ebből az én befogadói attitűdöm változása, lehet, hogy mintegy hozzászoktam ahhoz, amit látok, és közben megtanultam érteni és értékelni, de merem azt is gondolni, hogy maga az előadás építkezett egyfajta sűrítés mentén. Főként fizikailag, amire táncosként alapvetően érzékeny az antennám… Már az előbb is említettem, hogy a kezdeti, meglehetősen szimpla mozgástartomány később egyre inkább elment egy olyan koreográfiai irányba, ahol minden szereplő megmutatja, mit (mennyit) tud – nos, ez a „megmutatás” egyre inkább súrolta a veszélyesség szintjét is. A mű vége felé Gribaudi szólója a vizes linóleumon az a kategória, amelyik túllépi a biztonságnak azt a határvonalát, amellyel – bevett normáink szerint – egy előadó nemcsak önmagának, de az egész estnek, a közönségnek is tartozik, és amelyet ezért – a cirkuszt leszámítva – nemigen szokás kockára tenni. Tehát vélhetőleg a teljesítménynek tapsoltam önkéntelenül is, ha már arra szoktatott rá az előadás, hogy engedjek csak szépen teret az önkéntelen tetszésnyilvánításnak.

De hadd szóljak még egy aspektusról, amelyet még nem említettünk, hiszen annyira a testre, a fizikumra irányítja figyelmünket a dramaturgia – ez pedig a nyelv. Nincs egyszerűbb, átfogóbb nyelv az angolnál, így aztán annak, aki frappáns, szellemes produkcióval szeretne megmutatkozni, direkt jól jön, hogy nemzetközi „használatra” elkészítse angol változatban is az előadását. Nem is tudom, hogy a romantikusan hullámzó, bőbeszédű olasz nyelven vajon ugyanilyen erősen működik-e ennek az előadásnak a szarkazmusa, mint így. Az viszont nem véletlen, hogy annál az egyetlen résznél az olasz változat mellett maradtak, ahol a jelző végződése nemek szerint változó. A „magnifico, magnifica, magnifiche és magnifici” esetei – attól függően, hogy a játszó kire vagy kikre mutat rá a nézőtéren – angolul mind csak egyféleképpen hangzottak volna: „magnific”. Amellett, hogy a jelenetnek pont a pattogós nyelvi ritmika adta meg a bravúrját, ez a választás tartalmilag genderkontextusba is helyezte azt, határmezsgyéjén a tiszteletadásnak, a píszí hangsúlyozásának, illetve az azon való ironizálásnak.

Sz. A.: Igen, az általad említett, genderkontextusba helyezett jelenet jó példája annak, hogy ez az előadás sok mindenről akar beszélni, felvet témákat, de aztán látszólag inkább megmarad a lajstromozásnál. Maximum mérlegel. Hasonlóképpen működik a szex szó elhangzását követően bemutatott „vetkőzős” jelenet is. Nincs benne szex, csak három, meleg fénnyel alulvilágított, tulajdonképpen sziluettjében megmutatkozó férfialak, akik ugyanazon mozgássorokat ismétlik, de úgy, hogy férfiasságuk véletlenül se kandikáljon elő a comb vagy a felsőtest takarásából. Ez egy szofisztikált/artisztikus chippendale-show, mely – a műfajtól szokatlan módon, a rafinált körítésből eredően – nem őrjöngést és sikoltozást vált ki, hanem csendet és figyelmet. Nem említettük még az előadás kulcsmondatát: „You have power”, hangzik el többször is az előadók szájából, miközben ránk mutatnak. Kicsivel sem több, mint nektek – teszem hozzá magamban.

L. K: Nahát, én erre a szex szóra nem is emlékszem! De lehet, hogy aznap, amikor én néztem, más kulcsszavakat dobtak be a nézők Gribaudi invitálására. Nekem a „szépség”, a „jómód” és – a három gráciát követően – a „Tarzan” hívószó áll a kis jegyzetemben. De miközben szexről konkrétan nem is volt szó, a három férfigrácia meztelen, ugyanakkor genitáliát egyetlen pillanatra sem láttató pózfolyama még sokáig emlékezetes marad számomra. És nem azért, mert ez is a píszíről szól, tehát finoman ironizál, hanem mert egyszerűen tényleg szép. Igen, talán leginkább erről: a szépség politikumának körüljárásáról szól nekem Silvia Gribaudi lajstroma, ez a „trükköző tükrözés”.

Mi? Silvia Gribaudi (IT): Graces
Hol? Trafó
Kik? Silvia Gribaudi, Siro Guglielmi, Matteo Marchesi és Andrea Rampazzo / Dramaturg: Silvia Gribaudi, Matteo Maffesanti / Világítás: Antonio Rinaldi / Jelmez: Elena Rossi / Koreográfus: Silvia Gribaudi